Hozzám
gyere! Higgy nekem!* (Khalil
Gibran)
A következő meghívó
jó két hét múlva érkezett, és a mai elektronikába burkolt világban eléggé
szokatlan módon – egyszerű levél formájában postán. Mikor Bobby kézhez kapta,
csak bizalmatlanul forgatta. Banki elszámolás, hivatalos értesítések, reklámok,
kérelmek – igen azok jönnek a postán rendszeresen. De levél csak úgy? Nézte,
vizsgálgatta: minden rendben volt rajta, a címzés éppen úgy, mint a bélyeg, s a
pecsétek. Feladót nem írtak rá, s ez nyugtalanná tette Bobbyt. Nem szerette a
névtelen leveleket! Ezt is az iratmegsemmisítőbe akarta dobni, de győzött benne
a kíváncsiság, és a szék támlájának védelmében ollóval levágta a boríték
keskenyebb végét. Nem történt semmi - nem levélbomba volt. Nem mintha a
széktámla megvédte volna, ha az, de mégis egy halvány védelmet nyújthatott
volna robbanás esetén. A boríték tartalmát a kagyló fölött rázta ki, de se
anthrax por, se tabun* cseppek, se más mérgező-fertőző anyag nem hullott ki
belőle, csupán egy kis papír fecni. Ezen egyetlen szó állt. PÉNTEK. Így
nagybetűvel, de semmi több. Bobby mindkettőt, a borítékot is és a papír fecnit
is bedobta az iratmegsemmisítőbe, és folytatta napi munkáját.
Természetesen ott
voltak pénteken a szokott helyen és szokott időben. A kísérő most nem a
megszokott útvonalon vezette, hanem az épület átellenben levő felébe. Itt egy
szerényen berendezett irodaszerű helyiségbe vezette, ahol két férfi várt rá.
Beléptekor üdvözlésére felálltak, hellyel kínálták, és késedelem nélkül kezdték
is mondanivalójukat.
- Mi most azért vagyunk itt, hogy önnek az összes fel nem
tett kérdésére válaszoljunk – kezdte egyikük a mondókát.
- Most csak hallgasson, és a végére minden kérdést
tisztázunk – vette át a szót a másik -, de ha esetleg valami nem lenne világos,
a végén megbeszéljük.
Egymást váltogatva a
beszéd folyamán elmondták, hogy ők egy nagyon zárt társaság, a tagok és
táncosaik száma rögzített, nem változhat, és megfelel az úgy nevezett tökéletes
számoknak. A tagok 19-en, a táncosok 11-en vannak. Ez nagyon fontos, mert a
dolog csak így működik. Ezeknek a prímszámoknak valamilyen misztikus
tulajdonságot tulajdonítanak. Az együtt ténykedő csoportok mindig három, hét,
tizenegy, tizenkilenc, vagy huszonkilenc személyből állhat, hogy létrejöhessen
az a közösség, mely szellemileg egybe tud forrni. Elmondták, mi a céljuk és mi
nem a céljuk. A nemmel kezdték: nem törekednek hatalmat szerezni, nem
avatkoznak be a politikába, nem adnak pénzt és nem is kérnek, nem ítélkeznek és
tanácsokat sem osztogatnak. A céljuk pedig, kitörölni a társaság tagjai
lelkéből a káros indulatokat, megerősíteni a derűt, az empátiát, a türelmet. És
a nagyon lejáratott fogalmat, a szeretetet visszahelyezni az őt megillető
helyre az emberek lelkében, tudatában. Nem új találmány ez, hiszen már a régi
görögök is tudták, hogy a világot a szeretet – Erosz – hozta létre.
Megnyilvánulása a mozgás, a ritmus, a tánc. Ha beavatott táncosok vezetik a
többi táncost, eggyé olvadnak lelkileg, felülemelkednek a pillanatnyi létből a
tudat egy magasabb szintjére, és képesek megidézni olyan erőket, melyek
ismeretlenek a hétköznapi ember számára. Egy ősi rítus része a tánc, a
mozdulatok, a kezek gesztusai, a lépések egybeolvadva a zenével adják az
egészet. Az egészet, mely a részben is teljes.
- Legyünk egy mag a jobbulás érdekében. Egy bibliai mustármag,
hogy idővel nagy fává terebélyesedve új irányt adhassunk a világnak, építést a
rombolás helyébe, megértést a gyűlölködés helyébe, emberi értékeket a hatalmi
mámor helyébe! - fogalmazta meg céljukat egyikük.
