2015. június 29., hétfő

Fonák üzenet




Száz ágú fák
zöldülő lombját
pörgeti a szél.

Eső áztatta,
hulló levelek,
fonák üzenet.

Változások jönnek,
érzitek, emberek,
zaklatott az élet.

Kézfogásra hív
a zöld lomb,
összebújva susog.

Szél borzolta
nyári fák látják...
vándorlóké a világ.

2015. június 27., szombat

Éjfél


Percelget a ma, s míg ölbe vesz,
megbontja elnyűtt köntösét.
Lassan hunyorít fáradt szemem.
Függönyt ereszt rá a sötét.
Széthullt könyveim az asztalon,
tollak megsárgult füzeten.
Magába fordult búvó csendben
összezuhan lélegzetem,
s elnyúlnak a betűk sorban,
elfolyik minden gondolat.
Szívverésem is lelassul.
Eltemetem a gondokat.
Félbe maradt döcögő szavak,
ütközőkre vont vagonok,
hajnali indulásra várnak
füstös pályaudvarokon.
Csak az óra surrog szüntelen,
-léptei neszét hallgatom-
s míg a fáradt fény körbe táncol
szekrényen, ágyon, falakon,
úgy ölel magához a ma még
félálmomból elragadva,
mintha én sürgetném az éjfélt,
múljon el. Ő meg...maradna.

2015. június 23., kedd

Újsághír





  - Nézd csak, nézd csak! – mutatta az újság címoldalát.
Eleget tettem a felszólításnak és olvasni kezdtem a hírösszefoglalót:
„lelkes rajongó talált rá Mido Blaso előadóművészre az öltözőjében”
 - Ez én vagyok, érted? Én vagyok! Én találtam rá! – lelkendezett.
 - Miért te mentőápoló vagy?
 - Dehogy, dehogy. Évek óta hűséges rajongója vagyok.
 - Akkor sem értem, mit kerestél az öltözőjében. Vagy?
 - Akkor kezdem az elején. Körülbelül két évvel ezelőtt egy folyóiratban láttam meg Mido Blaso fényképét, és rögtön „beleszerettem”. Tudtam, hogy életem megváltozik, éreztem, hogy ezután már semmi sem lesz olyan, mint eddig. Elkezdtem keresni róla mindenféle adatott: újságcikket, plakátokat, műsorokat. Előbb csak azokra az előadásokra mentem el, amelyeket itt rendeztek a városban, vagy valahol a közelben. Később a távolikra is eljártam. Albumot készítettem a róla szóló cikkekről, riportokról. Gyere át, megmutatom. Három vastag kötet.
 - A férjed mit szólt hozzá?
 - Ó, az a drága mackó? Hagyta, hogy éljek a szenvedélyemnek. És segített, ahogy tudott.
   Elgondolkozva maga elé meredt, majd elmosolyodott és folytatta:
 - Eljár velem az előadásokra, és csöndesen ül mellettem, ameddig én a többiekkel együtt csápolok, őrjöngök. Mosolyogva ül mellettem, mint egy bölcs Buddha. Az előadás után pedig a járdán álldogál, amíg én a művészbejárónál megvárom, hogy a Mido Blaso kilépjen az ajtón, és autogramokat kezdjen osztogatni.
 - Autogramod is van tőle?
 - Minden előadás alkalmával kaptam! Van egy díszfüzetem, abban vannak az autogramok. Dátum, hely, még az órát is feltüntettem a lapon, ahol az aláírása díszeleg.
 - Hihetetlen.
 - Na, várd ki a végét. A füzetem már félig tele volt, mikor egyszer, ahogy odaálltam elé a következő autogramért, rám nézett, kedvesen elmosolyodott és megkérdezte „megint maga az?” Bólintani is alig volt erőm.
  Beszélgetés közben kimentünk a konyhába, és feltettem főni egy jó kávét. Éppen sípolt a kávéfőző, mikor Tilda idáig jutott az elbeszélésében. Miután megittuk, folytatta.
  - Ezek után gyakran észre vette, ahogy ott várok az aláírására, és mindig halványan elmosolyodott. A barna szemeiben meleg fények vibráltak.
  - A férjedet nem értem még most sem.
  - A férjem éppen olyan türelmes és megértő velem, mint én is ővele. Ő eltűri az én „őrületemet”, én is eltűröm az ő péntek esti pókercsatáit. Amilyen fontos nekem Mido Blaso, éppen olyan fontos neki egy royal flush.
  Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, az újságját, amit magával hozott, letette a kisasztalra a kávéscsészék mellé, és élénken folytatta beszámolóját a péntek esti kártyacsatákról.
 - Minden pénteken összeülnek a barátok kártyázni. Hol az egyiküknél, hol a másiknál. Mireánk havonta egyszer kerül sor. A konyhába telepszenek le az asztal köré. Jó nagy konyhánk van. Én pedig kiszolgálom őket. Süteményt teszek a kezük ügyébe, később úgy tizenegy körül egy tál szendvicset adok fel, közben italról is gondoskodom. Kinek-kinek kedve szerint. Sört, bort, ásványvizet, üdítőt töltök a poharaikba. Időnként kicserélem a hamutálcákat.
  - Értem. De hogy jön ide az újságcikk?
 - Tegnap este is minden szokásos módon történt. Előadás, csápolás-tombolás, autogramkérés. Mikor rám került a sor, láttam, hogy feszült, ideges, és még az aláírása is más. „Mi a baj?” - kérdeztem. Megengedhettem magamnak, hogy kissé bizalmas hangot használjak, annyira közel éreztem magam hozzá.  Rám nézett, és a várt kedves mosoly helyett mélységes gyűlölet tükröződött az arcán. És a szemei! A szemei voltak a legmegdöbbentőbbek. Eltűnt belőlük – így hittem abban a pillanatban – a szelíd, meleg fény, helyette jéghideg kékség vibrált. Bambán álltam, s hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon.
  - Jaj, de izgalmas! Mondd tovább.
  - Hirtelen belém hasított a felismerés. Ez nem is ő. A vonásai, a haja, a termete, a mozdulatai mind, mind ugyan az, és mégis idegen, mégis más. Újra ránéztem az aláírására. Az is hasonlít, de mégsem azonos. A magánhangzó mások: az ő „o” és „a” betűje felül nyitott, de ezek zártak. Végig lapoztam a füzetemet, és láttam, nem tévedek. Oda settenkedtem az őrhöz a bejáratnál, és a hasamra szorított kézzel kértem engedjen be, mert „sürgős”. Jóindulatú idősebb úr volt, és intett, hogy ott a mosdó balra a folyosón, menjek...
  Mélyet sóhajtva egy kis időre elhallgatott, mintha az emlékek hatására beleszorult volna a szó. Kortyolt az üdítőből, hogy erőt gyűjtsön és csillogó szemmel folytatta.
  - Ismertem a járást, mert délelőtt, amikor beengedik a színházba a látogatókat, végigjártam a folyosókat, és tudtam hol találhatók az öltözők. Rohantam arrafelé. Találkoztam egy csellengő munkásfélével. Szigorúan rászóltam, a kabátját megragadva: „gyerünk, gyorsan a művész úr öltözőjéhez! Ne ellenkezzen! Ez parancs!” - és meglobogtattam valamilyen igazolványomat az orra előtt. Rohanvást folytattuk az utat. Mikor az öltözőhöz érkeztünk, mondtam: „Nyissa ki!” Engedelmeskedett. Ott találtuk a földön fekve Mido-t. Még lélegzett, és a szíve is vert. Hívtuk a mentőt, a rendőrséget. Jöttek is gyorsan. Mido Blaso hamarosan magához tért és a rendőrök kérdésére megnevezte a támadóját.
  - Ki támadta meg? És miért?
  - A saját ikertestvére! Ő osztogatta az autogramokat, hogy ne kezdjék keresni a testvérét a rajongók. Itt írja az újság is:
„A rendőrség a kora reggeli órákban lakásán elfogta a tettest, aki nem más, mint a művész sikereire, népszerűségére féltékeny ikertestvére.”






2015. június 21., vasárnap

BEFALAZZUK ISTENT

M. Laurens
BEFALAZZUK ISTENT
.
Ismét és megint,
múlt idők falai nőnek újra: 
új az indok, mi a régit is felülmúlja.
.
Azt mondják:
A fal véd, a fal óv majd a széltől,
az új fal távol tartja majd tőlünk
a hazug tényeket és rosszat.
Ezért kell hát falat építenünk:
nagyot, örökké tartót, hosszat.
.
Azt mondják:
Ez a fal más, mint az a régi,
ez a jólétünket óvja majd, és védi.
Mert a mi tányérunkba
ne nyúlkáljon többé senki!
Az újonnan épült falunkon át,
gyermekeink sem láthatnak többé,
másokat nyomorogva éhen veszni.
.
Azt is mondják:
örök lesz ettől ideát a  béke,
és a túloldaliaknak is szabad lesz majd
– korgó gyomorral –
feltekinteni a fénylő közös égre.
.
Azt persze nem mondják,
hogy befalazzuk magunknak az  Istent,
s helyette osztunk majd hazug igazságot
önzésből, kapzsiságból, gyűlöletből:
Itt lent!
.
Pest-Buda 2015. május 24.
.
A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal

 szabadon után-közölhető. 
A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 
Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!

2015. június 11., csütörtök

Pessoa-katapult


mint égő gépből a pilóta
katapulttal menekül a versem
mi menthető még égre dobja
őrizzem úgy hogy elfelejtsem


vagy szórjam szét a táj fölött és
amint a szelek kénye-kedve
dobálja talán egy szerencsés
órán visszatér az életembe


és több leszek a pillanattal
mi elmúlt annak fénye jár át
hogy azzá váljak ki maradtam
lángoló gép mely őrzi titkát

2015. június 5., péntek

KATASZTRÓFAVÉDELEM (OKOSSÁGAIM II.)

Ifj. Lőrincz Miklós  alias M. Laurens:  OKOSSÁGAIM II.
KATASZTRÓFRAVÉDELEM
(pamflett)
  
Olvasom a újságot, és egy cikknél megakad a szemem. Aztat írják, az 
Illatos úti vegyi szennyezés kapcsán, hogy: ”Semmi pánik, mindenki 
nyugodjon meg.  Mondja a katasztrófavédelem és az államtitkár…”.
– Na de hát kérem! hogy a fészket rakó fenébe ne lennék ideges, ha egyszer
nem engem védenek meg a mérgezéstől, hanem a katasztrófát. 
És egyáltalán…! 
Engem csak ne nyugtatgasson egy beszélni tudó katasztrófavédelem...
Miért van több joga a Katasztrófának, mint nekem, aki adófizető polgár 
vagyok.  Engem ki véd, ha mindenki aztat a Katasztrófát védi, hogy bele ne 
rúgjon valaki? Egyébként-is, hogy lehetne megvédeni a Cunamit, ha 
kiszárad a tenger? Vagy mondjuk, ha elhal a földrengés, akkor rohanjunk 
és segítsünk nekijje rángatódzni tovább? Ez kérem hüjjeség! Ráadásul még
Katasztrófavédelmi Igazgatóság is van. ...He???  Mit igazgatnak ott kérem?
Ők igazgatják a katasztrófát hogy jobban páásszoljon a TV reklámokhoz? 
Vagy parancsillag megmongyák nekijje-neki, hogy hol tombolhat bántatlanul? 
Ha ég az erdő, akkor rohamrendőrökkel védik a lángokat, nehogy a tűzoltók 
báncsák szegény katasztrófát? Engem ki véd meg kérem, ha az Igazgatóság 
a Katasztrófát pátyolgatja? Mert ugyi bárki (Aki nem akárki!) beláthassa
kéremszépen, hogy a Ka-tasz-tró-fa-védelem egy hüjjeség. A katasztrófát 
elhárítani vagy megelőzni kéne, nem pedig igazgatni, óvogatni meg
csucsujgatni  szegénykémet. Főleg nem közpénzen és fő-fő-fő államtitkárilag! 
Akárhogy is nézem eztet kérem, ez már kész ka-tasz-tró-fa!

Pest-Buda 2015. május 10.


A mű cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után-közölhető. 
A mű bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 

Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!







2015. június 4., csütörtök

Tornaóra





A nyári hőséget néhány napos hűvösebb idő váltotta fel.
A tízperces bemelegítő után az edző elnézést se kérve elsietett, miután meghallgatott a mobilján egy rövid üzenetet. Meglepődve álldogáltunk egy helyben topogva, de hamarosan edzőnk kolléganője jött oda hozzánk. Ügyesen átvette a csoportot.
Érdekes lány ez az edzőnő. Tildának hívják. Sima, fekete haja a válláig ér, arca markáns, mondhatnám, szinte durva, de mosolyától megszépül. Bőre a kreolnál sötétebb, selymesen fénylő. Egészében izgalmas jelenség.
Amint a csoportot átvette, késedelem nélkül elkezdte a munkát. Ruganyos mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat, és reszelős hangon vezényelte az ütemet. Mozdulatait egy karmester is megirigyelhette volna. Egész teste, arca részt vett az ütemek diktálásában. Szemöldöke külön életet élt a gyakorlat mozdulatainak megfelelően. Pattogó parancsszavait lágy, alt hang váltotta fel, ha igazítani kellett a gyakorlat kivitelezésén. A húsz perces program olyan hamar letelt, hogy a csoport csak arra eszmélt, már vége is van. Az edzőnő vigyázzállásba merevedett, mintha várná a tapsot, s brávó kiáltásokat a nézőtérről. Semmi ilyesmi ne történt.
A beálló csendbe ellenben belehasított egy csengő gyerekhang: „Köszönjük, tánti!" Az első sorban, a többiek előtt álló hét-nyolcéves kisfiú kiáltott. Erre a csoport is magához tért és hangos köszönjük kiáltással reagáltak a kisfiú szavaira. Tilda lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta buksi fejét, aki erre a nyakába ugrott, s egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Jól van, Tibike! Most menj le a játszótérre! – szólott és elfordulva néhány könnycseppet törölt ki a szeméből.
Mi az? Mi történt? – értetlenkedett a csoport.
Tilda pedig, akit Tibike tántinak szólított a központi irodába sietett híreket megtudni.
- Telefonált Máté – fogadta a titkárnő -, Henit bevitték a kórházba a másik két utassal együtt, de egyikük sincs életveszélyes állapotban, egy nap megfigyelésre bent tartják, aztán haza mehetnek. A kocsi az teljesen tönkre ment. Tibikének kellene szólnunk, hogy ne érje váratlanul az édesanyja balesete.
- Úgy megijedtem, mikor szólt Máté – válaszolt Tilda.
Tilda ijedsége, ha a dolgok mélyére nézünk nem volt teljesen őszinte. Magának sem vallotta be, hogy valami esztelen remény támadt benne. Irracionális és esztelen ugyan, de letagadhatatlan. És a lány ettől az érzéstől ijedt meg igazán.
Tilda és Máté egy tömbházban laktak gyermekkorukban. Egy iskolába is jártak, csak Máté két évvel feljebb. Ugyan azt a sportot is űzték - a szertornát. Tilda a gerendán és a felemás korláton jeleskedett, Máté a gyűrűn és a lovon. Nem csak egy időben jártak edzésre, de a versenyeken, bemutatókon is ugyan abban az időben szerepeltek, hiszen egy sportklubhoz tartoztak. Tildának tetszett az izmos, jó kiállású fiatalember, s Máté sem maradt közömbös a lány karcsú, rugalmas alakja iránt. Tilda titkos reményei azonban hamarosan szertefoszlottak.
Edzés után, egyik este amint szótlanul hazafelé bandukoltak, Tilda valami megmagyarázhatatlan feszültséget érzett, valami nyugtalanságot. Talán várt egy szót, egy gesztust Máté részéről. Maga sem tudta megmagyarázni, megérteni, mi ez a benne feszülő érzés. A fiú ellenben sokáig nem szólalt meg, csak csöndben lépegetett Tilda mellett. Benne is munkált valami feszültség, mert bár egy szót sem szólt, mozdulatai merevek voltak, hiányzott belőlük a megszokott lezserség, rugalmasság. Hallgatása is olyan mesterségesnek hatott, nem két összhangban sétáló ember hallgatása volt. Már a lakónegyed határánál jártak, mikor hirtelen szembe fordult a lánnyal.
- Kell mondanom neked valamit!
- I-igen – nyögte elgyengülve Tilda.
- Üljünk le ide a virágtartó szélére.
Tilda gyorsan le is ült, úgy érezte mindjárt elájul.
- Régi barátok vagyunk – kezdte a fiú -, ismerlek, mióta az eszemet tudom. Ezért bátran el merem mondani neked, amit akarok. Szerelmes vagyok!
- Ó!
- Szeretném, ha...
- Ha?
- Ha bemutatnál Heninek, a barátnődnek.
- Jó – suttogta Tilda és belekapaszkodott a beton szélébe, nézte a föld nyílik-e meg alatta, vagy az ég szakad-e rá.
- Persze, persze! – szedte össze magát.
Véget ért a meg sem született románc.
Most a baleset hallatán Tildában fellángolt a remény, hogy Máté még lehet az övé, de azonnal elszégyellte magát. „Úristen, micsoda szemét alak vagyok, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi!” – korholta saját magát, s később megkönnyebbülve hallotta, hogy nem történt tragédia.

Ezüst híd - Srebrni most: Bátai Tibor A csoda halála – Smrt čuda

Ezüst híd - Srebrni most: Bátai Tibor A csoda halála – Smrt čuda

Itt felejtett nóta



Kertem aljában folyik a patak,
vele és a diófával töltöm
napomat.

