Zrínyi ott sem volt, mégis ő nyerte meg a csatát…

                                 

Történelmünk egyik emlékezetes és meghatározó eseménye zajlott 1664. augusztus 1-jén. Ez volt az úgy nevezett szentgotthárdi csata.

Az európai, keresztény hadak fővezére Raimondo Montecuccoli volt. A sereget osztrák birodalmi, német császári, rajnai, francia és horvát katonák alkották. Számuk alig közelítette meg a harmincezer főt.

A török hadat Köprülü Ahmed vezette.

Az előzményekhez hozzátartozik gróf Zrínyi Miklós horvát bán téli hadjárata. Ez 1664. év januárjában történt. A hadjárat során Zrínyi felégette a törökök eszéki hídját, és visszafoglalta Babócsát, Berzencét, Szigetvárt, Pécset, és Segesdet. Kanizsa ostromát is megkezdte, de a császári haditanács megvonta tőle a támogatást, és letette a vezérségről. Féltek hatalmától és befolyásától. Így az áprilisban megkezdett, és sikerrel kecsegtető ostromot két hónap után félbe kellett hagyni. Közben az Oszmán Birodalom főserege megérkezett Magyarországra, bosszút állni az elszenvedett veszteségekért. Megostromolták és elfoglalták Zrínyi három éve épített palánkvárát, Új-Zrínyivárt, és el is törölték a föld színéről.

Ezen közben Montecuccoli serege tétlenül állomásozott a nyugati határ mentén.

Köprülü Ahmed ezt gyengeségnek hitte és bátran megindult Bécs felé.

Június végén (26 és 27-én) Körmendnél a török sereg átkelési kísérletét a Rábán sikerrel hiusították meg.

Az ütközetre magára augusztus elsején került sor.

Montecuccoli a Rába nyugati partján Nagyfalu (ma Mogersdorf, Ausztria) előtt foglalta el állásait. Sok remény a győzelemre nem volt, hiszen számbeli hátrányuk mellett hadianyag- és élelmiszerhiánnyal is küszködtek. Az ellenség ellenben pihent, jól ellátott csapatokkal bírt: reguláris janicsár és szpáhi egységeinek állománya meghaladta a 60-70 000 főt, és csak takarmánynak voltak némileg szűkében. A török haderőt ráadásul vagy tizenötezer fős tatár horda is kísérte - ami a környéket felégette.

A törökök Alsószölnök és Magyarlak közti térségben helyezkedtek el. A keresztény hadvezetőség elfogott törököktől és szökevényektől értesült, hogy Köprülü a szultán parancsára Bécs ellen indul. Bár maga a török fővezér ezt ellenezte, emlékezve I. Szulejmán kudarcára.

Az ellenség hidat vert a Rábán, és azon próbált átkelni. Mivel csak ez az egyetlen átkelő helyük volt, többször is sikeresen akadályozták meg az átkelést. Sőt ellentámadásba mentek át a keresztény hadak. Ezek közül egy katasztrófába torkollott, s a német birodalmi erők pusztulását okozta. Montecuccoli – vagy a francia seregek vezére, Coligny (?) - végül még egy rohamra szánta el magát. A támadás sikerrel járt, s a török haderő meghátrált. A katonák közül sokan Zrínyi nevét kiabálva indultak rohamra, s ez a törököket megzavarta, megfélemlítette. A törökök azt hitték, hogy Zrínyivel állnak szemben, mert eszükbe sem juthatott, hogy a nagy törökverőt éppen a döntő pillanatban tétlenségre kényszeríti irigyeinek konoksága. A török meg volt győződve, hogy Zrínyi vezeti a harcot s ez a tudat ólomsúllyal nehezedett reájuk a csata folyamán. Zrínyitől rettegett, előle futott meg a törökmsereg, s neki engedte át a csatatért.

A visszavonulásból hamarosan fejvesztett menekülés lett, több százan a Rábába vetették magukat (köztük a tatárok nagy része is), amely az utóbbi idők esőzéseitől megáradt.

A törökök rengeteg embere esett el a harcban, kétezren a vízbe fúltak, mások fogságba estek, vagy eltűntek. A veszteség egyesek szerint mintegy harmincezer fő volt.

A hirtelen támadt esőzések miatt a Rába még jobban megduzzadt, és az üldözést Montecuccoli inkább elszalasztotta, és az udvar parancsára nem folytatta a hadműveleteket.

A győzelmet egész Európában ünnepelték és sokan – mint fentebb láttuk – Zrínyi Miklósnak tulajdonították. Augusztus 10-én létrejött a Vasvári-béke, ami meghagyta a korábbi Oszmánhódításokat és visszaállította a háború előtti állapotokat.

Magyarország sorsa újra meg volt pecsételve.

Bécsben egy pillanatig sem gondoltak az előnyök kiaknázására.

Az udvar figyelme tudniillik kizárólag nyugatra irányult, s békét akart keleten, bármi áldozatot ró is az a magyarokra, kikről ez időben különben azt állították, hogy csak a törököktől való félelem tartja őket féken, s ha nem félnének, elszakadnának az uralkodó családtól.

-.-

Melléklet:

Nagyfalu (Mogersdorf, Ausztria) ma is emlékezik a csatára.  A falu nyugati kijáratánál egy kápolna található. A csatában elesett gróf Trautmannsdorf hitvese alapította 1670-ben. Az 1664-ben készült oltárkép témája: Szent Anna tanítja Máriát. A kápolnában később helyezték el egy török pasa síremlékét. A XIX. század végétől a csata évfordulóján minden évben török delegáció érkezik Nagyfalvára, és koszorút helyeznek el a kápolnánál.     

A csata emlékműve a Fehér-kereszt, a falu nyugati szélén. 1840-ben állította az ütközet emlékére Kuzmits Dániel szentgotthárdi perjel. A kőkereszt az egykori csatatéren, közvetlenül az országút mellett áll, talapzatán magyar, német, francia és latin nyelvű szöveg olvasható.

Raimondo Montecuccoli, gróf (Modena, 1609 –Linz, 1680) olasz származású császári hadvezér. A katonai ranglétrán gyorsan emelkedett: 1658-ban a császári sereg tábornagya, majd 1660-ban Győr kormányzója lett, egyben annak a seregnek a fővezére, amellyel a következő évben Kemény János erdélyi fejedelmet – bár nagyon kelletlenül – segítette a török ellen. A vasvári békét követően Montecuccoli már nem játszott szerepet a magyar történelemben. Előbb III. Ferdinánd megbízásából diplomáciai szolgálatot látott el, majd kizárólag a haditudományoknak szentelte figyelmét. Korának elismert hadtudományi írója volt. A grófnak tulajdonítják a mondást, hogy „a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz (Emlékiratok, 1667).

Forrás:

A szentgotthárdi csata - A magyarság története. Szerkesztette: Kuczka Péter.

Németh Adél: Burgenland. Panoráma Regionális Útikönyvek. Panoráma, Budapest, 2003.

Köprülü Ahmed nagyvezír - rézmetszet R. Várkonyi Ágnes: Megújulások kora.

Perjés Géza: A szentgotthárdi csata, Szentgotthárd, helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szombathely, 1981.

Magyarország vármegyéi, városai: Vasvármegye.

Defensores Traditionum De Gabriel Bethlen anno 2002

„A szentgotthárdi csata, vasvári béke” Vasvár online.

Olvasókönyv

- Gyárfás történet -

Tekintélyt parancsoló termetű, de szelíd szemű tanító bácsi vezette biztos kézzel a nebulókat a betűk és számok útvesztőjében. Munkáját siker koronázta, hiszen még Karácsony előtt megismerkedtek kis tanítványai az összes betűvel és százig a számokkal. Gyárfás is köztük volt, bár neki kissé nehezen ment a betűk összeolvasása szavakká. Igaz a többi gyermeknek is nehezen ment egyelőre ez a tudomány. Góbé fejébe nehezen fért bele, hogy a rajz, s alatta levő szó mást jelent neki, mint a tárasainak.

„Olvasd, Gyárfás!” – szólott a tanító bácsi.

„Gé-ó-em-bé” – betűzte hősünk.

„Most olvasd egybe!” . jött a biztatás.

„Gé-ó-em-bé”

„No, hogy van egybe olvasva?”

„Pityke!” – vágta rá büszkén Gyárfás.

Lett erre olyan kacagás az osztályban, hogy beleremegtek az ablakok.

Szép, jó iskola volt, ott díszelgett szemben a Közkórházzal, a sarkon, piros téglás épülete már messziről látszott, ahogy Gyárfás végig bandukolt a Lukács György utcán.

Ez volt a Stark iskola.

A jól induló iskolaév hirtelen ért véget. Idő előtt befejezték, mert a tanító bácsit behívták frontszolgálatra.  A hadkötelesség határát kitolták ötvenéves korig, így került sor a tanító bácsira, és még sok középkori férfire. Gyárfás édesapját is behívták. Hiába volt a mozgósítás, a front megállíthatatlanul közeledett. Városról-vidékről, aki tehette menekült. Ki szekérrel, ki vonaton. A Vasút nem tudta másképp az igényeket kielégíteni, csak ha marhavagonokat is beállított. Gyárfás családja is egy ilyen vagonban indult útnak az utolsó pillanatban – másnap hajnalban az állomást lebombázták… Apa végül is velük mehetett, mert béna balkarja miatt haza engedték – fegyverfogásra alkalmatlannak találták.  Ezt még tizenhétben szerezte, mikor egy srapnelszilánk összeroncsolta a könyökét.

A vonat több, hosszabb-rövidebb megállóval a nyugati határig vitte őket. A Karácsonyt szűkösen ünnepelték, de még magyar katonák masíroztak az utcán. A Húsvétot ellenben már a Szovjet megszállás tette szomorúvá, s reménytelenné.

Nyár elején indult meg a rendes vasúti forgalom, és a család indult haza. A menekülés miatt Gyárfás veszített egy évet az iskolában.

- Ugye, újra kell járnom az első osztályt? – kérdezte egy reggel az édesanyját.

- Azt már kijártad, most a másodikba mész szeptemberben.

- Már elfelejtettem mindent! – görbült sírásra Gyárfás szája.

- Itt az olvasó könyved, gyakorolj! – szólott bele apuka is a vitába.

Így aztán lett nyári elfoglaltsága a gyereknek. Naponta egy óra olvasásgyakorlás, egy óra számtan. Hamar belejött az olvasásba, úgy látszik még sem felejtette el, amit tanult az első osztályban. Sőt, úgy meg kedvelte az olvasást, hogy alig egy hónap múlva kérte a másodikos olvasókönyvet…

Helyetted is

                          Asszociációs mező.
                          Változóban. Ő volt. Eddig.
                          Ám más közegben már nem ő.
  
                          Legjobb esetben is egyik
                          reménybeli opciója csak, 
                          amely akként illeszkedik

                          hozzád – csont nélkül –, akár egy
                          belőled hiányzó darab.
                          S te tudnád, mint szimpla számjegy,

                          föladni önálló magad,
                          egy másikat egészítve
                          ki kerekre? Mernél szabad

                          lenni egódtól, ennyire?
                          Könnyű rávágni a választ —
                          nem biztosíték semmire.

                          Noha túl sok igényt támaszt,
                          most még(is) autentikus
                          (annyi romantikát áraszt).

                          Helyetted is romantikus.

Giatrosz Agrotikosz: Bókoló füzek

Tizenhét éves sem volt még, amikor férjhez adták. Távoli északi tartományban terült el hazája, ahol hatalmas nyájak legeltek a végtelen mezőkön. A pásztorok szőrén ülték meg lovaikat, úgy terelgették a nyájat. Lompos szőrű nagy kutyák segítették őket. A szőke hajú és égszínű szemű emberek faházakban laktak. Kisebb, nagyobb falvakban. Csak a pásztorok vándoroltak egész évben jobbnál, jobb legelőt keresve állataiknak. Az öregek ott is, mint a világ minden táján régi dolgokról meséltek. Tündérekről, manókról, óriásokról, északi jeges földekről. Lehet, csak úgy kitalálták, hogy hallgassák a fiatalok, és nem sok közük volt az igazsághoz. Ki hallott már olyan földről, ahol mindig tél van, és jégből vannak a sziklák! Manók, meg tündérek, azok igen, azok vannak. Látni ugyan még senki sem látta őket, de hallani lehet őket, mikor a lapu levelek alatt surrannak, vagy a kemence mögötti sarokban hancúroznak. Az óriások? Azoknak is csak a nyomait látni az erdőben. Kidöntött fák sora jelzi az utat ahol elhaladtak. De nyáron is fagyott földek? Ezt bizony senki el nem hiheti!

/… Fűszálak. Bókoló füzek. Csobogó patak…/

Mikor megérkezett a tengerparti kővárba, a férje otthon sem volt. Rabló hadjáratot vezetett a parti szigetek valamelyike ellen. Csak üzenet várta, hogy melyik a szobája, kik a szolgái, szolgálólányai, honnan szerezheti be a szükséges dolgokat: ruhaneműt, élelmiszert. És hogy ő az úrnő, mindenki neki engedelmeskedik a palotában és környékén. Sok tapasztalata nem volt a gazdaság vezetésében, s még kevésbé a parti népek dolgaiban. Szerencséjére ott voltak a régi cselédek, akik értették a dolgukat. Hamar belejött a teendőkbe, hiszen nyílt eszű, okos leány volt. De nem szerette ezt a munkát, és ha csak tehette kivonta magát az ügyek irányításából. Szívesebben sétálgatott a palota körüli ligetben egy szolga asszony kíséretében.

/… Hajózás, halászat, hegyi pásztorok…/

Esténként egyedül üldögélt a mécsesek gyér fényénél, és nagyon különösnek találta az életét. Asszony, vagy nem asszony? Mégis úrnő, ő vezeti a háztartást, a gazdaságot. Férje hadakozik, háborúzik, semmi hír róla. Idősebb is nála jó tizenöt, húsz évvel. Özvegyember. Igaz az édesapja nagyon komoly hozományt adott vele: ékszereket, lábas jószágot, rabszolgákat. A férje népének nyelvét még gyerekkorában megtanulta egy náluk vendégeskedő házaspártól. Az ő jelenlétük biztosította a két nép között a békét. Férjének voltak a gazdag rokonai. A férje udvarában pedig apjának rokonai vendégeskedtek. Ezek a vendégek voltak az egyensúly zálogai. De itt a palotában mégis idegennek érezte magát.

/… Zsákmány, háborúk, nyomor…/

A naplementét szerette a legjobban a napszakok közül. Az alacsonyan álló nap ferde sugarai különös fénybe vonták a tájat. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a patak vize aranyként csillogott, a fák között penge éles fénycsíkok szabdalták szét a félhomályt. Még a komor palota kőfalain is furcsa fények táncoltak, és a hólyaggal fedett ablakok szinte izzottak. Ilyenkor a szolga társaságában lesétált a patak partjára, vagy fölment a ház mögötti dombra, ahol ritkásan álló hatalmas tölgyek uralták a vidéket. Onnan messze ellátott a tengerre, látta a hazatérő halászokat. Néha egy-egy pásztor a közelben hajtotta el az állatait, s az úrnőt meglátva tisztelettel köszönt, és valami kedvességet kiáltott oda neki.

/… Halk zene, szépség, ábrándos ifjúság…/

Theánó volt az úrnő neve itt a palotában, otthoni nevét így hajlították kimondhatóbbá. Atyja fejedelmi ranggal bírt, és sokszor segítette ki harcosaival déli szomszédját, ha az, zsákmányszerző útra indult. Így szövődött a két uralkodó közt a kötés. Túszként tartott vendégek, közösen vívott háborúk, házasság, cserekereskedelem. Ez a mostani házasságkötés is az érdekeket szolgálta, nem a szerelmet, hiszen férjét csak akkor látta, mikor egy évvel ezelőtt leánykérőbe jött atyja házába, de szót még akkor sem váltott vele. A vendég tiszteletére rendezett lakoma előtt láthatta, amikor elhelyezkedett a nagy sátorban a részére elkészített drága prémek között. Akkor az asszonyok és lányok, akik eddig bent voltak, szépen sorban kivonultak, átadva helyüket a vendégeknek.

