szeméről a por

        Az illusztráció Pethes Mária  mandala-festménye

         testben  és  lélekben  egy  vele  noha   túlmutat 

         rajta  a  forrás  ő  maga  érzetek szintjén mégis

         akárha kívülről kerítené hatalmába egy  különös

         képzet    hogy    azután    belső    kényszerként

         megnyilvánulásra    késztesse  ahányszor  átéli

         újradefiniálja  sokáig  így  sincs  elég bátorsága

         felismerni  érvényes  történései  sorozatát  és a

         szerencsét  hogy  már  életében  létezni kezdett

Készül a hóember

Karácsony hetében jártunk, és a népi előrejelzés igazolására – mármint hogy ha Katalin locsog, Karácsony kopog – az előző napi havazás után, fagyosak voltak a reggelek, s a hó is szépen megmaradt a gyerekek nagy örömére.

 Réka belebújt báránybőr bundájába, és kisétált a hároméves Mikivel a Sétatérre, ahol már sok gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta. Kesztyűs kézzel nem sikerült rendes hógolyót gyúrnia, de a kesztyűt lehúzni nem engedte az anyukája. Erre fel hóember építésért kezdett nyűgölődni. Réka összekotorta a havat, s ügyesen alakítgatta a készülő hóembert.

- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte Miki, és mutatta kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.

- Jó – válaszolta -, de gyere, te is segíts!

 Kis idő múlva már emelkedett is a hóember törzse Réka munkája nyomán. De nem sokáig! Ahogy kezdett formát ölteni a rakás, Miki segítség helyett odaugrott, és szétrugdosta, amit az anyja már felépített. Réka újra kezdte, de ennek is az lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább sorra. Réka építette, Miki lerontotta!

 Az asszony bírta, ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra. Kesztyűjével leseperte a havat, és leült. Nem volt képes tovább folytatni a hiábavaló munkát.

- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok, megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!

 Végül zokogásban tört ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.

- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a mumus?

- Nincs semmiféle mumus, drágám, és különben is anya nem engedi, hogy bárki is bántson.

- Ida mama se?

- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama bántott?

 Miki odalépett hozzá, megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott maradt a levegőben lebegve.

- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!

- Segítesz te is? Nem rontod le?

- Igen, igen, igen! Nem rontom, nem rontom! Csak ne sírj! Ha sírsz, én is sírok.

- Akkor ne sírjunk, hanem folytassuk a munkát!

 Már a fejét is kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra, és megszólalt egy férfihang:

- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi ágdarabot feléjük a férfi.

 Réka felkapta a fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell volt, akit három hosszú éve nem látott.

- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.

- Értetek jöttem! – válaszolta, és elhelyezte a hóember fején a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek, s egy ívben hajlott ágat vigyorgó szájnak.

- Tetszik? – kérdezte a gyereket.

 Miki kinyújtotta a karját a férfi felé.

- Vegyél fel, pusziljalak meg.

 Réka mosolyogva nézte őket. Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a kisfiút.

- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a bácsit apunak?

- Hát persze! – hangzott a válasz.

- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan Réka.

Adni

Claudia Groza írása

- megjelent: Atelier LiterNet > Crăciun > Poveşti de Crăciun la LiterNet  /  11.12.2014 

- Lejárt az időd! Jövő télig itt maradsz, és vigyázz magadra! Ha szerencséd lesz, hullni fog a hó és újra hasznodat vesszük – mondta a gazda becsapva a padlásajtót.

- Ó, jaj… unatkozhatok itt hónapokig – sóhajtott szomorúan a szánkó.

- Úgy látom, itt-ott javításra szorulsz – hallatszott egy törékeny hangocska.

- Hát, te meg ki vagy? – kérdezte a szánkó.

- Játék vagyok, egy fából épült kastély, a Toronykastély, aminek egyik ajtaját letörte Doru, a gazda fia. Így aztán ide hajítottak. Szívtelen banda!

- Elhiszem. Régóta itt vagy?

- Két hónappal Karácsony után kerültem ide. Doru egy elkényeztetett kölyök.

- Ez igaz. A legszebb helyeken utaztam vele. Felvittem a legmagasabb dombra, helyi ösvényekre és veszélyes oldalakra. Minden kirándulás után kímélet nélkül bedobott a sarokba. A jobb lábam kétszer is eltörött. Az édesapja tessék-lássék megjavított, hogy kitartson a versenyig. Szerettem volna, ha lefestenek, szépen elcsomagolnak! – sóhajtott a szánkó.

