Giatrosz Agrotikosz: Morosz a vándor

Egy simára koptatott sziklakövön ült a vándor, a vízparton. A hullámok játékát figyelte, s a messzi látóhatárt. Ha jött a dagály feljebb mászott, de nem hagyta el az őrhelyét. Egész álló napon ott ült, alig néha mozdult el, csak inni ment el a közeli forrásig, utána pedig újból elfoglalta a helyét a sziklán.

Nem csinált semmit, csak ült, csak várt tétlenül. Ezért is nevezték Morosz* néven a halászok, akik soha nem üldögéltek tétlenül, hanem reggeltől estig a tengert járták. A halakat, halrajokat keresték, húzták a hálókat, csak naplementekor kötöttek ki a parton. Ahogy közeledtek, Morosz megmozdult, felállt ültéből, feljebb mászott a szikláján, s úgy nézte a vízen mozgó hajókat, csónakokat, a hazatérőket. Valamit, valakit várt, de az eddig nem jelent meg a hullámzó tengeren. Mikor a hajok befutottak, megmozdult, s le is ment a partra segíteni a kikötésnél, segíteni a hálok kivontatásánál, meg mindenütt, ahol jól fog még egy kéz, különösen, ha bőséges a zsákmány. Közben érdeklődött, mit láttak arra kint a nyílt vízen, találkoztak-e idegen hajókkal? A halászok jó néven vették a segítséget, de hírekkel, nem sokkal szolgáltak. Nem sokszor járt a tengernek ezen a részén idegen hajós.

Este a munka végeztével a tűz mellé hívták, s megosztották vele frissen készült ételüket – a jó falatokat szíves szóval kínálták, s ő ezt mesével hálálta meg. Elmondta, társával merre járt a világban. A halászok fejcsóválva hallgatták, amikor arról beszélt, hogy távoli országokban az emberek kövekből raknak hegyet halottaik tiszteletére, és hogy ott a folyó iszapja táplálja az országot. Arról is mesélt, hogy Boreász messzi országában a tó vize olyan kemény, mint a sziklakő, a földet fehér lepel borítja, amiben semmi növény nem él meg, csak holmi satnya bokrok, és hogy az emberek szelíd szarvasokat tartanak, azoknak isszák a tejét és eszik a húsát, s még kerekek nélküli szekereiket is azok húzzák.

Persze, ezt a sok hazugságot nem hitték. Ellenben nagy figyelemmel hallgatták, amikor a szárnyas kígyókról és az egyszemű óriásról beszélt. Még meg is toldták saját történeteikkel, melyeket gyerekkorukban hallottak az öregektől.

Morosz szeretett mesélni, szívesen emlegette társát, akivel bekóboroltak számtalan vidéket, várost, és megismertek sok emberi nyomorúságot, szenvedést. Ezt a társát várta itt a tengerparton, a sziklán ülve már jó ideje, a halászok meg is szokták a jelenlétét.

- Nézd, a dologtalant! Ott ül most is a szikla tetején! – mondogatták, ahogy látótávolságba került a part a hazatérők szeme előtt.

Amikor pedig látták, hogy hozzáértően segít a kikötésnél, megbékéltek a jelenlétével, és bíztatták, legyen türelemmel, hátha a jobb idő beköszöntével megérkezik a tajtékos tengeren a várva várt társ.

- Mondd el nekünk is, ki ez a te társad, merre jártál vele és milyen kalandjaitok voltak? – kérték, miután elfogyasztották bőséges vacsorájukat.

A vándor kapva kapott az alkalmon, s lelkesen kezdte elbeszélni élményeit, melyek megestek vele, s társával.

- Ha azt mondom, hogy egy istennő a társam, nem hinnétek el, de amint meglátjátok, igazat adtok nekem ebben. Igaz, hogy valóban isteni származású, hiszen apját halála után az olimposziak maguk közzé fogadták, ott van köztük a Hegyen. Hügieia neve ez isteni sarjnak, s Apollón papnője. Meglátva, úgy hinnéd szelíd, ártatlan szűz, de ha ellenkeznek vele, vagy haragos, villámokat szór a tekintete. Apollón nevében parancsol, intézkedik, és nem tűr ellenkezést. Még a leghírhedtebb bazileuszok is meghunyászkodnak előtte. Együtt járjuk a városokat a Gyógyító, a Fénylő nevében, és segítünk, ahol kell. Ahol háború, vagy járvány pusztított, vagy valamilyen más katasztrófa sújtotta a vidéket – tűzvész, árvíz, hegyomlás, sáskajárás. Amikor vándorolunk egyik helyről a másikra, olyan, mint akármelyik fiatal szűz – barátságos, de tartózkodó. Rám hagyja az utazás gondjait, bajait. Nem szól bele a szállás, a pihenés, az evés dolgaiba.

- Meséld a tűzvészt! – biztatatták a halászok.

- Tudjátok, az isteni Hügieia legtöbbször az arkhón, bazileusz, despota, vagy a nép hívja segítségül nagy baj esetén. Ez történt most is – a város szabad polgárainak egy csoportja kereste fel, mikor a szigeten épülő thermát látogatta. A hőforrások az istenek ajándéka, és azt nem szabad veszni hagyni. Szentélyt építettek mellé és egy Aszklépiosz-szobrot állítottak, hatalmát jelölő kígyós rúdjával együtt*. Megmondom nektek, hogy éppen kígyók mutatták meg, hol keressék a forrást. Ott tekergőztek a meleg iszapban. A papok a helyet kiásatták, s a gödör megtelt a beteg testnek enyhet adó vízzel, az istenek ajándékával. Jöttek az építészek, a kőfaragók, és kirakták faragott kövekkel a medencét. Apollón papjai irányították a munkát, de Hügieia felügyelte, hogy minden a szertartások szerint történjen. A fürdők nem csak a gyógyulást és a tisztálkodást szolgálták, hanem részei voltak az Apollón kultusznak is. Senki sem léphetet a szentély területére, amíg meg nem mártózott a szent forrás vizében. Egyik nap megjelent három férfi, három szabad polgár. A szépen redőzött khitón volt egyetlen ruhadarabjuk, melyet díszes öv fogott körbe. Látszott, hogy városukban megbecsült polgárok. Most azonban aggodalom ült a szemükben és mozdulataik nyugtalanságról árulkodtak.

„Megsértettük valamelyik nagy istent, ki a széles egekben lakozik, és tűz által pusztította el városunkat. Nagy nyomorúság szakadt ránk. Apollón kegyeltje, isteni Hügieia segíts rajtunk!” – így könyörögtek.

Nem sokat készülődtünk, hanem már másnap útra keltünk a küldöttekkel. Tíz pár evezős gálya repített a bíbor tengeren, s két nap alatt megérkeztünk Mükoné város kikötőjébe. Siralmas látvány fogadott. A tűz martaléka lett az egész város, alig maradtak ép falak, de azok is használhatatlanok lettek. Csodálatos módon Apollón templomát elkerülte a pusztulás. A város melletti halmon épült, s most is büszkén hirdette az isten nagyságát. Az emberek azonban most nem hódoltak előtte, hanem keseregve panaszolták veszteségeiket – volt, aki csak ült a földön, s nézett maga elé némán, mások az üszkös romok közt turkáltak, keresgélve elpusztult értékeik maradványát.

- Munkát kell adni az embereknek! Legyen dolguk!– jelentette ki Hügieia, mikor Mürón, a türannosz eléje járult.

Mürón ellenkezni próbált, de az isteni Hügieia hirtelen dühödt fúriává változott. Szemei lángot vetettek, egész lényéből áradt harag, s a derekára, vállára tekeredő kígyó is kitátott szájjal sziszegett, miközben félelmetesen öltögette villás nyelvét. A mosolygós, szende szűz messze tűnt!

-  Mondtam, Apollón szavával szólok! Ha ellenkeztek nyilaival döghalált zúdít rátok!

A türannosz megrettenve visszakozott, és biztosította az isteni sarjat, hogy mindenben teljesíti az óhaját. Ezek után már akadály nélkül haladt a város ujjá építése. Nem volt más lehetőség ujjá kellett építeniük. Az elpusztult várostól kisé messzebb egy magaslati lapályon jelölték ki az helyét az épülő polisznak. Nagy munka várt a város lakosaira, úgy a szolgákra, mint a szabad polgárokra, s a katonákra. Mürón egy tíz katonából álló szakaszt rendelt Hügieia rendelkezésére, hogy személyes védelmét biztosítsák, és szükség esetén érvényt szerezzenek a parancsainak, ha valaki ellenkezne. Első parancsa az volt, hogy minden ember menjen le az Aszóposz folyóhoz és gondosan tisztítson le magáról minden szennyet, kormot, s ruháját is áztassa ki a folyó vizében. Hügieia a tiszta testre és a tiszta vízre nagy gondot fordított. Ezért, mindenek előtt az eljövendő város ivóvíz ellátását biztosíttatta. Kővályúval hozatta le a hegyekből a tiszta vizet, és annyit, hogy mindenkinek elegendő jusson. A házak építését csak ezután kezdhették meg. Egyenes, kövezett utcákat építettek, középen vízlevezető árokkal, s minden házat köteleztek az előtte levő utat és árkot tisztán, rendben tartani.  

   Végezve ezzel a feladattal Hügieia elhatározta, megtanítja a papoknak a tudományát a tisztaságról, rendről, mértékletes életről. Ehhez már nem volt szüksége Morosz segítségére, aki eddig is szabad ember létére mindenben segítséget nyújtott az isteni sarjnak, útra kelt, tudja meg, miképpen áll a templom és szentély építése a szigeten. A therma építése folyt, mikor Hügieia Morosz társaságában elindult Mükoné városába, mikor a küldöttek érte jöttek. A vándor odaérkezve szemügyre vett mindent, mit láthatott, s készült ezt elmondani isteni társának. Ezért időzött a tengerparton a halászok között, s figyelte a tajtékzó hullámokat, mikor tűnik fel a sebes gálya Hügieia kígyós alakjával. Se az nem került azonban a part közelébe, se hírmondó nem jelentkezett.

Már reményét vesztette Morosz, nem is várt hajót a viharos szelek korbácsolta tenger felől. Olyan zivatarok törtek halászok tanyájára, hogy napokig, hetekig nem merészkedhettek a vízre. Egyik nap hajótöröttet vonszoltak ki a partra. Miután életre kelt, s megpihent, tudtul adta, mit tud Hügieia sorsáról.

Vihar dúlta tengeren táncolt a gálya a hullámtarajon,

Bátran állta a vihart kígyós Hügieia isteni Aszklépiosz sarja.

Városok, nép sokasága áldja nevét, kiragadta őket a járvány,

A döghalál, s más pusztító gyötrelem karjaiból adva újra reményt.

Haragra gerjedt, ám Hádész az elorzott lelkekért, s kérte ezért

Testvére, szigonyos Poszeidón segítő hatalmát. Küldte is a vihart,

A tomboló hullámhegyeket földrázó Poszeidón. Az örvénylő vizek mélye is megnyílt,

Elnyelve a gályát őrült zúgás közepette. Rémes hang tört fel a mélyből:

„Hádész birodalma vár, adj számot Hügieia tetteidről!”

- Saját szememmel láttam hullámsírba veszni Aszklépiosz leányát – fejezte be elbeszélését a tengerből kimentett hajós.

- Így jár, aki a hatalmasokkal szembe száll! – jegyezte meg egyik halász.

Morosz szomorúan nézett végig a háborgó tengeren, majd a halászok vezetőjéhez fordult

- Maradok nálatok húzni a hálókat, kötözni a szakadtakat, és evezni veletek hullámokon, ha az istenek másképp nem rendelik…

-.-

*Morosz (gr) – semmit tevő, tétlen

*A görög mitológia úgy meséli el a szimbólum eredetét, hogy miközben Aszklépiosz a gyógyítás művészetét tanulta Kheiróntól, az magyarázat közben felemelt egy botot, amelyre egy kígyó volt rátekeredve.

Pünkösd

(A húsvét utáni hetedik vasárnap)

A mindenségig elvezet a nyom,

a hetedik, jelölt vasárnapon,

a terjeszkedő gyűlölet helyett

jön világra az élő szeretetet,

az égbolt végül megtelik veled,

a csillagokat egybe lükteted,

és lélegezni kezd valami jel,

de nem parancsol rád hogy hinni kell,

csak sokszorosul, mint a pillanat,

ha milliárdnyi darabra szakad,

így ért Földet egykor a végtelen,

így születhetett meg a szerelem,

Pünkösd, a rózsa izzó színe vér,

de körülötte minden hófehér.

Jákob

Akkora mocsok vesz körül,
s olyan széles az árok,
Jákob ölében isten ül,
s én lajtorjámra várok.

Nincs fogódzóm se, meg minek
lépdelnék fokról-fokra,
ha az utolsó léceket
még mindig Jákob fogja.

De állandóan visszadől,
hiába döntöm égnek,
segítsetek, hogy néha föl,
és ne csak visszanézzek.

Kihűl a tollam, döng a szív,
holt tücskök hegedülnek,
egy karcos akkord visszahív,
hogy főt hajtsak a bűnnek.

Akár is, máris, holnap is,
elérem az erődöt,
még akkor is, ha csak hamis
húrokon bíbelődök.

Cafatra vár a héja nép,
s alul támaszt a boglya,
alád búvok, te messzi ég
felhőiden laffogva.

No persze, nem szánom magam,
hát senki se ne szánjon,
és nem kérem, hogy ami van,
a végső fokra hágjon.

S e teng-leng bús fölismerés
mégiscsak megröhögtet,
a létra nagy, a fok kevés,
csak Jákob vélte többnek.

Kolduló

Kenyeremet ettem
jó késsel szegetten,
vacsorálni gyűltek
köribém a bajok.

Könnyű lett a lelkem,
könnyűt énekeltem,
nem vigyázta senki
fájnak-é a dalok.

Szegény ember vagyok,
mint az ártatlanok,
ezért nagyra növő
fára akasszatok.

Hiszen a világnak,
a világ bajának,
úgyse nem segíthet,
élek-e, vagy halok.

Lapulevél

Lapulevél, lapulevél,
alád búvik mindig a szél,
öled melegébe rakod,
zöld napoddal simogatod,
lapulevél, lapulevél,
puha, meleg bársonytenyér.

Megnyitották az uszodát

Bár abban az évben korán bekövetkezett a jó idő, májusban már lehetett mezítláb, s egy szál ingben járkálni, a strandot mégse igyekeztek megnyitni.

Igaz, a Körös vize még hideg volt, de a merészebb fiúk bele-belegázoltak, majd hamarosan vacogva igyekeztek ki a partra, „add már ide a törülközőt” – felkiáltással. Ráadásul horgász tilalom is volt, s így pecázni sem lehetett, csak vágyakozva nézni a híd alatt megcsillanó halhátakat. Nagy rajokban úsztak a paducok hol le, hol fel, ahogy a kedvük hozta, mintha velünk csúfolódnának.

Híre jött aztán, hogy gyermeknapra nyitják meg a városi strandot. Csak akkorra végeznek a karbantartási munkálatokkal.

Alig vártuk ezt a napot! Amikor aztán végre eljött, rohantunk, hogy az elsők közt legyünk, akik bejutnak. Reggel a szokásosnál hamarabb szöktem ki az ágyból, s futottam a szomszédban lakó barátomhoz, Lázárhoz, aki osztálytársam is volt három évig, de amíg én a líceumba iratkoztam be, addig ő az ipariba. Ettől még megmaradt a barátság közöttünk. Felkelt ő is és egykettőre bedobáltuk a fürdőnadrágjainkat egy sportszatyorba, mellé a fürdősapkát, s indulás gyors tempóban ki a strandra.

Ahogy oda érünk, látjuk, hogy hosszú kígyózó sor ál a jegypénztár előtt.

- Végig várjuk? – néztem Lázárra.

- Szó sem lehet róla!

- De mit tegyünk?

- Hátra megyünk oda, ahol bkrok vannak a kerítés mellett. Ott belóghatunk!

- Gyerünk! – lelkesedtem, s már loholtunk is a kerítés mentén a bokros rész felé.

Hamarosan megtaláltuk a helyet, amit Lázár mondott. A bokrok egészen a kerítésig értek, és alattuk egy jó vastag, kidőlt tuskó. Közelebb gördíteni és a kerítésen átugrani nem okozott gondot. Felvettük a fürdődresszt, fürdősapkát, a ruháinkat pedig begyömöszöltük a sportzsákba, és lezser léptekkel indultunk a medencéhez. A táskát leraktuk egy padra, s be a vízbe!

- Ó, de finom! – sóhajtotta Lázár, a barátom.

Igaz, nem valami meleg a víz, de mégis micsoda öröm lubickolni benne. Lázár hamarabb megunta, s kimászott a vaslépcsőn a medencéből. Kicsit tornázott, melegedjen fel, majd futott a padhoz, ahol a holminkat hagytuk. Kiszórta a ruhákat a földre, de nem találta, amit keresett.

- A törölköző hol van? – kérdezte vacogva.   

- Nem hoztunk! – kiáltottam és sürgősen kiugrottam én is a vízből.

A tenyerünkkel próbáltuk magunkról a vizet letörülni, persze nem sok sikerrel. Ugráltunk, tornáztunk, de tovább vacogtunk.

- Gyerünk vissza a vízbe! Ott melegebb van – javasoltam, s már ugrottunk is.

A víz alatt valóban mintha kevésbé lett volna hideg, különösen, ha úszkáltunk. Azért ezt se bírtuk sokáig, s másztunk ki a partra. Brrr!

- Menjünk be a mosdóba, ott legalább nem fúj a szél – jutott eszébe valamelyikünknek.

Jó ötletnek tűnt. Sőt a legjobbnak!

Ott voltak papírtörlők gurigába felakasztva a mosdókagylók mellett. Nosza, nekiálltunk letépegetni a papírtörlőket, hogy azzal törölközzünk szárazra. Mindet elhasználtuk, de a hátunk még mind vizes maradt. Megoldásnak a WC-papír kínálkozott – el is használtunk nagy kacagások közepett két tekerccsel.

Gyors tempóban magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és mehettünk haza ebédelni. De jól esett a száraz ruha!

Így büntetett meg a sors, amiért jegy nélkül szöktünk be a strandra…

Tegnap visszavittem a tavat

a szőlőt akácos falta föl
a dűlőút beton-kérget növesztett
mintha csomót kötöttek volna
a madarak csőrére csend lett

talán miattam ki visszahoztam
a tavat tanyákat szekereket
talán zavarában az Idő próbálta
betapasztani a réseket
melyeken beömlött az almáskert
az ól a nádirigó fészke s amint
a nyesőnyél-napóra delet mutat
(anyám mosolyog apám lécet
keres hogy beszögezze a kutat)

fönn sas kering riadt gerle
búvik a lomb rejtekében
a kerítésen még nincs kapu
csupán akkora rés hogy
a szekér éppen beférjen

M. Laurens:

VAN AZ ÚGY...,

Van az úgy, hogy, néha

a mosoly is fáj az arcunk szegletén,

van az úgy, hogy az ember

lelkét mocsokba tiporja egy kretén.

Van az úgy, hogy meginog a lélek,

és világgá ordítaná, hogy: Látod? 

Magamra hagyottan sem félek!

Van az úgy, hogy a harag fáj,

– legszívesebben csak ölelnénk –

s hazudunk mégis magunknak,

félve, hogy a bizalom elszáll.

Van az úgy, hogy valaki

a társától őszinte szóra vágyik,

de félve hogy elveszítheti őt,

nem jut el, csak a hazugságig.

Van az olykor úgy, hogy 

a szellemnek teremteni kéne,

– valami szépet, valami jót –

mégis esztelen rombolás lesz vége.

És van az úgy is, 

hogy már réges-rég feledni kéne:

mert az emberségbe vetett hitünknek,

máskülönben vége!

( Pest-Buda 2015. május 7-15.) 

A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után-közölhető. 

A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 

Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!

Fixa idea

    Megint rohanvást, noha rendezetten.
    Adott helyről egy másikra, szabatos
    terv szerint. Fegyelmezetten, tűnjék
    bármilyen alkalmatlannak is ide
    ez a jelző. Csupán szoknyád lobog (mert
    nadrághoz túl meleg van), esetleg még
    a hajad, ha éppen nem rövidet hordasz,
    vagy nem tűzted fel — ne akadályozzon,
    miközben időre kell odaérned.
    Vagy vissza. Ami persze szintén: "oda".
    Szemtelenül megbámulnám mindened,
    ami lobog, és bizonnyal nem hagynám
    ki az esélyt, hogy szoknyád alá lessek.

    Akkor sem, ha első nekifutásra
    magam is meglepődöm az ötleten.
    Kinek jutott volna eszébe akár
    csak húsz évvel ezelőtt egy bőven nagy-
    mama korban lévő nőt molesztálni
    (noha csupán képzeletben) megannyi
    neki- (és neki!) vetkezett bombázó
    helyett — noch dazu a hozzám hasonló
    öreg jampecek közül? Így változnak
    az idők, s velük a nagyik lobogó
    szoknyái meg azok pecérei. Ám
    az érzet változatlan, és csakis
    a rajtad suhogó képzete kelti.

    Orvul fixálódtál a zaklatódban.

Tudod, holnap is lesz este!

Na mi van, mit bámulsz úgy? A fejed tartásából arra következtetek, hogy rám figyelsz, de akinek rejtett szemei vannak, az úgy kukkol, ahogy akar. Mit mondjak, néhányszor sikerült elcsípnem, amint szembe néztél velem. Most amondó volnék, csüccsenj a hátsódra, de hiába mondom, hogy "ül", úgysem csinálod. Megtanultad ugyebár, hogy néha pofozgatnak, de akkora makacskodó lettél, hogy képes vagy nem megsértődni, hanem úgy összerágod a kezemet, mint azokat a kétes ínyencségeket, amiket rejtegetsz. Elmagyaráznád, minek ásod el őket?
Te, őszszakállal és csokornyakkendővel született farokcsóváló, lassan olyan pufók vagy, mint egy kismalac! Amikor meglátsz, a bőröd két méterrel mögötted van, ezentúl még azzal lehet felserkenteni, ha bármi ehetőt kapsz. Jut eszembe, ha én nem adom el a te bundádat, sőt, talán harapni tudnék érte, mint te szoktad, akkor vigyázz a magadéra! Futás vissza, kapd fel, gyere kutyabőrben!
Jól nézek ki! Már megint beletapicskoltál a tócsába... Piros nyelvű, figyelj! Ül! Úgy sejtem, van annyi eszed, hogy érted amit akarok, te ugatós birka. Úgy nézel ki, mint egy hosszú szőrű kisbárány, csak éppen nem úgy viselkedsz, szerencsére.
Bundakutya, más néven Pajtásnak született eb, jó dolgodban megeszed az ajtót, mert nem kell néked a kutyaház, pedig egy bizonyos, nagyon kedves ismerős még azt is ráírta, hogy “Pajti palota”. Eszed ágazatában sincs beköltözni... Itt laksz a küszöbön, mert úgy döntöttél. Mi az, hogy esetleg másnak is lehetne véleménye!? Ugyan kérem! Annyit mégis tégy már meg kérlek, hogy alkalmazkodsz és nem szilánkolod szét a bejárati ajtót!
Nem tudom, minden kutya orra ilyen száraz, mint a tied? Várj, befogom. Fütyülsz rá, mert a másik kezemet harapdálod. Na persze, a keksz! Attól bezzeg két lábra állsz. Én felemelném két méter magasra, mert ugrasz, néha mocsoknak nevezett, göndör boldogság.
Nem tudom hogy csinálod, de még egyszer sem haraptad meg a kezem. Pedig aki látja mit csinálsz, mindenki azt hiszi, hogy a csuklóm felett nem maradt semmi. Figyelj, hogy ne korlátozzalak kiteljesedésedben, védőruhát veszek. Úgysem érted, de azért elmondom. A nap legnagyobb részét az ágyban töltöm, és nem szeretném magammal odavinni a porban, sárban, fűben hempergőzött bundád
rárakódásaid, akármennyit takarítjuk is.
Kitartó kutyakölyök vagy, miközben megpróbállak ráncba szedni, már-már falod a  kezemet. Ül! Eszedbe sincs... Mondom, ül! Figyelj, ha megcsinálod amire kérlek, kitakarítom a szemed környékét. Csak neked lehet ilyen mázlid, nem parancsolgatok és más sem... Nyugodj meg végre, nem azt mondtam, hogy megnyírlak, mindössze annyit, hogy az odacsomósodott, talán már gyógyteával is nehezen leszedhető csipacsomódtól szabadítalak meg.
Jól van na, tudom, mire én megtenném, a gazdi megteszi helyettem. Választottál egy gazdit, meg egy gazdát. Ha tudnád, milyen jó neked! Este hét körül elkezdesz viszketni, mint egy besózott ugródeszka. Sok mindent felfogsz, azt is, hogy a világ végéig, vagy azon túl sem hagylak, nem hagyunk magadra. Miért nem tudod elviselni, ha az a bizonyos négy kerék nem feléd, hanem a kapu irányába fordul? Ugrándozz, ugrándozz jó magasra, mert a kedvedért lerövidítettem a sétáimat. Most te vagy a séta egy ideig!
Már megint minek örülsz annyira? A múltkori ajándékot inkább ne hoztad volna... Bár nagyon ügyes vagy, ügyesebb mint mikor ülsz, de ha nem muszáj, a rágcsálókkal nem szeretnék közelebbről találkozni. Apropó, neked nagyon megy ez a két lábon járás! Már megint csattant a kapu, ilyen is ritkán történik, hogy nem észleled... Úgy vettem észre, a füled, meg a szemed tökéletesek, a szaglásod is az. Gőzöm sincs, hogyan látsz letakart szemmel, de már így, a csimbókon keresztül is látom vonásaidat. Például a fejed teteje olyan kerek, mint egy kókuszdió. Látod, az említett gyümölcs sohasem volt a kezemben, de mégis tudom.
Szóval kiment a gazdi, most maradhatsz a gazdával. Mázlista puli, nem egy, hanem kétgazdás vagy, ebben is különbözöl a többitől. Ugorj kettőt, hármat aztán ha akarsz, mássz fel az ölembe! Nem akarsz! Ott ülsz a sarokban, s addig el sem mozdulsz, míg nem jön a gazdi. Jól teszed, ezért is megdicsérlek, meg azért is, hogy ha nagy nehezen kikerülünk az utcára, mindig ott szobrozol a kapu előtt. Fogalmam sincs, hogy mennyire türelmesen, de azért mégis megteszed.
Nagyra nőj, te kis vakarcs és nyomatékkal megkérlek, ne te döntsd el, hogy mi a tied, légy szíves a mérőszalagot se ásd el többet! Megdumáltuk? Pont úgy nézel, mint máskor, vágyódás árad szemeidből. Jól van na, mára viszlát, és ne vinnyogj! Tudod, holnap is lesz este!