Dióbelet eszem, a patakban
megfürdöm, de addig a kis hajóm
felrobban.

Szeretek hajókázni, de félek,
szegény vagyok, munkámból megélek:
hiszitek?

Megy a hajó, a kisebbik nincsen,
sajnálom: gólya már nem kelepel
a réten.

Visz engemet, s megfordul a hajó,
lovam lábára csak az új patkó
volna jó.

Belépek a csárdába, lovamat
kint hagyom, odabent  a csárdásné
jól múlat!

Nem érte soha bánat mostanig,
szájáról a magyar nóta hangzik
sokáig.

Az ő hangja környékünkön legszebb,
szeretem a nótát, de csak vele
éneklek.

Ha akarja táncolni is tudok,
ropjuk együtt a csárdást, nagyon jól
mulatok.

Induljon hát útjára a nóta,
udvaromban a rigó is fújja:
tri-lla-lla!

2015. június 2., kedd

Igazság


Ezernyi kérdés egész életünk,
minden napunk rá egy-egy felelet.
Cipeljük a fénybe kúszó égig
vállainkon a felvett keresztet
ritka kincsként, míg a vérben szült szó
gyötrőn vajúdik a csukott szájban
s úgy zuhan ránk, mint a felismerés
csillagfény jele az éjszakában.
Nem vagyunk próféták, lámpagyújtó
új istenek, nincsen ellenszerünk,
hogy meg ne vakítsanak szemünket
kiszúrva orvul, ha látni merünk,
s meghallani eltitkolt szavakat,
mit őseink hagytak örökségül.
A igazság elhallgatva dúvad,
kimondva csendben hozzánk szelídül,
hiába fojtják el érckezekkel,
vagy temetik el magukba mélyen.
Börtön, máglya, bitófa sem árthat,
nem fedhető el a szemfedéllel.
Mint kertjeink fái kizöldellnek,
úgy hajlanak Isten kezéből földre,
hogy bennünk válnak gyökértől-lombig
búvó sejtjei örök termőre
éltetőn, mint aki népet vált meg
s pallost emel fel az égig érte,
s úgy néz könny s véráztatta hadára,
mint anya újszülött gyermekére.

Isten éppen félrenézett

Isten éppen félrennézett        

  E kötet novelláinak közös vonása,
hogy mindegyik megjelent már valamelyik irodalmi folyóiratban. Ezek az írások
nem valós történetek, sokkal inkább a képzelet szüleményei, ami természetesen
nem jelenti azt, hogy a bennük leírt események nem történtek, vagy nem
történhettek meg. Esetleg megtörténhetnek a jövőben. Valahol valakivel, vagy
bármikor bárkivel. Éppen ez, a valóság és a fantázia keveredése teszi az itt
összegyűjtött novellákat nemcsak érdekessé, de kimondottan szórakoztatóvá is. Játék
a lehetőségekkel, ami nem jelenti azt, hogy az olvasónak, ne kellene
olykor-olykor elgondolkoznia, s keresnie mélyebb összefüggéseket, mögöttes
tartalmakat.



            És ezzel a szerző a
legnehezebb feladatok egyikének tett eleget. Ha erre valaki képes, akkor ezzel
gyakorlatilag már meg is oldotta az olvasmányosság kontra hitelesség kérdését.
            Ez egyfajta látásmód, a
dolgok megragadásának egyfajta képessége. Nem tanulható, nemigen fejleszthető,
viszont ritkaságában nagy kincs. Csak úgy, mint (az ezzel általában szorosan
összefüggő) könnyed írás képessége.
            Könnyedén írni! Micsoda
kincs, micsoda vágya szerzők százainak, akiket feszít a mondanivaló, de akik
unos-untalan belegabalyodnak a mondatok kusza pókhálójába.
            Strandon, villamoson, vagy
éppen este az ágyban is olvasható novellák gyűjteménye ez a kötet. Élvezhetően
komoly és véresen komolytalan írások.
            Nincs arra
kidolgozott recept, hogy egy frissen megjelent kiadványra milyen módon hívjuk
fel a figyelmet. Ennek talán a legjobb módszere, ha az olvasó elégedett, s úgy
teszi le kezéből a könyvet, hogy rögtön ajánlja valaki másnak. Olvasd el mert
érdemes!
            Én is csak
ezt mondhatom annak, aki kezébe veszi ezt a kötetet.
            Majoros Sándor