/… naiaszok, nimfák, faunok…/

Bíbor fényű naplemente volt. A szolgálónak valamilyen dolga akadta palotában, s így Theánó egyedül sétált le a patakhoz. Egy lapos sziklára telepedet és nézte a hullámok játékát, a megcsillanó halakat a vízben, a bokrok között átcikázó jégmadarakat. Távolról egy nádsíp hangját hozta hozzá a szél. A szép, édes-bús dallamot hallgatva megindult a hang irányába. Nem messze karcsú fiú alakot pillantott meg. Egy faágon ült a patak fölött, lábát a vízbe lógatva. Mesteri hozzáértéssel játszott pánsípon. Észrevette a közeledőt, de játékát nem szakította félbe, és nem sietett köszönteni a palota úrnőjét, mint a pásztorok, akikkel néha találkozott. Sőt intett neki, hogy foglaljon helyet a parton heverő fatörzsön. Theánó leült és álmodozva hallgatta a varázslatos dallamot. A liget felől kiáltás hallatszott: „Merre vagy úrnőm?” A szolgáló kereste. Felugrott ültéből, és maga sem tudta miért, hangtalanul beosont a liget fái közzé. Onnan válaszolt a hívó szóra.

/… Olümposz istenei, Zeusz, Apolló…/

Másnap is úgy intézte, hogy egyedül indulhasson sétálni. Az ismeretlen most is ugyan ott ült. Aranyszőke hajával játszott a vidám esti szellő. Olyan színe volt a hajának, mint a napsugárnak delelő idején. Szó nélkül leült a már ismerős rönkre, és úgy hallgatta a behízelgő dallamokat. „Ki vagy te idegen, hogy ide jössz muzsikálni az én palotám kertjébe és még csak nem is köszöntesz?” - kérdezte inkább csodálkozva, mint megbántottan. „Barátaim Szürinx néven ismernek, a sípom után” „Hol van házad, s hazád?” Az ifjú bizonytalanul a távolba mutatott, a lenyugvó nap irányába. „Napnyugaton laksz? De hát arra több napi hajóútra van csak föld?” Nem válaszolt, csak tovább játszott a hangszerén. A szolga kiáltása, újból hazatérésre szólította az úrnőt. Futva távozott, és mintha valamiért lelkiismeret furdalná, maga sem értette miért?

/… szerelem, áldás és átok…/

És így ment ez nap, mint nap, amíg férje haza nem tért zsákmányokkal dúsan megrakodva. Hírnök jelezte jöttét napokkal előre. Megbolydult a palota népe. Rendeztek, takarítottak, állatokat tereltek be a legelőről a készülő lakoma céljából. Róla mintha meg is feledkeztek volna, annyi volt a teendő. Búcsúzott az ifjútól, aki megédesítette magányát. „Gyermekedet, ha megszülöd” - mondta az úrnőnek „nevezd majd Helenosz néven, és ha felnő, és értelme elég lesz ahhoz, hogy befogadja az igazságot, mondd meg neki, igazából ki nemzette. Mondd meg, hogy Phoibosz, akinek a haját napsugarakból fonták!”

Halál

Szembenézek üldözőmmel,
mért menekülnék előle? -
minden emberi hiányzik
belőle.
Vigyor ül undok pofáján,
s a fogait összerántván,
megfenyeget sokkal jobban.
Lelke nem lehet már soha,
ami volt, elpazarolta,
undorító csontváz maradt,
aki most utánam kutat.
Az ellenségem meg nem áll:
elrettentő neve - halál.

Bányaló

botladozva sínpár közepén
gyűrött lélekkel vakon
a csillék kilőtt vadként hevernek
szájszorítva a Semmit vontatom

s fölélt tárnába naponta mégis
le-föl patkányok törmelék
a repedésekből híg csönd szivárog

gipszöntvényt készít sorsomról
a lassan megkötő sötét

Útkeresés

Elromlott a világ
kinyílt egy régi szelence
szél fújja porát...
Jobbért sírunk mind.
Hazugok száján bukik ki a szó.
Milliók várják a csodát.
Most nincs megváltás.
Tudod az utat...
taposd
- magadnak!

Vakfolt

           Üres. Nem lehetne üresebb.
           Ütősnek hitted, s most sütheted.
           Vakfolt a tudatban. Félelem.
           Gyámoltalanság a négyzeten.

           Beléd állt. Peng, s rezeg a penge,
           akárha vágna elevenbe.
           Ám meg se lep, mikor megérted,

           mostantól fájni sincs esélyed.