2014. február 27., csütörtök

M. Laurens: MIÉRT HAGYTUK + Hangfelvétel


M. Laurens

MIÉRT HAGYTUK?
Miért hagytuk Uram,- kérlek mondd meg nekem-
Hogy az ember, embernek farkasa legyen?
Hogy éhezzen és haljon az, aki gyönge,
Megalázva emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe.

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek,
- Kikben a hit apró szikrája szendereg-
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem-
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

A verset előadja Kováts Péter _ Skorpió

Ez a vers megjelent Pete László válogatásában, a Corvin kiadó:
MAGYAROK VAGYUNK EURÓPÁBAN- című kötetében is.

Volt egyszer egy… Segesvár




       
     Több mint nosztalgia: Küküllő menti krónika - napló részlet

                             
   Hatvannyolcban vezették be a megyék rendszerét. Ezt úgy tették, hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol az országban ne haladja meg a negyven százalékot. Így kerültünk a segesvári területi kórházhoz.
  Segesvár akkor még nagyrész németajkú város volt. Az utcán, az üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a városházára felírva „RATHAUS”. Tarka világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével, a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő örményekkel.
   A kollégák elfogadtak, barátságosak voltak. Jó hangulatúak voltak az összejövetelek, gyűlések, bár szokatlan volt a zömében román kollégák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen beszélgetésre. Hamar megismertük egymást és tiszteltük egymás másságát.
   Az igazgató főorvos Maior Romulus volt, szülész-nőgyógyász. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény, más hozzáállást követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes klinikai, szakmai tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt, a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollegának nincs kedve éjszaka szülést vezetni?”
   Egy óra sem telt el olyan rosszul lett az asszony, hogy alig tudták a helyzetet uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva, tőletek ötven kilométerre. Megérzem, ha baj van!”
   Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete, aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott. Ajánlkozott, hogy majd mindenfajta karbantartási munkát is elvégez, meg a lovat is gondozza, meg minden. Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta, s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én Maior igazgatóhoz is Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogy, ha ő major (őrnagy), akkor én kapitány vagyok!”
Ilyen okos ember volt őkelme!
   Nem csak ilyen alakokból állott azonban a világ. A sok testi-lelki nyomorúság az embereket közel hozta egymáshoz és a kényszerű együttélés mellett igazi közösségek, baráti, munkatársi viszonyok alakultak ki, függetlenül attól, hogy magyar, román, szász, vagy más nemzethez tartozónak tartotta is valaki magát.
   Itt hozom szóba szeretve tisztelt kedves munkatársamat a román felcsert, Rémusz urat. Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, a háború alatt tanulta ki a felcserséget, golyózáporban is segítve a sebesülteket, magyarokat, románokat, vagy más nációhoz tartozókat. Magyar nyelven több mint perfektül beszélt és írt – nyelvtanilag hibátlanul. A háborúban szerzett érdemeiről és kitüntetéseiről véletlenül szereztem tudomást, a hősök napi ünnepély alkalmával. Soha sem emlegette, de ha rákérdeztem is szerényen elhárította. „Megtettük, amit kellett, amit az emberség diktált!” Nem bölcsködött soha a tetteivel – szerénységből is jól teljesített, és szakmailag is: például senki sem tudott úgy vénás injekciót adni, mint ő. Mikor már kortünetként távollátó lett, az újságot, csak másfél méterről tudta elolvasni, a vénát akkor is precízen, pontosan eltalálta. És hogy a milyen tiszteletnek és népszerűségnek örvendett a falusiak körében is, álljon itt egy anekdota róla:
 „Mihály bá haza érkezik Geges faluba az orvosi rendelőből. Na, mi volt a doktornál? - kérdezik. Hadd el, - válaszolja, Gebe doktor nincs otthon és Primusz nem rendel”.
   Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön, ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás, de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek. Szakasszisztens kísérőt a körzet adta. Bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sorkerült. Előfordult, hogy a mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába – levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek a kórházba.
 Vadasd - egyike a nyolc falunak - határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell, keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki a gyereket, puliszkafőzés közben.
    Éjszaka a portás volt a telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett. Egy este szüléshez kérnek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek, betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek. Kendre. Két kis falú épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név: Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk végezetlenül visszamentek.
   A telefon újra megszólalt: „Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.” Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg, hogy „kend”.
   Ebben az időben keresett fel Málnási Géza professzor úr. A gyomorrák elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót, mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm!”. Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Jászvásáron (Iași-ban), Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iași-ban egyik egyetemi tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap Nobel-díjat?
   Eredményeink bemutatására felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott. Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt szerdán, és szombaton már az előadás. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap szabadságot, s miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy visszajöttem már, mert tegnap volt itt nagy baj. Jött a megyétől egy inspektor, meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt, hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg fognak büntetni! Bementem hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagy hatalmú rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam külföldön tudományos előadást.
   A tudományos rendezvényeken való gyakori szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.


2014. február 26., szerda

TÖVISEK


Hosszú, nagy tövisek nőttek egy-egy ágon,
Koszorúvá fonni, nehéz lenne nagyon.

Mégis, mi emberek, egyszer megpróbáltuk,
S vele koronáztuk legnagyobb Királyunk.

Ahogy a tövisek fejébe fúródtak,
Nyomukban vöröslő vér-patakok folytak.

Bárcsak a fájdalmát enyhíteni tudnám,
Meggyötört  arcáról vérét felitatnám…

S egyszer csak szívemben felsajdul a tudat:
Kiontott szent vére kezemhez is tapad!

Bűneimmel én is keresztre szegeztem,
Valahányszor újra, és újra elestem.

Mégis szelíd szeme irgalommal néz rám.
Keresztje tövében zokogok én némán…

Ekkor egy érintés suhan át lelkemen…
Mintha egy drága kéz simogatná fejem…

Hallom, ahogy szólít : „Emelkedj föl végre!
Feltámadtam érted, tekints hát az égre!”

Lassan csitulni kezd bennem a fájdalom,
Végre értem, tudom: győztes a Királyom!

Országában van már nekem is otthonom,
Dicsőítem Istent, s boldog vagyok, nagyon!



                                                                                                                                         

Borbála viaskodása



Kádár Sára Hajnalka
 Borbála viaskodása
A vaskályha felől lebegő meleg körülfonta testét, majd tovább kúszott az ajtó és az ablak irányába. Borbála feszülten figyelte. Kárörvendően kuncogott, nocsak, ismét meg akarsz szökni te, balga! Már tudhatnád, hogy nincs innen menekvés. No, ugye mondtam, örvendezett a visszahömpölygő melegnek, amely rátekeredett jeges lábaira.
 Úgy, no, te se juthatsz innen ki. Legalább jó vagy velem, nem úgy, mint…, de elharapta a szót. Jobb Azokat nem emlegetni, mert azonnal előcsúsznak a repedésekből, az ablaktól, az ágyból, s felé nyúlkálnak csontos, hosszú karmaikkal. Panaszolta is Feketeruhásnak, de az legyintett rá, mormogott valamit, s kiment a szobából. Nem hitt neki, még kiabált is vele, amiért kiszedte az ágyából a foltos deszkát! Nem értette meg Borbálát, nem fogta fel, miért dobálta szét az ágyát. Rikácsolva szidta, de ő nem válaszolt neki, hadd dühöngjön, miért nem figyelt rá akkor, amikor elmondta neki a Bajt. De a foltos deszkát erősen szorította magához, ki nem engedte a kezéből. Nem, azt nem szabad visszatenni, az nem hagyja pihenni őt, mindig felveri nagy recsegéssel, amire elszunnyadna. Ki akar innen szabadulni. Hát menjen, ne zavarja őt.  Feketeruhás dohogott, morgott, de nem vette el tőle a deszkát.
Megnyugodott, el is koppanhatott a szeme, de Azok felébresztették. Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket.
 Hagyjatok, hagyjatok, nyöszörgött eszelősen, ám akkor meg előjöttek a Pirosak is a párna alól libasorban. És kezdődött az állandóan ismétlődő számonkérés! Hiába mutatta nekik Borbála a pénztárcáját,  nem hiányzik belőle semmi. Nem hittek neki. Hol van, hova tette, hallotta fülsiketítő hangjukat. Labdává zsugorodott az ágy sarkába, de az árnyak csak közeledtek, a Pirosak követelőztek, s a kinti kaparászás erősödött.
 Ekkor nyílt az ajtó.  Brigitta, a lánya jött be kacagva. Hirtelen eltűntek az árnyak, megszűnt a kaparászás, s a Pirosak is visszafordultak a párna felé. Brigitta átölelte nagyi csontos,  aszott  kis testét, megcirógatta riadt arcát, vele együtt nézte a Pirosak vonulását, megszámolták a sok zörgő pénzt a tárcában.
 Megvan a pénz, nagyi, ne törődjön a fenyegetőkkel, se a Pirosakkal. Látja, csak a szájuk nagy, nem bántják, bizonygatta.
 Ilyenkor megnyugodott.  Csak azt nem értette, miért szólítja őt nagyinak a lánya. Meg is kérdezte egyszer, de Brigitta csak nevetett, és megsimogatta az arcát.
Tréfás ez a lány, ha neki így tetszik, hát nagyizza. Oly kedves. És elriasztja kacagásával az árnyakat, a Pirosakat, s a kinti kaparászókat! A Feketeruhást azonban nem értette. Brigitta is összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy az ő lánya a fekete ruhás nő, csak gyászolja nagyapát. Nem értette, miről beszél ez a lány.
  Viccelődik, gondolta kimerülten mosolyogva Borbála, és fáradtan lecsukódott a szeme.

2014. február 25., kedd

Az árok mélye fölragyog




Radu Părpăuță írása
(megjelent: Atelier LiterNet > Proză scurtă > Praful de pe tobă / 2014. 02.17)

Ó, azok a lovak! Ahogy a port kapálják! … Hej, hogy zsibongtunk ott az árokban, hogy nyüzsögtünk a patak vizében és bombát kerestünk, de csak csorba csajkát találtunk, meg rozsdás övcsatot, egyszer egy kilapított kanalat a nyelén a horogkereszttel (sokat büszkélkedtem a szerzeményemmel, de aztán elcseréltem egy bugylibicskára, amiért kaptam egy bicikli belsőt kiegészítve egy Jean Marais fényképpel – nagy kupec voltam én abban az időben!), de mit számított mindez! Eső előtt a levegőt betöltötte a vörösbegyek csiripelése és füttyögése; rágtuk a zöld-almát és jó ízűen csámcsogtunk; nem ijesztett a mérgező bürök, se a csípős csalán, se a köveken napozó zöld-gyík, még a bokor alatt lapuló kígyó sem; nem féltünk a lehorzsolt térdünkből, vagy az elvágott ujjunkból csöpögő vértől sem, még ha meg is szédültünk a látványtól, hanem csak nevettük, és útilaput kerestünk a gyalogbodza árnyékos mélyén, hogy a sebre kötözzük; a seb egyből be is gyógyult. Begyógyult, mert az Öreg is velünk van – ott van a gyümölcsös kertje a Borzos hegyen, ahova gyümölcsöt csórni jártunk. Egész nyáron volt mit csemegézzünk, kezdve a cseresznyékkel, folytatva a finom nyári almákkal, mint a cigány-alma, csörgőalma, vagy a borízű, folytatva a mórra-bórával, a ringlószilvával, Clapp körtével, s a vörös bélűvel, amelyik szinte elolvad a szádban.  Az Öreg meg hagyta, mert jó ember volt, öreg, hófehér szakállal – ott ült a tornácon, s magában mormogott.
Nos, itt vagyok az árok mélyén (talán augusztus volt), a csendet egy alig halható zümmögés töri meg… Az út túlsó oldalán levő kocsmából - Leon tata kocsmájából – jön ez a rekedt zagyvaság. Nem figyelek rá. Szaftos fűszálat rágcsálok, és a torkomban dobog a szívem: Szilviát várom. Az árokból rálátok az útra, ahol fel kell, tűnjön, mikor a tejet hozza Miluca nénitől – gondolom ravaszul. Nem rég esett, s frissen gyalult deszka szagát hozza szél Pricup mester felől. innen az árok mélyéből alig látszik a látóhatár, a rét felett ködök úsznak. Csak a szénaboglyák csúcsai bújnak elő, mint valami szigetek... Erre sem figyelek oda, csak érzem. Várakozok. Nyomaszt a közelgő este. A hold sápadt fényében szinte reszket a levegő. A lovak megbéklyózva – közöttük a mi kancánk is, Viktória, egy fejjel magasabb a többinél, ropogtatja a sarjút, horkant közben, s nagyokat szuszog, a lábait váltogatja. Nekem meg –ó, szakad meg a szívem! A felhők között az ég kárpitján kis rés támad, és sötétkék fénye rám hull. Ösvény indul a szakadékból egyenesen az égbe.
És íme! Málnaszín ruha és tejes kanna a karján. Rászólok. A tejeskannát leteszi az árokpartra és leereszkedik azon az égi ösvényen a csalán és tüdőfű levelek közzé. Megcsúszik és hozzám tapadva áll meg. Torkunkban dobog a szívünk. Magához ragad nagy nyüzsgés közepette az árok mélye... Egy mély-mély árok… Hová ragadsz te mély árok? A végtelenül mély árok azonban nem felel.
Szilvia meleg ajkait érzem, tej íze van fűszálak kesernyés ízével keveredve… Az árok mélyének zöld-sötét nyüzsgéséhez a szoknya suhogása társul… Markomban érzem hamvas melleit… és babszemnyi bimbóit… Repül a szoknya és én meglátom, amit eddig sohasem sikerült meglátnom a nyavalyás bugyi miatt, sem számtalan unokahúgaimnál, sem a nagynénikéimnél, akik varratni jártak anyámhoz, sem a többi asszonynál sem, akik szintén nálunk varrattak és csak a szoknyáikat és a blúzaikat vették le a próba alkalmával. És most végre látom, látom, ó! a kis nyuszikát. A lovak ott játszanak az árok szélén, kapálják a földet mellső lábaikkal. Ennek a játéknak nincs párja a világon!
Nem félek én semmitől, sem a mérgező büröktől, sem a csípős csalántól, sem a kibuggyanó vér szédületétől… Azt sem bánom, ha Szilvuka-Pucukának csúfolják. Nem is nehéz. Mindent olyan könnyűnek érzek. A semmiből feltörő könnyeimen át látom a béklyón táncolókat… ködös kaszálók… csillagok, mint apró bimbók… bűvölet táltosai forgolódnak, és millió szentjánosbogár villog az árok mélyén.
… Sok év múlva egy sápadt őszi napon láttam újra Szilviát, egy bár üvegablakán keresztül. Nem értem, mi ütött belém, hogy meglódult a szívem és heves izgalom tört rám, amint láttam elhaladni. Összeszedtem magam és gyorsan utána eredtem. Baráti puszit váltottunk, és beszélgetni kezdtünk minden félefajta dologról, ahogy szokták az emberek, ha évek múltával újra találkoznak. Hogy vagy mostanában? Hogy élsz? Jaj, hulla fáradt vagyok, most jövök a taposó malomból, mondja mosolyogva. Jó, hogy ez is van, mondom, mások meg… hadd el, alig kapok valamit. Csak a régiségért csinálom.
Kimentünk a Nicolina piacra, Szilvia vásárolt néhány nagy, zamatos, sárga körtét. A gyerekeknek, mondja. Harapjuk a nedvdús, édes körtéket és a gyerekekről, a családról beszélgetünk. Megpróbáljuk összerakni az elmúlt évek cserepeit. Egész méhraj kering a puha körtéket tartalmazó szatyor körül. Nem hessegeti el őket.  Csak kacag. Egy könnyű szellő felkapta a mézszínű, puffos ujjú, kislányos ruháját, láthatóvá téve a térdeit. Felkavart gyerekes gömbölyűségük látványa. a körte leve végig csorog a karján a könyökéig, az álláról is indul egy csepp egyenesen a dekoltázsába. A méhek ott rajzanak körülötte, rá akarna szállni. De a bolond nem hessegeti el őket. Csak kacag. Megyünk a blokkok között a méhekkel utánunk. Az emberek bamba közönnyel bámulnak ránk az erkélyekről. Kiérünk a betonrengetegből és megállunk az átjárónál. Felhívnálak hozzám, mondja, de nem néz fel, de az emberem féltékeny fajta. Nem tesz semmit, mondom bután. Ő újra csak kacag. Aztán a lemenő őszi nap fényében, csendben belép a méhrajtól követve az átjáróba. Így maradt meg bennem: lassan távolodik a lemenő nap fényében, s a méhek glóriaként szállnak felette.