2016. december 17., szombat

Éveline


(részlet)
… Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.
   Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a vasútállomásra, és akár ezer idegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.
   „Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc” (köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a lányt, mert féltünk a securitate (román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk, de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”
   Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók…



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése