2015. november 25., szerda

Egy csésze kakaó






Nem, nem vagyok én egy beképzelt alak. Jól tudom, mit érek. Tudom egy észkombájn, egy Einstein sem vagyok, megvannak a magam korlátai, de amit egyszer elolvastam, úgy hozzám ragad, mint a muslica a légypapírhoz.
Amit szeretek az a rend. Rend a lelke mindennek. Rend legyen körülöttem. A magam rendje, ami közel sem azonos a mások rendjével. Mindennek megvan nálam a maga helye, és halálra idegesít, ha valami nincs ott, ahova én elhelyeztem - ha valaki hozzápiszkál a dolgaimhoz. Persze nem mutatom, hogy bosszant, mert ennél jobban csak a vita, a fölösleges magyarázkodás zavar. Inkább csendben maradok, s úgy teszek, mintha nem is venném észre. Aztán egy óvatlan pillanatban visszarakom a helyére. Mindegy, miről van szó – csergőóráról, cukortartóról, újságról, vagy csonka bokályról.
Itt lakik velem a húgom is, de ő reggel elmegy dolgozni, este jön haza – bent ebédel a munkahelyén. Miután hazaérkezik, leül a TV elé egy szendviccsel, s egy csésze kakaóval. Nem szól egy szót sem, csak mikor már megunta nézni a dobozt. Akkor mond jóéjszakát, s megy a szobájába. Nem zavarjuk egymás vizeit.
Én itthon ebédelek. A szociális gondozó hozza az ebédet. Tiszta, rendes nő. Figyelem, mindig tiszták kívülről is az edények, amiben az ebédet hozza. Nem láttam azokon soha szennyeződést, vagy rászáradt ételmaradékot. Meg is köszöntem neki a havi elszámoláskor egy ezressel. Úgy meghatódott, hogy az óta megvárja, ameddig megebédelek, s elmosogat utánam. Igaz, amikor először jött, megmondtam neki, mennyire kényes vagyok a rendre, tisztaságra, s úgy látszik, megértette.
No, a tisztaság a másik kényes pont az életemben. Naponta akár százszor is kezet mosok. Persze kissé túlzó ez a szám, de tény, hogy gyakran megteszem. Nem bírom, ha valami szennyeződés ér a kezemhez, legyen az akár képzeletbeli is. Gond a törölköző is. Honnan tudjam, hogy biztosan tiszta? Inkább letépek egy papírtörlőt. Az legalább mindig új és tiszta. A fogamat is gyakran mosom. Minden étkezés után. Hihetetlen milyen hamar kialakul rajtuk a lepedék. Nem győzöm dörgölni!
Meg, aztán amennyire idegesít, ha a dolgaimhoz piszkálnak, annyira idegenkedem attól, hogy én a mások holmijához hozzányúljak. A minap is mosakodás közben véletlenül meglöktem a szárítót, és a húgom kiterített, már félig száraz ruhái mind belehulltak a mosdóvizembe. A vizet szépen elzártam, és tanácstalanul néztem a ruhákat. Jól megszívták magukat. Nem tudtam, mit tegyek? Csak álltam, s néztem, hogy egy kék folt elkezd terjedni a ruharakás közepén. Na, még csak ez hiányzott. Valamelyik festék, vagy mi kezdett oldódni, és összefogta a közelben levő anyagot. Mit fog ehhez szólni a húgom? Kicsit még álldogáltam, de láttam, a folt nem nő tovább. Kimentem a konyhába reggelizni, de egész nap ott motoszkált bennem, hogy mégiscsak ki kellett volna szednem a ruhákat. Zavart, hogy bajt okoztam a húgomnak, de nem mertem hozzányúlni a más holmijához, még akkor sem, ha a sját testvéremről van szó. Végül nem lett nagy ügy belőle, csak annyit mondott a drága, máskor vigyázzak.
Vigyázok én, hogyne vigyáznék. Állandóan. Abba igyekszem, nehogy bajt, nehogy valami bajt okozzak. Neki ne menjek valaminek, mégis állandóan feldöntöm a széket, meglököm az asztalt, és éppen akkor, mikor tele csésze van rajta, s a tejeskávé, vagy kakaó végig ömlik az abroszon.
A húgom nagyon megértő velem, nagyon türelmes, de egy ideje látom, néha olyan elgondolkozó, csendesebb, mint máskor. Inkább éreztem a változást, mert semmi kézzelfogható dolgot nem lehet rajta észlelni. Ez a viselkedésváltozást azonban jól érzem. Itt a bőröm alatt. S igazam is volt, mert egyik este oda jött hozzám.
„Pityu, akarok neked valamit mondani” – szólott.
„Mondjad!” – motyogtam.
„Találkoztam egy hozzám illő férfivel.”
„Hogyne, persze” – értetlenkedtem.
„Molnosnak hívják. Molnos Gábor”
„Értem. Jól van.” – makogtam továbbra is értetlenül.
„Ő a barátom, és mindjárt itt lesz. Azt ígérte hatra jön.”
Nagyon megijedtem – egy idegen ember jön ide hozzánk! Mégsem szóltam semmit. A húgom dolga, s még jó hogy előre figyelmeztetett.
Fel is jött. Egész rendes fickónak bizonyult. Nem mondhatok semmi rosszat rá. Bemutatkozott, ahogy kell, és egy jót beszélgettünk a Forma 1-ről. Majdnem annyit tudott róla, mint én. Persze nem mutattam, hogy ász vagyok a témában. Bólogattam, hogy „bizony, bizony”, amikor valami közismert dolgot nagy lelkesen elmesélt. Csak az nem tetszett, hogy itt maradt éjszakára is. De hát ők tudják…
Csak én nem tudtam előre, hogy hosszabb itt maradás lesz a vége. Meg azt sem tudtam előre, milyen zűrökhöz vezet reggel a fürdőszoba használata. Eddig csak ketten használtuk, és egymásra tekintettel voltunk mindig. De most! Jobb nem is beszélni róla, mert halálra idegesít, bár nem mutatom. Jó, én meg tudom várni, ameddig végez, és csak akkor veszem igénybe a mosdót, ha már elmentek. De… énekel a fürdőszobában borotválkozás közben (!).
Nem tartott azonban, szerencsére, sokáig ez az állapot, mert néhány hét múlva kiköltöztek vidékre. Az iskolának, ahol húgom tanított, van egy tagintézménye kint egy csatolt községben. Odamentek lakni. Molnos is kapott az iskolában munkát, mint nem tudom micsoda. Megvettek egy kis házat is. Majd tatarozzák, mondták, mikor elmentek.
Így maradtam, végül egyedül. De nem én üldöztem el őket a szekálásaimmal, az egyszer biztos, hiába állítja a felső szomszéd, az a mogorva vénkisasszony. Hiába tartja olyan nagyra magát, ő is megéri a pénzét: a minap is eláztatta a konyhát, mert úgy felejtette a melegvíz csapot. Most is látszik a csúnya folt a plafonon. Nem volt még rá időm, hogy festőt hívjak.  
Hívtak húgomék, miután elrendelkeztek, látogatnám meg őket. Sokat gondolkoztam a javaslaton. Nem szeretek én otthonról kimozdulni, de mégis rávettem magam. Kivittek egy barátjuk autójával. Nem is volt olyan szörnyű az út, bár elég jól rázott a kátyúk miatt. Otthonos, kedves lakás fogadott, bár kívülről nagyon rosszul mutatott, bent ellenben minden rendben volt. Maradtam is szívesen két napig. Szombat, s vasárnap. Igaz a végén már alig vártam, hogy vissza, hogy hazavigyenek.
Többet nem megyek, határoztam el, ahogy hazaérkeztem. Valami végig nyugtalanított ameddig ott voltam, itthon azonban újra biztonságban érzem magam. Annyi mindent hall az ember mostanában – csalások, betörések. Jobb otthon ülni. Bár mostanában az sem biztonságos. Becsapják, félrevezetik a jóhiszemű embereket. Mesélték, hogy a szomszéd tömbházban is bementek valamilyen mesével egy idős asszonyhoz, és elcsalták a kis pénzét, amit a temetésére tett félre.
Kezdek rendesen idegeskedni az utóbbi időben, nem is merek kimozdulni a lakásból. Itthon meg attól rettegek, hogy rám törnek, vagy hogy egy hihető mesével bejönnek hozzám is, mint Matild nénihez a 3c-ből. Azt mondták, segélycsomagot hoztak a Vöröskereszttől. Persze, erre kinyitotta az ajtót, mire leütötték és kifosztották a lakást. Még jó, hogy nem halt bele a sérüléseibe!
Ezért szereltettem fel a biztonsági pántot – lánc eddig is volt -, meg egy új, öt pontos zárat. Ide aztán senki be nem tud jönni, ha én nem engedem be…
Most is ott dörömbölnek az ajtómon, meg csengetnek, a mobiltelefonom is szól. Hallom én jól, csak nem tudok mozdulni. Nem engedelmeskenek a kezeim, lábaim. Hallom a sógorom hangját is az ajtón keresztül. Kiabál valamit. Válaszolnék, de nem jön ki hang a torkomon. Mennék ajtót nyitni, de mozdulni sem tudok, még a mobilt sem tudom kivenni a zsebemből.
„Bent van, hallom a telefonját, de nem veszi fel” – mondja Gábor.
„Törjük be az ajtót!” – szól egy idegen hang, és én nem tudok tiltakozni, mert nincs hangom, nem tudok odamenni, mert nincs erőm.
„Ezt nem lehet betörni sem, olyan masszív.” – hallom újra a sógort, neki legalább van egy kis esze.
„Szóljunk a tűzoltóknak, az erkélyen át könnyen bemehetünk.” – ez is az ő hangja.
Aztán sokáig nem történt semmi, azt hiszem, el is aludtam itt az előszoba földjén, vagy nem tudom, mi történt. Azt vettem csak észre, hogy ismeretlen emberek vesznek körül, és felemelnek valamire, és megindulnak velem. Gábor is a látóterembe kerül, s fölém hajolva mondja, hogy most kórházba visznek.
Ringat ez a matrac, amin most fekszem, olyan, mint gyerekkoromban édesanyám ágya…

Bolondos szerelem





Bolondos szerelmemben
kótyagosan bolyongva,
zsákutcába futottam.
Bár a zsákban futás
nem az én műfajom,
fájlalom, hogy ezért ti
önfeledten kinevettek.
Megadom magam a sorsnak,
beállok udvari bolondnak.

2015. november 21., szombat

Friss mennyei manna





Beszökött az Éden
hozzám tegnap éjjel,
mindent megidézett
fojtó szenvedéllyel.
Báránykák bégettek
ágyon és falakon,
kis ablakom alatt
vonat sem zakatolt.
Mindenki bő, fehér
egyengöncöt hordott,
lábukat nem fedte
se topán, se bocskor.
Nem volt ott konyha sem,
pörkölt,  tócsni, hagyma,
csak napjában ötször
friss, mennyei manna.
Mivel tőled kapott
új sálam se leltem,
- talán kihipózták,
fellázadt a lelkem.
Fortyogó dühömben
nagyot toppantottam,
bevertem a fejem,
felébredtem nyomban.
Kábán konstatáltam,
nem kell nekem manna,
jobb a földi sorsom,
szép sálam nyakamban.

2015. november 19., csütörtök

Mesterség, mesterség




Gábris döngő léptekkel halad a falu egyetlen utcáján, az út közepén, Nem nézett semerre, csak előre, de így is jól tudta, hogy vizsla tekintetek követik minden lépését az ablakok mögül. Nem csak nézték, követték a szemek, hanem szavak is követték. Leány ajkakról szálló szavak.
- Most jött meg a városból a Mózes fiú – suttogta a függöny mögé bújva Marica, a falu szépe.
- Tudós professzornak készül, mint Keresztesi professzor úr a Kollégyium igazgatója – toldotta hozzá a háziak Boriskája.
- Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett! – szólott bele a leányocskák beszédébe Boriska édesanyja, Malvina nén’ – Az ácsmesterséget tanulná inkább az apja mellett, aki becsületes iparos ember. Mindenki becsülte a faluban.
Közben Gábris hazaérkezett, s édesapját ott találta megszokott helyén, a padon ülve, az eperfa alatt. Balesete óta mindétig itt ült, innen irányította az embereit, s innen próbálta kisebbik gyermekének, Vencelnek magyarázni, hogy miként fogja kezében a szerszámot, hogyan álljon a fa mellé, nehogy kárt tegyen magában, ha megcsúszik a szekerce.
- Istenhozott, fiam! – fogadta nagyobbik fiát Mózes Aladár.
A fiú leült az apja mellé a padra, s az asztalra kitette, amit a tarisznyája rejtett. Egy könyvet. Aladár a balesete óta, bizony, rákapott az olvasásra, a fia pedig hozott neki olvasni valót. Olyasmit, amit a diákok is olvasgatnak, ha sikerül elkerülni a professzor urak figyelmét.
- Látod fiam, milyen az élet, én látlak el téged testi táplálékkal, te pedig engem szellemivel! – kacagott nagyot.
- Apám annyit olvas itt az eperfa alatt, hogy mehetne helyettem, a professzorok elé!
- Öl a csúfság, ugy-é?
- Azért szívesen hozok olvasni valót apámnak!
- Beszélj nekem, hogy haladsz az iskoláddal.
- Jobban haladnék, ha több időm lenne, de …
- Nincs időd a tanulásra? – horkant fel az öreg. – És mire jut időd?  Mivel foglalkozol te titokban.
- Dolgozom …
- Teee? És mit, ha szabad érdeklődnöm?
- Házépítésen.
- Hogy?
- Mesterlevél nélküli ács vagyok.

Apai áldással, anyai tarisznyával és kevéske zsebpénzzel érkezett Gábris a városba, hogy meghódítsa a tudomány várát, hogy mint elsőszülött fiú jogi tanulmányok folytatásával emelje a család hírnevét. Nem sok idő múlva a tarisznya is kiürült, a zsebpénz is megfogyatkozott, az atyai áldással pedig nem lehet jól lakni, kérni meg engedte a büszkesége. Korgó gyomorral ténfergett a város utcáin, bár lett volna tennivalója elég, már amit a vaskos tankönyvek tanulmányozását illeti, de üres hassal nem fűlött hozzá a foga. Az utca végén szorgoskodó emberek csoportja vonta magára a figyelmét.
- Szaporán, szaporán! – kiabálta mérgesen egy kalapos ember.
Gábris megállt, nézegette, vajon mivel foglalatoskodnak ezek az emberek. Árkot ástak, ügyesen négyszög formában. Egy ház alapja kezdet alakot ölteni.
- Hé, ne tátsd a szádat! – fordult a mérges ember Gábrishoz – Gyere inkább, fogd meg a dolog végét! De előbb dobd le a kabátodat, nehogy bepiszkolódjon.
- Mit fizetsz?
- Rendes órabért.
Barátunk feldobta egy farakásra a kabátját, feltűrte a nadrágja szárát, és beállt a kubikosok közzé. Sötétig dolgoztak, ekkor a kalapos, aki a munkavezető lehetett kifizette a munkabért a munkásoknak. Gábris is megkapta a bérét, bár nem sokat, de egy kiadós vacsorára futotta a közeli csapszékben. A többiek persze inkább bort rendeltek, s nyakaltak, ameddig a napszámból tartott.
- Itt legyetek reggel virradatkor! – szólt be a kocsmába a kalapos.
- Ha úgy jövök, mint ma, elfogad? – kérdezte Gábris.
- Mi az, a méltóságos úr csak délben méltóztatik felkelni? – kérdezett vissza csúfondárosan, amit az emberek harsány röhögéssel jutalmaztak.
- Délelőtt úr vagyok, este kódis! – jött a replika.
- Órabéred a munkád után jár – dobta oda a szót beleegyezése jeléül a mérges, s bevágta maga után az ajtót.
Ezzel aztán Gábris az építkezési csoport „délutános” tagja lett. Eleinte nehezen ment a munka, de ahogy teltek a napok összeszokott a munkatársaival, s mire felhúzták a falakat, már tapasztalt kőműves segédként ügyködött közöttük. A falak álltak, következett a tetőszerkezet összeállítása. Igaz ács nem akadt a csoportban, mert a gazda nem akart máshonnan drága napszámért mesterembert hozatni, két asztalos segéd állt neki a gerendák kifaragásának. Gyengén haladtak, sokat boldogtalankodtak.
- Tönkre teszitek a drága anyagot! - szólt rájuk Gábris.
- Mit izélsz? Csináld, ha jobban tudod!
A fiú szó nélkül elvette a szekercét, és az édesapjától ellesett mozdulatokkal nekiállt a munkának. Suhant a vas, hullt a forgács, s nem sok idő múltán készre faragta a fát. A többiek, beleértve a mindig mérges munkavezetőt is szájtátva bámulták.
- Miért nem mondtad, hogy ács vagy?
- Mert nem vagyok.

Mikor mindezt elmondta az apjának, Mózes Aladár egy méretre vágott rönköt hozatott az udvarra, s ráparancsolt a fiára:
- Ott van minden a szerszámos kamrában, ott van a fa előtted, lássam, hogy lesz belőle szarufa, s ha kész, kapcsold hozzá azt a másikat, ami az eszterhéj alatt van. De úgy, hogy megálljon száz évig!
Gábris könnyed lendülettel dolgozott, még dudorászott is közben, s estére elvégezte a munkát. Még meg sem izzadt.
- Minek neked, fiam a penna? Itt a helyed mellettem! Segédemmé fogadlak, s egy év múlva megkapod a mesterlevelet is!
- Velem meg mi lesz? - ijedt meg Vencel.
- Cseréltek. Te mész a városba, vár rád a Kollégyium!

Így lett évek múlva híres ügyvéd Vencel, s megbecsült mesterember Gábris.


2015. november 17., kedd

Változatok

       Változatok
         1
Ami nincs, az a legtöbb,
a nincs benne van a hiányban,
a nincs a leggazdagabb,
s az mind az enyém.
        2
Ami nincs: az van
csak igazán,
a van nem kell nekem,
zsebem tele van azzal,
ami nincs: én vagyok
az igazi gazdag.
        3
Tudomásul vettem, hogy nincs,
abból élek gondtalanul,
ha azt mind elveszíteném:
szegénység lenne a sorsom.

2015. november 14., szombat

Párizs 2015.11.13.





Fanatizmus és gyűlölet tombol,
újra kifordul sarkából a világ.
Naponta nyílik vérvirág az aszfalton,
ártatlanok torkából dalol a halál.
Üveges szemük bennünket vádol,
kik mindezt rezignáltan tűrjük,
tápláljuk, hasznot húzva belőle.
Magunk sírját ássuk ismét,
magunk kovácsoljuk a fegyvert,
mellyel végül vérünket veszik.
Ne siránkozzunk hát álszent módon,
ne kulcsoljuk újabb imára kezüket.
Szép szó itt most nem segíthet.
Már csak a vad, nyers erő az,
mely szelíd békét teremthet.

2015. november 10., kedd

álarcaid













              magára árvul magadra ébredésed
              lóg a széken átizzadt ujjasod
              kisuvikszolod fénytelen szemeid
              bekötöd kardod fölsebzett markolatját
              csillagokkal varrod ki palástod
              horpadt koronádat egyengeted térdeden

              magára árvult szemed mögé bújva
              rubinló seb két kézelőd
              felöltöd végre öntudatod ujjasát
              kisuvikszolod szíved s koronádat
              hónod alá kapod a vérted
              görbe kardodat egyengeted térdeden

              belebújsz sebekkel kivarrott ujjasodba
              magára árvult szempár két kézelőd
              fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
              hanyagul fejedbe csapod koronádat
              kiegyenesíted a szívedbe görbült kardot
              és fölébreszted megszokott álarcaid

2015. november 8., vasárnap

Határátlépés

Nagy bajba keveredett Markovics Skandala, Paprikafalva professzionális lázadója. Sosem akart senki ellen fellépni, de mindig úgy sikerült. Most történetesen, az 1989. év közepén, szalonnasütéskor nem elsőre lobbant a máglya. Benyúlt a zsebébe, odadobott egy darab papírost, meggyújtotta, s akkor vette észre, hogy saját - kényszerűségből kapott - párttagsági könyve, mikor nagyon jól égett.
Igazi szalonnasütő virtuóz volt, ezért nem állított le semmit, meg sem próbálta kimenteni a menthetetlent. Amúgy sem járt pártgyűlésekre, mindig Kaktusz Edömér, a falu első számú presbitere és párttitkára mentette ki, majd utólag beírta jelenlévőnek.
Nos kérem, ezt már nem lehetett elsimítani, bár megpróbálta, de amikor meghallotta a megyei párttitkártól, hogy az esetet továbbították a bíróságra, megijedt. Rettenetesen beszélte a román nyelvet, ritkán fanyalodott  használatára, de akkor megkérdezte az aktuális feljebbvalóját, mire számíthat az ő kebelbarátja.
”Madarat tolláról, embert barátjáról”, morogta vészt sugallva a megyei párttitkár, mintegy jelezve, ha sokat mocorog, ő is hasonló sorsra kerül, majd kibökte, hat, nyolc évvel megússza. Kaktusz Edömér párttitkár, ekkor kezdett el gondolkodni - ebben a sportágban csúcstartó volt -, majd intézkedett.
Már a parókia udvaron állt a gyászmenet. Szólt is a tiszteletesnek, hogy ideje lenne a koporsó elé állni, aki úgy tett, mintha nem látna és nem hallana semmit. Elindult befelé és hátrakiáltotta.
- Véletlenül nyitva felejtettem az öltöző ajtaját.
A presbiter-párttitkár végignézett magán, bement, feltette fejére a sapkát, vállára vette a palástot és szólt Markovics Skandalának.
- Befeküdhetsz pajtás!
Bizonyos viszolygással tekintett a koporsó belsejébe, még idegenszerű volt, aztán úgy döntött, miután még  úgyis nagyon sok időt fog hasonló környezetben eltölteni, ám legyen. Beheveredett, rátették a tetőt és négy gyászos képű megemelte.
- Segítene, Jula néném?
- Igen, fiam.
- Maga mindig mindenkinek segít, visszafelé legyen szíves váltsa fel a mi drága Skandalánkat!
- Már hogy érted ezt, gyermekem?
- Miután átkelünk ő ki fog szállni, s ha visszafelé üres koporsót cipelünk, valószínűleg furcsállanák a határőrök. Rendkívül összevissza történik a váltás, nagyon hosszú az ellenőrzött szakasz, talán húsz kilométernyi. Lovon közlekednek, de valamiért most biztosan érzem, hogy találkozni fogunk velük. Szerencsénk, hogy a temető túlsó oldalától alig harminc méter a határ. Jula néném, támogassa bajbajutott falubélijét!
- Nem addig a', Edömérkém, még az anyádat is pelenkás kora óta ismerem, nemhogy téged. Engem aztán ne gyömöszölsz semmiféle koporsóba! Emlékezhetsz, amikor szomjas voltál beléd töltöttem három liter vizet, s mert azt mondtad, a bal füled cseng, a jobbra rátekertem egy jókorát. Így már kiegyenlítődtél.
- Meg kell mondanom, ennél szebben nem tudtam volna elmesélni azt a gyönyörű napot, de most Skandaláról van szó, akit nem hagyhatunk tömlöc mélyére csusszanni. Emlékszik-e a mondásra? Akinek halálhírét keltik, az nagyon sokat fog élni.
- Ezt ismerem. Van másik?
- Aki koporsóba fekszik, az addigi életének még egyszeresét éli!
- Ez már tetszik, a kilencvenediket töltöttem.
- Induljunk, drága testvérek.
- Egészen úgy beszélsz, mint egy pap.
- Muszáj, Samukám, viszont én kényszerből is érthetetlen gagyogással beszélem a román nyelvet, ezzel szemben te folyékonyan hadarod. Majd szükség esetén odabökök, te leszel a közvetítő.
- Ne ijesztgess, titkár-presbiter! Eszembe sincs ilyen lovas katonákkal beszélgetni, túl sok mindent hallottunk felőlük.
- Ez most kegyeleti határsértés lesz, bízd ide, csak megfelelőképpen kommunikáld le.
- Mit csináljak?
- Úgy beszélj, ahogyan kell.
- Aha..
- Asszonyok, zendítsenek rá a negyvenhatodik zsoltárra, aztán folyamatosan a "Tebenned bíztunk elejétől fogva", illetve a "Mint a szép hímes patakra a szarvas kívánkozik"-ra. Felváltva énekeljék őket, legalább öten-hatan folyamatosan zokogjanak. Beállok a kellemetlen csapatvezetői helyemre. Skandala, nyugodj meg, úgy eszed az idegedet, hogy a remegéstől el fognak ejteni.
Elindultak a falun át, ki a mezőn, neki a rétnek. Már látszottak a kopjafák. Ők gyásztól elandalodott képpel, zokogva hagytál el a temetőt, és mint aki se jobbra, se balra nem lát mentek neki a szántott határsávnak. A párttitkár jól sejtette, éppen jött a váltás. A felvezető tisztelgett, ő visszatisztelgett, levette sapkáját, ő is, mélyen meghajolt, ő viszonozta és a lovasok eltávolodtak.
A kilátótorony még messze volt, aki nem ismerte a területet, tényleg úgy eltévedhetett volna mint ők, mert alig valami emlékeztetett arra, hogy ott egy országhatár tespedt. A helybéliek mindent jól ismertek, ők ballagtak tovább, mint érettségi előtt a diákok, egészen más alkalomnak és egészen más célból szépen beöltözve.
A felvezető feltehetően rettentő fáradt lehetett, úgy öt percnyi kocogás után végighasított benne az ideg. Egy cowboy nem fordítja meg egy helyben, hátsó lábán olyan gyönyörűen a lovát mint ő. Odaüget a csoport végére, ordít egy hátraarcot és előre hajolva, mint régi csaták harcosai, lova farát püfölve vágtatott vissza.
Csak nézte, amint a gyászmenet megbolondul. Jula néni szeretett volna még úgy száz évet élni, egy bokros szakasz mögött valóban megtörtént a helycsere.
Skandala már biztonságban volt, el is indult az első falu irányába, hogy lejelentkezzen, azonosítsa magát. Előbb tartózkodási engedélyt kér, majd mindent ami ezzel és ehhez jár. El fogja mesélni mi történt vele, így valószínűleg politikai menedékjogot kap.
A menetünk megfordult, mint mondottam, közeledett, ezzel meglepve a katonákat, akik mindettől függetlenül géppisztolyaikat kibiztosítva várták az ellenséges támadókat. Azok csak jöttek, úgy tettek, mintha nem is látnák a keki színű ruhásokat.
- Állj!
Az elől menő, papi öltözékes meglepetést színlelve tekintett fel, majd hátrabökött Samu irányába. Minden fegyver rájuk szegeződött.
- Vitéz uraim, nagy a mi bánatunk. A falu legszeretettebb asszonyát, mondhatni mindnyájunk nagyanyját és anyját veszítettük el. Úgy mentünk el a temető mellett, hogy észre sem vettük él-e, hal-e. De csúnyán mondom...
- Ember! Velünk is találkoztak!
- Igen? Ez egészen meglep... Csak a belső szorongásra emlékszem, ha Kurtafejű Sömöcs Tándorka nem unatkozik, tán még mindig mennénk. Azt mondja a gyerek: "Mán megettünk a temető." No, ekkor fordultunk vissza. A helyzetre való tekintettel, kérjük szíves bocsánatukat, hogy végre visszaadhassuk őt az anyaföldnek. Végül is semmiféle nagyobb vétséget nem követtünk el...
Majdnem tapsvihar kerekedett, de észbe kaptak és nekikezdtek zokogni. A lelkésznek öltözött, zordan és komorabban nézett, mint egy valódi református pap, de a kis szakasz parancsnoka gyanút fogott.
- Én ezt nem hiszem el, emeljék fel a koporsó tetejét!
- Na de vitéz úr! Azt szeretné, ha...
- Sokféle csempészési módszerről hallottam már, ez is az egyik lehetséges változat. Azt mondtam, nyissák fel, nem szeretnék tüzet parancsolni!
Előzőleg megbeszélték Jula nénivel, hogy élethű holtat alakítson, de lélegezni kell, ezért picit féltek. A palást alól odaszólt Kaktusz.
- Emberek, emeljék le a fedelet!
Koromalji Kiskutya Dezső és Felnagy Balázs hajtották végre a kérésparancsot. A szakaszvezető leugrott nyergéből, odalépett a pirospozsgásan mosolygó Jula néni mellé, nézegette.
- Ez olyan, mintha élne...
Megfogta a kezét.
- Meleg...
Elkezdte tapogatni a pulzusát, aztán átment a másik oldalra is, majd mindenki megrökönyödésére ráhajolt keblére. Saját lélegzetét is visszatartva, hosszú ideig hallgatta, majd felegyenesedett, levette sapkáját, lehajtotta fejét, s mint egy szégyellős gyermek sem jobbra, sem balra nem tekintett, csak maga elé suttogta.
- Bocsánatot kérek, legyen neki könnyű a föld és bocsásson meg neki Isten!
Visszaballagott lovához, nyeregbe ült, egy halk "tisztelegj" parancs után elköszönt, megfordult és tovavágtatott.
- Mit kéne megbocsátani Jula néninek? Na, túl vagyunk a nehezén, nyissa már ki a szemét!
Jula néni nem válaszolt. Ketten, hárman odamentek és egymás után szakadt rájuk a felismerés, hogy a presbiter-párttitkár szépreményű új mondása nem működik. Jula néni már csak testben feküdt ott, s a nála húsz évvel fiatalabb leányából felszakadt a bánat.
- Árva lettem én, akár az egyedül szálló madár! Mi lesz velem hátralévő életemben? Ó anyám, ó szegény édesanyám!
Bizonyos értelemben komikusnak tekinthető, mikor egy hetven fölötti személy árva gyermeknek tekinti magát, de hiába tudták, hogy az élet végútját tapossa Jula néni, ilyen furcsa és váratlan távozásra nem számítottak.
"Most mit tegyünk", keringett mindenki fejében a gondolat, de az elől álló átvette az irányítást.
- Lajoskám, Zsuzsikám, álljatok mellém, mint két ministráns!
- Kaktusz bácsi, mióta lettünk katolikusok?
- Nem lettünk azok, de a katonák ezt nem tudják. Induljunk, ott hátul most már tényleg szívből énekeljék azokat a zsoltárokat!
Az összeszedettebb és megrendültebb menet elindult.
- Gyerekek, melyikőtök tud jobban futni?
- Hát ki más, mint én. A fiúk jobban szaladnak!
Mondta Lajoska.
- Nem igaz, mert én is jól futok!
- Na kisfiam, akkor te most elrohansz a tiszteletes úrhoz és megmondod, hogy jöjjön, mert temetni kell. Jula néni meghalt! Kislányom, te a doktor úrhoz fuss és mondod el neki nagyjából ugyanezt!
A gyerekek futottak, mint akit kilőttek és a két, más-más oldalakon elöljáró visszahuppant székére. Egyszerre volt érdekes és hátborzongató az eset. Nem beszéltek össze, mikor is tehették volna, de két nappal korábbi dátumra állította ki a bejelentést a pap is, az orvos is a halotti bizonyítványt. Egyben telefonált a községházára, hogy Jula néni halálát, ami két nappal azelőtt történt, elfelejtette bejelenteni. Mire megérkezett, már ott is két nappal korábbra állítottak ki minden bizonylatot.
Mindkettőjüket megdöbbentette, egészen más malőröket kalkuláltak be, de úgy látszik azokat szerencsésen kikerülték.
Az emberek álltak a sír mellett, már tényleg zokogtak és néhányan énekeltek. Messziről meglátták az érkezőket. A lelkész civilben volt, fejet hajtott a presbiter előtt, majd valamit a fülébe súgott. Az hátraszólt.
- Emberek, most körmenetet csinálunk, a katonák úgysem tudják, hogy nálunk ez nem szokás.
Nem szerették volna, ha rájuk látnak. Néhányszor körbejárták a temetőt, kerestek egy olyan helyet, ahol semmilyen irányból, a kilátótoronyból sem vehették észre őket és ott megtörtént a ruhacsere.
A pap és az orvos is húzták az időt, nem árt ha négy-öt óra eltelik a halál időpontjának beálltától. Sötétedéskor kezdték a temetést, amikor már biztos volt, hogy Jula néni nem fog közel kétszáz évet élni.
Sokak emléke semmivé vált azóta, de Kalapos Julianna, a falu Jula nénijének neve úgy tűnik még a Skandala hírét is túlélte, mert rá már a kutya sem kíváncsi.

2015. november 4., szerda

Maréknyi macskaalom





Nem tudom hogyan és miért,
de megidéztem lényedet
Pár emlék villant agyamba.
Párductested gyorsan
bevackolta magát
lelkem minden zugába.
Nem mozdultál csak akkor,
amikor lustán nyújtóztál,
s karmaidat kimeresztve
élvezted vagy gyűlölted
az életet, nyúlfarknyi
közös életünket.
Puha szellemként tűntél fel
és ugyanúgy, megfoghatatlanul
osontál el egy ködös hajnalon.
Nem maradt más utánad,
csupán az illatod,
fogkrém a fogkeféddel
és egy marék macskaalom.

2015. november 3., kedd

Oldozz fel





Hallgatok, hogy megérts, szavam elakad,
nem suttogok többé, nem is kiáltok.
Számomra már csak egyetlen út marad,
ércharang zúgásaként hullni térdre
lábad elé, villámlások közt, hogy szólj,
vitázz, s megváltom érted a világot,
örökös kárhozatra elítélve. 

Őrjöngök lázadozva, harag nélkül.
Megbénít e fájó méltánytalanság.
Szívem nyugtalan, magával se békül,
mintha nem is a bűnöktől menteném,
hogy méltó legyek a kínhalálra is.
Makacskodásod hiábavalóság,
virágjaimra visszatűzött levél.

Vezeklek. Lelkemnek légy te a gyógyszer.
Oldozz fel, -magunkért- gyónni szeretnék.
Az áfium ma a kimondott szó lesz,
az elhallgatás penitenciája.
Jusson poklok tüze osztályrészemül,
-ha érted mindenem elveszejthetném -
hogy tisztának láss, a szívem se fájna...