2017. december 24., vasárnap

Befordul a tél

Hóesést képzelek el,
csillámló háztetőket,
jégcsapot, kavargó szeleket
fenn a magasban, ahol járok
ebéd után kihűlt kávém mellett.
Szinte fázok.

Nem érdekel meteorológia,
se Fahrenheit, se Celsius fok.
Én döntöm el, mi lesz.
Január van, illik a hó-gomb a télikabáthoz.
Naptár szerint élek,
nem vagyok megalkuvó,
hiába kanyarog az út,
mindenki bedől -egymásnak-,
én egyenesben járok.

Látom, ahogy befordul a sarkon,
jön s mindent behavaz a tél.
Holnap hozzá álmodom a hólapátot.

2017. december 16., szombat

Séták és legendák





A csupasz ágak meredten nyújtóznak az ég felé, apró szemű hideg eső áztatja a kabátunkat, de az örök város hangulata így is magával ragad. Elmélázva ballagunk, a paloták, templomok, terek elbűvölnek.
Bámulva csodáljuk a Lateráni Szent János Bazilikát. Pontos neve: Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház.
Hihetetlen értékek, gazdagság. Három méteres remekbe készült márványszobrok köröskörül a főhajó mentén. A „város” híres személyiségeit ábrázolják. A falakat, a mennyezetet, kupolát aranyban tobzódó díszítések, neves festők képei borítják.
(Nekem az áhítat hiányzott, a fotózkodó tömeg közepette!)
Szemben vele, a tér sarkán egy csöppet sem hivalkodó épület rejti a híres lateráni 28 lépcsőt. A Szent Lépcsőket. A legenda szerint ezeken a lépcsőkön ment Pilátus elé a megalázott, megostorozott Jézus Krisztus.  A lépcsőre lecsepegett vérének nyomai ma is láthatók. A márványlépcsők Jeruzsálemből, az Antónia várból származnak- a hagyomány szerint. Onnan hozatta Rómába 326-ban Heléna, Constantinus császár anyja. A lépcsőkön csak térdelve, imádságokat mondva lehet felmenni. Lefele egy másik lépcsősor vezet. Sok híresség, pápák, királyok is megtették ezt a zarándoklatot, de feljegyezték, többek között, hogy 390-ben egy rossz életű asszony is, bizonyos Fabiola fejére hamut szórva térdelve felkapaszkodott a lépcsőkön, s így nyert bűnbocsánatot.
(Megjegyzem így zárójelben, hogy a Fabiola név azért ragadta meg a figyelmemet, többek között, mert a névnapja mindjárt Karácsony után van, december 27-én. De ez egy másik Fabiola, aki római szent volt! A másik, aki eszembe jut pedig nem más, mint Fabiola belga királyné, teljes nevén Doña Fabiola Fernanda María de las Victorias Antonia Adelaida de Mora y Aragón)
És akkor ott van a tér – a Navona tér.
A tér, ami Domitianus császár cirkuszának a helyén terül el megőrizve annak méretét, alakját, formáját. Circus Agonalis (Küzdőtér). Nagyobb volt, mint a Closseum, és az akár harmincezer néző befogadására is alkalmas stadiont főként ünnepi és sport rendezvényekre használták, valamint vízi parádék, versenyek színhelyeként is szolgált.  Hírhedt hely volt az aréna a középkorban is, hiszen itt hirdették ki 1520-ban a Luther Mártont kiközösítő ítéletet és itt vetették tűzre a műveit.
Idekívánkozik Szent Ágnes legendája is, hisz az ő emlékére építették a Sant’Agnese in Agone templomot. A templom homlokzatát Borromini tervezte.
Íme, így szól Sz.Ágnes legendája: Diocletianus császár idején élt, szülei keresztény hitre tért római nemesek voltak. Tizenhárom éves korában – így szól az egyik legenda - a prefektus, Sempronius nevű, a fia számára feleségül kérte Ágnest, de a lány elutasította. A sértést a nagyúr nem tudta megbocsátani, és halálra ítélte a leányt. A római jog azonban nem engedélyezte szüzek kivégzését, a prefektus ezért más büntetést eszelt ki: a bordélyházba akarta küldeni, s az utcán meztelenül vonszoltatta végig. Ágnes imával fordult segítségért Istenhez, mire haja megnőtt és beterítette testét elfedve így szényenét. Más csodák is történtek – a férfiak, akik meg akarták erőszakolni, megvakultak, ekkor máglyára dobták, de a tűz kialudt, errer a katonák parancsnoka kardjával lefejezte. Koponyáját a Sant’Agnese in Agone templomban őrzik.
Olvastam egy másik legendát is, ide másolom az eredeti szöveget:
„A mély börtön ajtajából néhány nőt lökdöstek elő, akiknek szemében leplezetlen félelem tükröződött, amikor a kínzás színhelyét megpillantották.
A kapitány szeme megakadt egy leány arcán. Alig lehetett több mint 12 éves, és ő volt az egyetlen, akinek arcán a félelemnek nyomát sem lehetett fölfedezni.
A kapitány csodálkozott a fogoly fiatalságán, és a nevét kérdezte.
- Ágnesnek hívnak.
- Biztosan tévedés lesz, hogy idehoztak. Nyilván kényszeríttettek, hogy részt vegyél a keresztények imáján.
- Nem, kapitány, senki sem kényszeríttet.
A férfi segíteni szeretett volna Ágnesnek. Egyszerűen semmi kedve sem volt már a véres ügyekhez. Most azonban irtózatos indulatba jött ekkora bátorság láttán. Odakiáltott a katonáknak:
- Kötözzétek a cölöphöz! Ő lesz az első. Gúnyolta az isteneket és a császárt!
Amikor Ágnes a cölöpnél állt, így szólt a kapitányhoz:
- Kapitány, nem akartalak megsérteni. Segíteni akartál rajtam. De majd segít nekem az én Istenem, aki hatalmasabb, mint te és a császárod!
A kapitány dühöngve a korbácsért nyúlt. Az első suhintás süvítve fütyült végig a levegőben.
- Állj meg, kapitány! -- hangzott a kiáltás az udvar másik oldaláról.
Egy megtermett katona lépett elő, aki rettenthetetlenségéről volt ismert, és emiatt a császár már többször megjutalmazta.
- Add nekem feleségül! Van neki bátorsága! Éppen hozzám illik.—mondta.
Az volt ugyanis a szokás, hogy egy nő megszabadult minden büntetéstől és kereszténysége megtagadásának számított, ha egy katona feleségül kívánta.
A kapitány odafordult a lányhoz:
- Egyik legjobb katonám kíván feleségül. Ha elhagyod a keresztények őrült hitét, elengedlek.
A katonák szeme a lányra szegeződött. Ágnes hallgatott. Még két másik katona lépett elő:
- Ha ő nem tetszik neki, mi szeretnénk elnyerni.
- Igazán mind megbolondultatok, vagy keresztények lettetek! -- kiáltotta a kapitány. Villámló szemmel fordult a lányhoz:
- No, válassz, melyiké akarsz lenni?! Pompás választási lehetőség áll előtted. Ilyen még egy asszonnyal sem történt e falak között!
 -Azé akarok lenni, aki engem először választott: Istené!
Erre vége szakadt a kapitány türelmének. Így kiáltott:
- Le kell fejezni, mégpedig azonnal! Rajta!
De senki sem mozdult. A kapitány ekkor a haragtól vörösen adott parancsot azoknak, akik a leányt feleségül kérték:
- Te lefejezed, te segítesz, a többiek meg elintézik a többi tennivalót!
A katonák törvénye pedig az engedelmesség.
Ezen a napon perzselően sütött a nap Róma tetői fölött. A vízhordóknak verejtéktől csillogott a hátuk, de a katonák szemében könny csillogott. Ilyen mindaddig nem történt Rómában”.
(Diós István: A szentek élete)
A tér mostani neve Navona tér, ahol három gyönyörű kutat csodálhatunk meg.  Az északi végén a Mór kútja (Fontana del Moro), délen az Üstkovácsok kútja (Fontana dei Calderari), és középen a Négy Folyam kútja (Fontana dei Quattro Fiumi). Ez utóbbi Gian Lorenzo Bernini alkotása - férfi alakjai a Nílust (Afrika), a Gangeszt (Ázsia), a Dunát (Európa)és a Rio de la Platát (Amerika) jelenítik meg. A kút közepén a sziklatalapzatról egy egyiptomi obeliszk nyújtózik a magasba. Külön érdekessége az alakoknak, hogy a Nílust megjelenítő szobor arcát lepel borítja, jelezve, hogy forrása akkoriban még ismeretlen volt.
Ehhez a kúthoz is fűződik egy legenda, ami nem olyan véres, mint az előbbiek. A Rio de la Plata, azaz Amerika folyamistene bal kezét, nyitott tenyérrel, mintegy ijedten magasba emeli, mivel attól fél, hogy a vele szemben levő épület a Chiesa di S.Agnese menten összedől és szeretné elkapni. Ezalatt Nílus eltakarja az arcát, ne is lássa, hogy mi fog történni. A helyzet a valóságban az volt, hogy Bernini és Borromini riválisok voltak s ezt az ellentétet színezte ki a népi fantázia. Igazából a kút a szobrokkal mintegy három évvel hamarabb készült el, minthogy Borromini elkezdte volna a templom építését.
Ennyit a legendákról...
                                           Róma, 2017.12.16





2017. november 5., vasárnap

Párbeszéd



- Mi újság Andriskám?
- Várom a pénzes postást.
- A többiek, a szomszédok hol vannak?
- Kimentek a postás elé a hídhoz.
- Maga nem megy?
- Minek úgyis idejön.
- A nyugdíjat hozza?
- Azt a kicsi segédet, amit a lábamért kapok.
- Lábáért?
- A törött lábamért. Munkabaleset.
- Hogyan tört el?
- Leestem az elektromos targoncáról.
- Hogy történt?
- A munkavédelmis is ezt kérdezte.
- De tényleg!
- Rosszul lettem a restiben.
- Miért volt a restiben?
- Pihenni mentünk be a targoncás Sanyival.
- Pihenni?
- Nagyon fáradtak voltunk. Nehéz munkánk volt azon a napon is.
- De miért pont a restibe mentek pihenni?
- Ott lehet támaszkodni a pulthoz, amíg kimérik a kávét, meg a vodkát.
- És rosszul lett? Miért?
- Fáradt voltam. Máskor kétszer annyi vodkától se vagyok rosszul.
- Tovább! Halljam tovább!
- Sanyi felrakott a tarkoncára, vigyen el a szállásunkra.
- És?       
- És, és! Hát, leestem. Megüttem magam, s ott a kövön elaludtam.
- Elaludt?
- Igen, elaludtam, de felköltöttek és valami komát emlegettek, de nekem semmilyen komám nem volt a közelben.
- Biztosan azt mondták, kómában van. Nagyon rosszul lehetett.
- Jött a mentő, bevittek a kórházba, megoperáltak. Szegény Sanyi rosszabbul járt.
- Miért?
- Kidobták a munkából, mert részegen vezette a targoncát.
- Honnan tudták meg?
- Megállították a barakkok mellett, be akart menni a hálóba, de hamarabb elkapták. Mikor leszállították a targoncáról, nem tudott egyenesen megállni a lábán.
- Megmondta, hogy együtt voltak, és maga leesett?
- Dehogy mondta. Nem is emlékezett rá.
- Maga ugye emlékezett rá?
- Nekem, kérem, ráírták a kórlapomra: „baleset okozta utólagos emlékkiesés”!




2017. november 3., péntek

Négyen barátok


                                                       – régi családi mese -


A távoli rokon, Urszády Gyula a szomszédunkban lakott. Leszegényedett arisztokrata család sarja volt.
Három barátjával minden szerdán délben beültek a Kis Pipába egy kis jó féle törkölyre.
Ők hárman a még nem lecsúszott, szerencsésebb urak közé számítottak.
Mindegyikük valamiről híres, vagy hírhedt volt. Józsi, aki úgy nézett ki dús szakállával, mint egy ókori patriarcha, képes volt puszta kézzel megfékezni egy megvadult bikát. Miklós, magas vékonypénzű égimeszelő, egyetlen korty nélkül le tudott engedni a torkán egy liter vörös bort, akár a spanyolok. László azzal szeretett szórakozni, hogy odasétált a patkoló kovácshoz, elkért egy kész patkót, s kiegyenesítve dobta vissza, „ez is patkó?” - kérdéssel.
De mivel büszkélkedhetett Urszády Gyula? Azzal, hogy ő bírta legjobban az italt. Még a harmadik nap is talpon tudott maradni, és pénteken ő fuvaroztatta haza kábult barátait.
A szombati pihenés, és gyógytea kúrák után a vasárnapi misére már tisztán, józan fejjel lehetett megjelenni.
A szokásuk az volt, hogy mikor beültek a Kis Pipába, a pincért csak jelbeszéddel, integetésekkel utasították. Beszélni, csak annyit beszéltek, amennyire egymás köszöntéséhez, üdvözléséhez szűken szükséges. A pincérek nem jöttek zavarba, ismerték vendégeik szokását. Gyorsan hozták a „szokásost”.
Egyik alkalommal Gyula gondolta, bemutatja a barátainak az unokaöccsét, aki ígéretes fiatalember volt, és éppen ideje volt már, hogy elfoglalja helyét az „úri társaságban”.
A bemutatkozás baj nélkül megtörtént, az ifjú ember is odaülhetett az asztalhoz.
A második törköly után elő lehetett venni a pipákat, és a bodor füstfelhő alatt tovább hallgatni.
A fiatalember nem volt szokva az ilyen mélázó magába felejtkezésekhez. Addig
izgett-mozgott, míg leverte az asztalról Laci úr dohányzacskóját.
- Bocsánat! - szabadkozott, majd hozzátette udvariasan – Parancsolj, Laci bátyám, itt a dohányzacskó.
A kis közjáték nem zavarta meg a társaságot, és a szokásos módon fejezték be heti programjukat, csak az unokaöcs ment még aznap este haza, csöndesen elköszönve.
Egy hét múlva Urszády Gyula érdeklődik, hogy mi volt a társaság véleménye, benyomása az ifjú emberről?
- Rendes gyereknek látszik, - dörmögte a szakállába Józsi – csak egy kicsit sokat beszél.


2017. október 6., péntek

előzmény


    egyszerűen megtörtént
    innentől kezdve folytatás vagy
    és csakis ebből a pontból tájékozódhatsz
    
    áthághatod ám megmarad keretnek
    eldobhatatlan agresszív iránytű
    le kell takarnod hogy eltévedhess

    innentől
    élesre állított ösztönökkel
    kell járnod elaknásított terepen
    
    minek feszegetni ami lezárult
    ha egyszer eljutottál a felismerésig
    hogy már nem bánt a bélyeg „elutasítva”


2017. szeptember 29., péntek

megismerés












előbb a nyak
a kendőzetlen vállak
a mellek fedetlen mosolya
a térdek
a combközép amit szabadon hagy a szoknya
a csípő takaratlan kitárulkozása
végül egy leplezetlen gesztus
ba
csomagolt
meztelen tekintet


2017. szeptember 26., kedd

Mint az emberek

 Mint az emberek

Mosollyal ébredtem
ezen a reggelen,
a szellem nem bántott,
jól kezdem a napot!

Megírom versemet,
arról, hogy elmentek
nem térnek tán vissza,
az váratlan volna!

Nem vagyok én beteg,
nyúgodtan élhetek,
Szellőre gondolok!
elment, és itt hagyott!

Szellem én nem vagyok,
de annyit mondhatok:
szellemek léteznek,
és emberként élnek!

2017. augusztus 26., szombat

Kert az ablak alatt



Az új irodavezető, Ádám a szoba távoli sarkába állítatta fel íróasztalát, úgy, hogy az ablak a bal keze felé essen. Az ablak a hivatal szépen rendezett kertjére nézett. Jól láthatóak voltak innen a második emeletről a díszbokrok sorai, a kis szökőkút, s a kanyargó, zúzott kővel felhintett ösvények. Senki sem sétált az ösvényeken, senki sem csodálta a vízcseppek villogását. A kert csak önmagát örvendeztette puszta létezésével, és a kertészt, aki odaadóan gondozta. A hivatal dolgozóinak se idejük, se kedvük nem volt ott sétálni, s vendégeket ritkán engedtek be. Így Ádám zavartalanul élvezhette a látványt, ha kitekintett az ablakon, bár ugyan neki sem adódott erre gyakran lehetősége, mégis minden alkalmat megragadott rá.
A bejárattal szemben, kicsit jobbra helyezkedett el a titkárnő, az Éva asztala. Az ügyfeleket ő fogadta, neki mondták el jövetelük okát, célját, s ő felvette az adatokat, meghallgatta a kérelmezőt és előkészített bizonyos szükséges iratokat. Ezekkel felszerelkezve mehetett az ügyfél az irodavezető, a főnök elé.
Ádám türelmesen újra meghallgatta az ügyfelet, közben alaposan átolvasta a titkárnő jegyzeteit, előkészített aktáit. Ha jogos kérelem került elé, gyorsan rávezette a jóváhagyását és az ügyfél megelégedetten távozhatott. Ha nem volt valami rendben, olyankor elmagyarázta, mit ír elő a szabályzat, a törvény. Segített eligazodni a paragrafusok útvesztőiben, s közben hasznos tanácsokat adott nem csak a fennforgó ügy kapcsán, hanem tudása, tapasztalatai tárházából a minden napi élet kisebb-nagyobb gondjaira is. Az emberek pedig megnyugodva, derűsen hagyták el az irodát, még akkor is, ha visszautasításban volt részük.
Két ügyfél között, kihasználva azt az időt, amit a titkárnőnél töltenek, néha kinézett a kertre. A mindig, óráról órára, napról napra változó kertre. Onnan merítet „ihletet” tovább vinni az ügyeket, keresni a megoldásokat.
A titkárnő egyre odaadóbban hallgatta a másoknak szóló szavakat, de gyakran úgy hitte, neki szólanak. Élete bonyodalmakkal, nehézségekkel volt tele, és sokszor úgy érezte nem bír velük megbirkózni. A férje kereskedő, s egész nap úton van, kora reggeltől késő délutánig. Miután hazajön is folytatja a munkáját telefonon, számítógépen késő estig. Alig van a családjával, mindig fáradt, ideges, a gyerekekkel sem foglalkozik. Két gyerekük van, egy fiú és egy lány. Két külön világ!
Anyagi gondjaik nem voltak, mindketten jól kerestek, de a két kamaszkorú fiatal növekvő igényei mégis sokszor borították fel a pénzügyi egyensúlyt. Ezt ugyan tudták uralni, de mikor a 15 éves fiú kezdett késő éjszakáig kimaradni, s a rendőrséggel is meggyűlt a baja valamilyen utcai verekedés miatt, akkor úgy érezte Éva, összecsapnak felette a hullámok.
A férfi szavai, melyeket az ügyfelekhez intézett, visszhangot keltett Éva lelkében - mintha egyenesen neki szólnának. Nap, mint nap erősödött benne ez az érzés, és már alig várta következő reggelt, mikor belép az irodába Ádám. Nézte, ahogy lekanyarítja a felöltőjét és a fogasra akasztja, majd korát meghazudtoló ruganyos léptekkel az íróasztalához megy, s helyet foglal, miután kicsit kifigyel az ablakon a kertre. Ilyenkor valamilyen furcsa öröm járta át, de igyekezet ezt az érzést gyorsan kiűzni magából.
A férfi minden alkalmat megragad, hogy kileskelődjön az ablakon, s ezt a titkárnő semmiképpen nem érti. Mit talál nézni valót a néptelen sétányokon?
Emlékeket keres. Azt a kisfiút, aki vidáman ugrándozva futkorászott egy másik kertben, egy másik városban. Nagy házban laktak, körötte szépen gondozott kert, már majdnem park, tele díszfákkal, cserjékkel, virágokkal, homokozóval, hintával. Aztán hirtelen minden odalett – a ház, a kert, a játék, a vidámság. Apát letartóztatták, azt se lehetett tudni miért, és csak tíz év múlva szabadult. Ki kellett költözniük a házból. Távoli városrészbe kerültek egy bérház harmadik emeleti szűkös lakásába. A kerti ösvények helyett visszhangos lépcsőház, s szűk világító udvar, ahova a nap soha sem süt be, a bokrok helyett szemétkupacok, s a virágok helyet kozmaszag.
Éva erről semmit nem tudott, de nem is tudhatott. Ádám soha nem beszélt ezekről a dolgokról, de egyébről sem, ami a személyével kapcsolatos. Mindig csak a hivatalos dolgokról, az ügyfelekről, a tenni valókról beszélt. Igaz, mindezt türelmesen, nyugodtan, kiegyensúlyozottan tette. Sokáig tartott, ameddig ez a magatartás természetévé vált. Édesanyával eleinte sokat nyomorogtak, és hamar megtanulta, hogy csak saját magára számíthat. Megtanulta, hogy ha felszínen akar maradni, úsznia kell, és ki kell érjen a partra, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Iskoláskorától a majdani munkahelyéig ez irányította tetteit, de fel is emésztette az energiáját, magánéletre már nem maradt ideje se. Nem alapított családot. Csak rövid időtartalmú kapcsolatokat engedélyezett magának, az érzelmi kötődéseket időben elkerülte.
A nő csak annyit látott, hogy mindig uralkodik a hangján, a mozdulatain, és érzelmeit nem mutatja ki – már ha van neki, gondolta hozzá! Benne ellenben olyan viharos érzelmek kavarogtak, hogy alig tudott a munkájára figyelni. Gondolatban váltig korholta magát, félt az érzelmi örvénytől, ami érezte, rohamosan közeledik, hogy elkapja.
Így jött el a péntek. Délután lassan elnéptelenedett az épület, az irodák kiürültek. A takarítók vették birtokukba az termeket. Ők még maradtak, pénteken sem fejezték be a hivatalos órákat hamarabb, mint a hivatal többi irodái.
Ahogy elment az utolsó ügyfél is, hirtelen süket csönd támadt, melyet a takarítók motozása csak jobban elmélyített. Ádám felállt az asztala mögül, s egy futó pillantást vetett az alant elterülő kertre. Most nem azt a régi kisfiút látta, hanem a kamaszt, aki visszament évek elteltével megnézni, mi lett a házzal, a kerttel. A látvány lehangoló volt – a házban idegen népek laktak, elhanyagolták, hullt a vakolat, revesre koptak az ablakkeretek. A lakókat nem érdekelte, hiszen nem az ő tulajdonuk. A kerttel sem törődött senki. Felverte a gaz, a burján, s a csalán derékig ért. Kiábrándultan ballagott haza, és soha többé még a környékére sem jött a háznak. Csak álmában kísérte a kép, s képzelte, álmodta, hogy sarlóval a kézben megtisztítja az ösvényeket, kiszabadítja a bokrokat, cserjéket, díszfákat. Elfordult az ablaktól, s szeme az ajtóban szorongva álló asszonyra tévedt, aki várta, hogy előtte hagyja el a helyiséget. Valami furcsa zavar vibrált a szemeiben, ahogy követte a férfi mozdulatait. Ádám magára öltötte a kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, mialatt Éva le sem vette róla a szemét, de azért félre állt, hogy elengedje maga előtt. Valami meghatározhatatlan indulat fojtogatta a torkát, úgy érezte, menten megfullad, de összeszedte magát és kinyögött néhány szót.
„ Kellemes hétvégét!” – szólott suttogta.
„Magának is!” – válaszolta a férfi vidáman – „Üdvözlöm Rudit!”
„Ismeri, ismeri a férjemet?” – kérdezte dadogva a nő.
„Hát hogyne! Osztálytársak voltunk a fémipariban, a vasesztergályosok osztályában. Mi voltunk az iskola büszkesége, az elit csapat.” – válaszolt bőbeszédűen.
„Ó!” – kerekedett el Éva szeme – „Akkor a hétfői viszontlátásra!”
„Az nem fog menni! Hétfőtől a jogsegély osztályra kérettem magam!”

2017. július 31., hétfő

Clitumno Forrásai



Umbriai sétáink egyik napján így szólt házigazdánk.
- Tartogattam nektek egy kellemes meglepetést pihenésképpen a fárasztó városnézések után.
S ezennel a kocsival lekanyarodott a főútról. Árnyas parkolóban álltunk meg egy kőfal előtt. Felirata: FONTI DEL CLITUMNO.
Jegyet váltottunk és beléptünk a kapun. Hatalmas fűzfák, ciprusok, nyárfák borítottak árnyékot a csillogó vizű tavacskákra. Fehér és tarka tollú kacsák úszkáltak a vízen, s lebukva halakra vadásztak. Olvasom a prospektus lelkes szavait és igazat adok a neki, valóban Clitumno Forrásai a természet igazi ékszerei. Nem csoda, hogy megihlette már az ókor költőit, íróit is éppen úgy minta a későbbi korok művészeit.
Vergilius, ifjabb Plinius, Corot, Lord Byron és Carducci neveit említhetem elsősorban.
A kellemes környezet, a történelmi légkör teszik valóságos természeti és irodalmi gyöngyszemé. A tavak és a folyó partján már az ókorban szentélyek, villák és gyógyfürdők épültek. Caligula császár is felkereste az itteni jósdát és részt vett a vallási szertartásokon. Úgy hitték Clitumno isten lakja a források mélyét, részére szentélyeket és három templomot is emeltek. Sajnos ezek nyomtalanul eltűntek az idők folyamán. A források melletti templom: a „Tempietto sul Clitunno - Clitunno kistemploma” a régi kövek felhasználásával épült, s Umbria legrégebbi freskóját is sikerült így megmenteni.
Fehér ökröt volt szokás áldozni a források istenének, mint azt Vergilius és Propertius is említik. Híresek voltak a folyó völgyében csordaszám tenyésztett fehér ökrök. Ezekből válogatták ki az áldozatra szánt állatokat.
 Erről így ír Vergilius a Georgica-ban:
„Szent habod itt mos, Clítumnus, hószínűre barmot
És oltári bikát, amelyet visz az isteni templom
Nagy máglyáira dísz-vonulásban a római polgár.”
(Lakatos István fordítása)
G. Carducci is lelkes szavakkal énekli meg a hely hangulatát:
Üdv, neked Umbria tiszta vizű zöld forrása
nemes Clitumno! Ősi szívedben ott érzem
hazám, és  homlokom legyinti dicső múlt
s régi istenek.( G. Carducci, 1876)”

Kr. u. 440-ben egy erős földrengés elpusztította az épületeket és eltömeszelte a vízerek nagy részét. Ennek dacára ma is Umbria legbővizűbb forrása a maga másodpercenkénti 1500 literes hozamával.
1860 e 1865 között Paolo Campello della Spina gróf helyre állíttatta a parkot, a források környékét, visszatelepítette a helyi flórát, és a tavak állatvilágát.
Érdemes megjegyezni, hogy a Clitumno folyó, mely vizét ezekből a forrásokból nyeri, hajózható volt annak idején, s így vízi úton közelíthették meg Umbria lakói a fővárost, Rómát.
A csend, a hatalmas füzek, a csillogó víztükör, az ókori istenek és emberek emlékei teszik vonzóvá ezt a titkos légyottok számára megálmodott parkot.


2017. július 24., hétfő

Befana és Gubbio



A szilveszteri fáradságot már kiheverve sétáltam végig a kisváros utcáin. Igazából az ebédhez akartam vásárolni ezt-azt, a sarki kis boltot azonban zárva találtam. Sebaj, a nagyáruház nincs messze, arra felé fordítottam a lépteimet. Meglepődve tapasztaltam, az is zárva van. Nézek szét és látom, minden üzlet zárva tart. A kenyeres, a kalapos, a fűszeres, a textil – mind, mind. Nem értettem, Karácsony elmúlt, Újév is, hát persze Három Királyok napja van – Vízkereszt, január 6. – jut eszembe. Olaszországban az egyik legjelentősebb ünnep, a karácsonyi ünnepi kör zárónapja, Befana ünnepe, általános munkaszüneti nap, a tanítás is szünetel a gyerekek nagy örömére. Ezen a napon is jó olasz szokás szerint ünnepségeket rendeznek, a gyermekek pedig az 5-ről 6-ra virradó éjszaka ajándékot, azaz édességeket, karamellát kapnak. Természetes csak a jó gyerekek, mert akik rosszak voltak az elmúlt évben csak szenet és hamut. Az ajándékokat Befana a jóboszorkány hozza. A monda úgy szól, hogy a három keleti bölcs nem találta a Betlehembe vezető utat. Megkérdeztek egy asszonyt, de az nem segített. A három bölcs végül ráakadt a barlangra, ahol megszületett Jézus. Az asszonyt bántotta a lelkiismeret, amiért nem segített, és készített egy kosár édességet, majd elindult megkeresni a három bölcset. Útközben minden gyereknek, akivel csak találkozott adott az édességekből, remélve, hogy közöttük lesz a Kisjézus. Befana azóta is járja a világot, és osztogatja az édességeit a gyerekeknek, hátha közöttük található Jézus is.
Nos, ennyit erről az ünnepről, de ha már vásárolni nem lehet, menjünk városnézőbe. Úti célunk legyen ma Gubbio.
Gubbioról azt írta Szerb Antal, hogy sokkal omladozóbb, mint a többi olasz város, s ez azért van így, mert a házakat terméskőből építik, és nem vakolják be. Szerb Antal ideje óta azonban sokat változott az épületek külső kinézete, mert bár manapság sem vakolják be, de simára vágott, csiszolt tömbökből építik, ami rendezett benyomást kelt.
„Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza.” – írja többek között Szerb Antal.
De minket jobban érdekel a jelen, mint a középkor morbid hagyománya. Gubbióról tudniillik egy kedves TV sorozat jut az eszembe, a Don Matteo. Itt forgatták a film külső felvételeit, s így a várost járva minduntalan ismerős helyekre bukkanok. A Piazza Grande, a meredek via dei Consoli és a via Baldassini, a Palazzo Pretorio, mely a csendőrlaktanya tisztét töltötte be a filmben. A palota maga gótikus stílusban épült, a XIV-ik században. Három egymás fölötti termet foglal magába. Ezekben rendezték be a filmbeli csendőrség hivatali helyiségeit. A látogatók tájékoztatására nagy plakátok és dioráma emlékeztet a sorozat kedvelt főszereplőjére, Don Matteora, de én most búcsúzom tőle, mert megláttam egy kis bolt kerámia kínálatát. Meglepően ismerősnek hatottak a minták, a színek. Mondják, hogy ezek az etruszk hagyomány részei, mert bár a várost magát Umbria őslakosai alapították és lakták, de a szomszédos etruszk kultúra mély hatást gyakorolt a városra. Más szóval a várost az umberek alapították, de kultúrájukra a szomszédos etruszk nép is hatással volt.
Merészen kezdett száguldani a fantáziám.
 Etruszk…
A nyelv kihalt, s rokona az ismert nyelvek között nincs, úgynevezett „szigetnyelv”. Az írásos leletek tanulmányozása meglepő eredménnyel jártak. Az etruszk nyelvtan nagyon hasonlít, mondhatnám azonos a magyarral. Néhány példa: agglutináló típusú, többszörös ragozás, a megszámolt elemek egyes számban szerepelnek, nem alkalmazta a hím-, nő-, és semlegesnemet. Természetesen ez komoly tanulmányozást igényel, s ez a rövid elmélkedés nem alkalmas erre, de megtette ezt Mario Alinei olasz történész az „Ősi kapocs” (Etrusco: una forma arcaica di ungherese) című könyvében.
Ide kívánkozik még egy megjegyzés erről az ősi nyelvről: A latin nyelv fokozatosan átvette az etruszk nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. A romanizációs folyamat végeredményeképpen az etruszk nyelv az Kr.e. 1. században kihalt (l.Ókori és keleti nyelvek és írások).
Van itt más is Gubbio városával kapcsolatban, ami nagyon megragadott. Szent Ferencről teszek említést, esetéről a farkassal. A gubbiói farkas néven ismert a legenda, így szól - Gubbio környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Ferenc minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz, és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled, mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.
Valóság alapja is lehet a legendának. Természetesen valószínűleg nem négylábú farkas zaklatta a várost, hanem kétlábú, illetve egy haramia, akit meghódított Ferenc szelídsége és hite.

Bige Szabolcs Csaba




                                    



                               

2017. június 18., vasárnap

Most van jól


                                    Akkor jó, amikor van.
                                 Most van jól, ideje van.
                                 Itt az ideje, idejekorán van.
                                 Jól halad az idő,
                                 most kell megesnie, így kell lennie,
                                 és ma.

                                 És nem előbb, és nem utóbb.
                                 Nem korholni időt, csak beengedni a jót.
                                 Jóként megélni most a napot,
                                 mert jól van ma,
                                 mert jó, nagyon.

                                 Mindegy hányadika, pont időben.
                                 A sors kalendáriuma a legjobb mérleg.
                                 Az elfeledés tervezve tény lesz,
                                 a spontaneitás meg maga az élet.

                                 Ezért hát – most van jól.
                                 S jó ez.

                                 (Pápa, 2014. december 10.)

2017. május 30., kedd

A compó napja



                                                    Mottó: - Volt már déja vu érzésed?*
- Nem kérdezted már egyszer?

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.
Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.
Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték.  Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!
Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrészek a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.
Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.
Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.
Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.
Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.
Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.
Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.
Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.
Nem voltak sehol!
Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.
(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)
Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.
Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!
„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.
Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.
„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.
Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!
Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.
Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, besóztam, és betettem őket a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.
Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…
*(„Idétlen időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)



2017. május 20., szombat

Búbúja,bábuja

Búbúja, bábuja, cintányér,
meghalok az icipici babámért.

Búbúja, bábuja, zsebkendő,
aki adta az hűséges szerető.

Búbúja, bábuja, fakanál,
szerelem a csalódással együtt jár.

Búbúja, bábuja, szalonna,
a legénynek legszebb lány a táncosa.

Búbúja, bábuja, leányok,
szépségetek csodálója én vagyok.

Búbúja, bábuja, táncoló,
a szép leány nem lenne neked való.

Búbúja, bábuja, vasárnap,
a sorsunk, hogy végül össze ad a pap.

2017. május 15., hétfő

Mit hoznak a hónapok?

Januárral kezdődik
egy újabb esztendő,
február azt jelzi,
mit hoz a jövendő?
Márciussal jön a tavaszt,
április megvicceli májust,
elhitetni vele:
hogy szerelem nem kell!
Júniusban jön a meleg,
strandra megy a tömeg,
júliusban kánikula:
az kell aratásra!
Augusztusban készülünk
a betakarításra,
szeptemberben eljön
az ősz: mennek iskolába.
Októberben leszáll a dér,
megőszül a határ,
novemberben nő a hideg,
és  nem tudja:
mikor lesz meleg?
Decemberben ünnepeljük:
Jézus megszületett.

2017. május 14., vasárnap

Egyszer: csak szeretni



                          Háromszor szülni: áhítat.
                          Kétszer szülni: bámulat.
                          Egyszer szülni, csak szeretni…

                          Háromszor szólni: szidalom.
                          Kétszer szólni: bizalom.
                          Egyszer szólni, csak szeretni…

                          Háromszor vágni: praktikum.
                          Kétszer vágni: tragikum.
                          Egyszer vágni, csak szeretni…

                          Háromszor várni: pazarlás.
                          Kétszer várni: gyanakvás.
                          Egyszer várni, csak szeretni…

                          Háromszor hálni: csalódás.
                          Kétszer hálni: megcsalás.
                          Egyszer hálni, csak szeretni…

                          Háromszor hinni: tévedés.
                          Kétszer hinni: ébredés.
                          Egyszer hinni, csak szeretni…

                          (Pápa, 2015 májusa)