- Ne szomorkodj már! Majd jól elszórakozunk mi itt. Nagy buli szervező vagyok! – mondta Toronykastély.

   Valóban mindenféle játékkal múlatták az időt: csapd le csacsit, Fekete Pétert játszottak, mesét mondtak, énekeltek, úgyhogy alig vették észre, hogy itt van már december. Különben a játékok nem ismerik az idő fogalmát.

   Egyik nap aztán elhallatszott hozzájuk is a sok szép karácsonyi, betlehemes dal.

- Vajon hamarosan havazni fog? – kérdezte reménykedve a szánkó.

- Nem tudom, de nem is érdekel. Én úgyis itt maradok, amíg ki nem dobnak. Pedig úgy szeretnék egy árvaházba kerülni – mondta szomorúan a Toronykastély.

- Árvaházba? – csodálkozott a szánkó.

- Igen. Ez az álmom. Ott biztosan megjavítanának, és sok gyerek játszana szépen velem. Életre kelnék és elárasztana a vidámságuk – tette hozzá elgondolkozva.

„Itt vagyunk már, íme, újra

Földi jóval megrakodva…” – hallatszott a karácsonyi ének.

- Doru, hull a hó! – kiáltotta apa vígan és elnézte a fehér égből szállongó hópelyheket.

- Hurrááá! Holnap megyünk ródlizni! Gyorsan szedjük elő a szánkót a naftalinból – hallatszott Doru izgatott hangja.

     Nem várva újabb felszólításra apa végre hajtotta a feladatot.

- Szerencsés vagy kicsi szánkó! Amióta megvettünk bőségesen jutott feladat számodra évek óta. Gyerünk most is munkára fel! – szólott Doru apukája és megragadta a szánkó keresztrúdját.

   A szánkó vigasztalta a Toronykastélyt, aki nagyon elszomorodott.

- Ígérem, teszek az érdekedben egy jó szót! Bízzál bennem. Bajban ismerni meg a barátot!

- Köszönöm! Vigyázz magadra! – kiáltott utána a Toronykastély.

   A szánkó bekenték egy favédő szerrel és kivitték a fagyos levegőre, jöjjön formába. „Ó, de jó! A friss levegő gyógyír a fámnak!” – gondolta boldogan, s felnézett a csillagos égre. „Mennyire vágytam már rátok: csillagok, hold, faágak, hó paplan!” – ezzel fáradtan el is szenderedett.

   Másnap reggel végig nézett a kifényezett részein. Mintha új lenne. Kész volt azonnal hosszú útra kelni. Alig várta, hogy megmutathassa, mit tud.

   Végig se gondolta jól, már meg is jelent Doru.

- Kalandra fel, kis szánkóm! – kiáltotta vidáman a fiú.

- Kalandra fel! – válaszolt a szánkó, bár senki sem hallotta – Van ám meglepetésem számodra, mindjárt meglátod.

   A fiú felpattant a szánkóra, s indultak is az utcán felfele. A saroknál a szánkó jobbra vette az irányt.

- Hová viszel, hékás? Nem szabad nagyon eltávolodnunk a házunktól! – kiáltotta Doru.

- Egyet se félj, biztonságban vagy – felelte a szánkó.

   Két utcával feljebb volt egy árvaház. A szánkó ismerte, s odaérve megállott előtte. Az ablakokon át gyerekek nézték őket szomorú szemekkel. Számukra nem volt se Mikulás, se Karácsony.

   Doru csak nézte őket, majd kis idő múlva odaintett nekik. A bejáratnál megjelent két kisfiú, olyan Doruval egykorúak.

- Szeretnétek szánkózni egyet? – kérdezte halkan őket.

- Köszönjük, nagyon jó lenne!

   A szánkó büszkén száguldozott a két gyerekkel a hátán, akiknek rég nem volt hasonló örömben részük. A szánkó boldogan hallgatta az örömükben sikongató, kacagó két fiúcskát.

- Holnap Karácsony Este lesz és biztosan nektek is hoz valamit az angyal. Ígérem, visszajövök.

   Otthon aztán Doru egyenesen a padlásra ment, és összeszedte az oda felhordott játékokat. Apa segítségével megjavította, és egy nagy zsákba csomagolta őket. Én jól tudom, mit akart velük másnap (!)

- Köszönöm, barátom! – mondta a Toronykastély, míg az árvaház felé haladt a szánkó, hátán a zsákkal.

- Nagyon szívesen! – válaszolt amaz – Ha hiszel benne, minden kívánság valóra válhat. Különösen így Karácsony táján.

   Így aztán a Toronykastély sok szép napot élt meg az egymást váltó gyermekek között. A szánkó is néhány év múlva csatlakozott hozzá az árvaházban. Doru megnőtt, s a szánkó kicsi lett számára, pedig néha szívesen ródlizott volna egyet-egyet. Hiszen bármilyen nagyra nőnek is az emberek, a lelkük gyermek marad. Néha.

   Mindenki elérkezik oda, ahova vágyik. Csak hinnie kell…

  

Ha a maxibálna megcibálna

Irmuska meggömbölyödött szemmel olvassa a napi kedvenc láncüzenetei között az egyiket, amelyik nem ígér kéken zuhogó, dolláresős szitaszerelmet, nem kéri, hogy embertársai érdekében feltétlenül igyon meg nyolcvankét kávét. Azt sem helyezi kilátásba, hogy az egyre fogyatkozó, hátrányos helyzetű kártyafüggők, egy mindent elsöprő Fedák Sárival csapnak vissza a rekontrájára, hanem egyszerűen kijelenti: "Kedves olvasóm, drága hölgyem, az ön ablaka alatt, egy különlegesen láthatatlan fedezékben, nyolcvanhét vagon terpentin tartózkodik. Egyetlen helytelen mozdulata után zúdulnak szúrós mosollyal, katonás sorrendben elönteni, a levél kibontása után veszélybe került lakását.
Irmuska berohant a fürdőszobába, a szárítóról lecsatolta, két szőrös füleikkel odacsipeszelt kutyáját és macskáját, majd sípoló kétségbeeséssel rohant vissza gépéhez.
- Mit kell tennem, ó drága gép, mit kell tennem?
Kérdezte, mint a kidőlő fa földre pottyanás előtt, de a gép nem válaszolt. Röpke zokogás után rájött, hogy nem olvasta végig az üzenetet. Gyorsan kezet rázott önmagával, mert végül is eluralta a bölcsesség és remegve folytatta: "Mindezen gyötrelmeket elkerülheti, ha ebben a pillanatban, egy öt kilós kalapáccsal gépének mértani középpontjára üt…."
Irmuska sírógörcsöt kapott! Lerágta az összes, aznap lakkozott körmét, mert rájött, hogy az életben nem fogja tudni meghatározni gépének mértani középpontját. De még van szöveg és egyre reményteljesebben olvasta: "vagy most azonnal lerohan, vesz két hordónyi terpentint, a "Nagybödön és fia Kisbödön" terpentin lerakattól. Hazaviszi, beönti fürdőkádjába, nyugodtan elszámol 2 410 722-ig, majd azt tesz a kádban terpeszkedő és párolgó izével, amit akar. Maradunk szeretettel megmentő barátai, "Nagybödön és fia Kisbödön", terpentin lerakat.
Irmuskának maxibálna méretű szikla pottyant le szívéről, és lebegő könnyedséggel rohant, nevetve, mint felkelő nap. Csak neki lehet ilyen végtelen szerencséje, hogy ekkora szorult helyzetet ilyen könnyen megúsz.
Kifizette a terpentint, a szállítást, és bár bűzlött, beöntötte a kádba. Aztán, a számolás befejeztével telefonált a "Nagybödön és fia Kisbödön" vállalatnak, hogy hajlandó lenne méltányos összeget fizetni, egy fürdőkádnyi terpentin elszállításáért.

AZ ELSŐ GYERTYA

AZ ELSŐ GYERTYA

Adventi koszorún

ég az első gyertya,

szomjazó szívünkbe

lángját továbbadja.

Lelkünk csendesedik,

hangolódik húrja,

várja,megszülessen

benne Jézus újra.

Egy év hosszú idő,

hétköznapok sodra,

belső mécses lángunk,

talán kioltotta.

Most, meghitt estéken

imánk száll az égbe,

így készítjük lelkünk

a legszentebb éjre.

Hétről-hétre újabb

gyertya lobban lángra,

Szívünket vizsgáljuk,

bűneinket bánva.

Jézus, ha meghallod

elsuttogott imánk,

karácsony éjjelén

áraszd békéd reánk.