- Legyen ez a mag kéznyújtás az emberek felé, hogy
csökkenjen a közöttük levő mesterségesen létrehozott szakadék. Legyünk bár
akármilyen kevesen, elmozdíthatjuk pozitív irányba az emberek viselkedését,
indulatait, tetteit.
Ezek után szóba
került a társaság biztonsága. Erre nagy hangsúlyt fektetnek. Minden tagot
gondos, de láthatatlan védelem övez, s új tagot, vagy meghívottat addig nem
engednek közel, amíg minden szempontból nem ellenőrizték, és meg nem győződtek
a diszkréciójáról. Kulcsszó a diszkréció! Aki vét ellene, attól megvonják
hosszabb-rövidebb időre a részvételt. Ezzel kapcsolatban sor került Bobby
munkatársainak a személyére.
- Zárt rendszerünk nem teszik lehetővé, hogy ők is tagok
legyenek - hangzott a vélemény -, bár érdemesek lennének rá! Ellenben külső
munkatársnak szívesen fogadnánk őket, ha ön is és ők is beleegyeznek.
- Megbeszélem velük.
- Nem szükséges, ha önnek nincs kifogása ellen. Majd mi
felvesszük velük a kapcsolatot. Kicsit különösnek hat ez, ahogy azt most
kijelentettem, de szükséges az aktív kapcsolat a mi részünkről, ami teljesen
független a tagoktól és meghívottaktól.
- Megjegyzem – szólalt meg a másik férfi -, fontos a
tudomására hoznunk, hogy a külső munkatársak teljesen önállóan, egymástól
függetlenül dolgoznak. A diszkréciót az ö részükről is megköveteljük. Ezután megkérdezem, van-e kérdése?
- Csak annyi, hogy ki finanszírozza ezt az egészet? Az
állam?
- Az állam semmi esetre sem. Egy anonimitására kényes
multimilliomos emberbarát állja az anyagiakat. Kielégítő a válasz?
- Tökéletesen!
- Ha menet közben kérdések merülnek fel, alkalmat teremtünk
rá, hogy megbeszéljük. Most búcsúzunk. Egy őr majd kikíséri, mert nem azon az
úton távozik, ahol bejött.
Másnap az irodában
megbeszélték a Terpszikhoré körüli eddigi eredményeket, történéseket. Bartos
látszólag céltalanul firkált a jegyzettömbjébe, majd sétálni kezdett a szobában
ide-oda, aztán hirtelen Bobby elé tartotta a papírlapot. „Menjünk ki a parkba,
egyenként!” – állt a lapra írva. Leakasztotta a fogasról a felöltőjét, és
lezser mozdulattal odaintett a társainak, s kilépett az ajtón. Öt perc múlva
Bobby is elindult.
- Kimegyek kicsit a levegőre, olyan áporodott szag van itt
bent. Nyisd ki az ablakot, ha jössz te is. Szellőzzön ki a szoba.
A liget padon,
minden esetleges lehallgatótól távol, Bartos valami gyanúsat talált a
kutakodásai közben.
- Bobby kalandjait meghallgatva, újra beleástam magam ebbe a
táncos-zenés produkcióba – kezdte Bartos a fejtegetését.
Mialatt beszélt,
ide-oda sétált a társai előtt, a padot is mindegyre körbejárta. Így gátolva meg
egy esetleges távoli megfigyelőt, hogy szájról leolvasva megtudja, miről
beszélgetnek.
- Misi adatait, a titokzatos Évánkról kissé kibővítettem.
Jelenleg külföldön tartózkodik, Pekingben, a hivatalos változat szerint
beszerző körúton. Ez egy. Aztán itt van a meghívó feladata, amit megoldottunk,
s így bizonyítottuk alkalmasságunkat, rátermettségünket. Ez kettő. Folytatódott
Bobby tesztelésével, hogy miképpen reagál a tánc és zene kiváltotta érzelmekre.
A nyugalomra és az agresszióra. Mondjam tovább?
Hirtelen a két
kezét az ég felé emelve felkiáltott.
- Micsoda gyönyörű nap! Olyan szívesen lemennék a folyó
partra kavicsokat dobálni a vízbe!
- Menjünk inkább pisztrángozni! – javasolta Mihály.
- Jó gondolat! - egyezett bele a javaslatba Bobby – Zárjuk
be az irodát két napra, s szellőztessük ki a fejünket kicsit.
Másnap a hajnal már
a vasútállomáson találta őket. Anorák, túrabakancs, hátizsák és a
horgászfelszerelés vászontokja úgy elváltoztatta a megjelenésüket, hogy még ők
maguk is alig ismertek egymásra. Nagy nevetések közepette foglalták el helyüket
a fülkében. Órákig zötykölődött velük a vicinális, mire elérkeztek a végcélhoz,
a pisztrángos patakhoz. Horgásztanya állott a fák védelmében, oda telepedtek
le.
- Itt nyugodtan beszélgethetünk, nincs a közelben se
távcsöves, se mikrofonos megfigyelő – kezdte, vagy inkább folytatta Bartos.
- Legalább is reméled! – tette hozzá Mihály.
- A patakpartján, a zúgónál mégis biztonságban érzem magam.
Mogyoróvesszőből vágott pecabotjukkal elhelyezkedtek a zúgó
fölött. Csak suttogva beszélgettek, el ne ijesszék a halakat.
- Alaposan utána kell néznünk ennek a táncos társaságnak –
folytatta Mihály az otthon elkezdett témáját.
- Egyetértek! – bólintott rá Bobby – Bár én egyelőre semmi
gyanús dolgot nem tapasztaltam az egy túlzott titkolózáson kívül. Gondom van
rá, hogy ne kerüljek a befolyásuk alá, lennének bármilyen indokaik is!
- Én amondó vagyok – folytatta tovább a mondanivalóját
Mihály -, reggel menjünk vissza a városba. Nem vezet sehová ez a titkolózósdi.
Úgy teszünk, mint valami kiscserkészek a nyári táborban. Mindenki egy-egy részt
boncolgasson ki alaposan, s hétfőn megbeszéljük, ki, mit talált.
A vasárnapot
kutakodással töltötték, most Misi állt rá az Éva vonalra, Bartos az őrnek
nézett utána, aki az első használható adatokat szolgáltatta a helyiségről, ahol
a „szeánszokat” tartották.
Hétfőn reggel aztán, miután a napi ügyeket elvégezték,
összedugják a fejüket, derítsék ki, mi is az igazság a táncos ügy körül.
Gondolták…
Az ember elgondol,
elhatároz valamit, s a végén egészen másképpen történnek a dolgok.
Hétfőn a kora reggeli hírekben bemondták, hogy tűzvész
pusztított a Nagyáruházban. A tűz a parkolóházból indult ki, és a földszint,
alagsor teljesen kiégett, áldozatok is voltak, és nem zárható ki a
szándékosság.
- Ki tud valamivel többet, mint a híradó? – tette fel az
elvárt kérdést Bobby.
- Az őr, aki nekünk némely felvilágosítást adott nem volt
ott, mert egy hete kórházban fekszik kétoldali tüdőgyulladással.
- Fiuk, munkára fel! – szólt Bobby – Várnak a napi gondok és
az ügyfelek. Majd, ha lesz rá időnk, tovább keresgélünk a „táncosok” háza
táján.
Miután az utolsó
klienssel is végeztek, Bobby rákérdezett a tapogatózó kutatások eredményére.
- Részemről, semmi eredmény – jegyezte meg Bartos.
- Nálam is ugyanaz a helyzet. Minden adat eltűnt,
kitörlődött a tűzvész után – tette hozzá Misi.
- Egyetlen nyom van még, ha az is közben el nem tűnt, a
cégbíróság bejegyzése.
Hetekig nem került
szóba Terpszikhoré, míg egyik délután Bartos azzal állt elő, hogy hírei vannak
Evelin Éváról.
- Mondd hát! – biztatták társai.
- A tűzvész előtt már megszakított minden kapcsolatot, csak
annyit sikerült megtudni, hogy Pekingben volt. Eltűnt később szem elöl, csak
most derült ki, hogy beállt egy apácarendbe…
- Na, ne!
- Betegápolásra tett fogadalmat, és egy lepratelepre ment
dolgozni egy Immaculata nevű felszentelt apácával.
- Akkor elérhetetlen.
- És az ügy lezárva?
- Lezárva!
-.-
* tabun - ideggáz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése