2014. július 26., szombat

Virágot kaptam




Claudia Tănăsescu írása
(megjelent: Atelier LiterNet > Proză scurtă > Miscellanea  / 2014 .05. 24)

   Lehet, hogy gyerekes dolognak tűnik, de én szeretek virágot kapni. Természetesen fiúktól. Azért nem csak tőlük. Tény, hogy szeretem, ha virág van a szobámban. Öröm tölt el, ha látom, s még a cicám is örvend, rágicsálja őket, osztozkodunk az örömben, a magunk módján.
   Midőn jókor reggel kiléptem a házból a sarki pékségbe igyekezve a mindennapit beszerezni, eszembe nem jutott volna, hogy virággal a kezemben és szívem mélyéig meghatódva térek vissza.
    Előre bocsátom, ez nem romantikus filmbetét, inkább egy tömbházi rövidfilm (bár egyesek véleménye szerint ez a romantika), melynek a szereplője rajtam kívül még egy ember, aki a ház sarkánál álló szemetes kuka iránt mutat élénk érdeklődést, azaz ennivalót keresgél magának. Pillanatra rám tekintett. Elmondhatatlan, amit szemeiben láttam egy másodperc tört része alatt! Mennyi szomorúság, reménytelenség, magány, amelyről fogalmam sincs és remélem soha nem is lesz (amiért végtelenül hálás is vagyok a Fenn valónak!). Beleborzongtam ebbe a pillantásba, mintha két külön világ metszette volna egymást. Ez a néma tekintet arra ösztönzött, hogy neki is vegyek kenyeret és otthon készítsek egy csomagot számára. Egy aprócska gesztus, normális körülmények között meg sem érdemelné, hogy említést tegyek róla. Csakhogy… miután átadtam neki az ennivalót, nagyon udvariasa arra kért, várnék egy picikét, és egyik elégé koszos szatyrából kivett… három szál rózsát. Gyönyörűeket, akár csak maga a gesztus – nem csoda, hogy könnyek gyűltek a szemembe. (Nem tudom, mikor adott utoljára virágot egy lánynak, gondoltam). Azért szedte a rózsákat egy kertből, magyarázta, mert el akarta adni, legyen pénze kenyérre. Most, hogy az ennivaló megvan, gondolta, nekem adja őket.
    Mondtam, ugye, hogy örülök, ha virágot kapok a fiúktól. Lám, kaptam. Egy kicsikét másképpen, mint ahogy kívántam, de sokkal különbül, úgy ahogy ajándékot kapunk az Élettől. És még azt hittem, én vagyok az ajándékozó…


2014. július 20., vasárnap

egyszer csak megtörténik


















és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra

2014. július 7., hétfő

A túlsó partig



Ötletadó Kelebi Kiss István, Hidaló című verse.

Ötletadó Kelebi Kiss István, Hidaló című verse.

- Szia Hátkézláb! Pecázol?
- Ugyan, hegesztett hidat lógatok át a folyón. Sokkal egyszerűbb az átkelés a túlsó partra így, mint úszva.
- Mindig keveselltelek, még most is partra ragadva, hínárok közé lógatott lábakkal éldegéled az életedet. Úgy gondolod, ha a víz hűsítően végiglötyögeti a talpaidat, máris kinyílt előtted minden? Még azzal sem foglalkozol, hogy tél közepén, mezítláb odafagysz a lék mellett üldögélve. Mit kezdjek veled, én egyenetlen barátom? A hidak más célra készültek, főleg az ilyen egyszer használatos átnyúlok. Körkörös formában használva, magadtól magadhoz is visszaérhetsz.
- Jól van na, de mit csináljak önmagammal?
- Légy emberáthidaló!
- Ezt úgy mondod, mint annak idején Jézus Péternek a halászságot.
- Hasonlóan csupán, sosem fogom megközelíteni Őt, nem leszek a Teremtő fia, bár teljes erőből próbálom követni.
- Igen, észrevettem... Ezt a hegesztett hidat is úgy vetnéd el, mintha jogod volna hozzá. Ha el is vennéd tőlem, termőhíd zöld talajába vetve, sok-sok hegesztett átkelőt takaríthatnék be.
- Én nem a folyókon szeretnék embertől - és persze emberektől - emberig átkelni, hanem oda feljutni. Bár az irány esetleges, vagy lényegtelen, mert mindenhol és mindenkor...
- Ja, mindig ilyeneket hallok tőled. Elveszítetted az egész humorérzékedet. Lepecázod a hegesztett hidamat, a végén majd lábat kellene mosnom.
- Azt teszed, a sajátodat.
- Na jó, úgy látom a lábamat beleraktad egy céltáblába, hogyha majd erre jár Tell Vilmos, pontosan belenyilazhasson. Viszont az az antik kulcsocska éppen megfelel!
- Hogy hívják ezt a folyót?
- Miért kérdezed, játszol velem? Te is tudod, itt nőttél fel.
- A partját és a medrét nevezhetik valahogyan, de a vize már számtalanszor odébbállt. Ha a cseppeket torkolattól földgyomor forrásig egybekötöd, gyönyörű kerek fűzért csinálhatsz belőlük. Majd az egész mindenség körkörös lesz. Ember emberrel, szív szívvel, lélek lélekkel és minden Istennel.
- Ha nem ugyanazon kivetősarkon tanultuk volna a vízhídhegesztő dinamikát, most lenulláználak, de tudom, hogy csak átmeneti önzűrzavarodban keresgélsz, tapogatsz a sötétben. Nyilvánvalóan megtanultuk - mert megtanították nekünk, s ha jól tudom te is a professzori cím titulusaként oktattad -, hogy a tudományos hídhegesztés egyoldalú.
- Emlékszem erre a tévtézisre, olyannyira, hogy tanáraink még azt sem merészkedtek leírni, hogy esetleg embertől emberig lehetséges volna. Persze arra is jól emlékszem, hogy a mi szőrmentén szerzett tudományunk, fokozatról fokozatra zárja ki mindazt, ami a hegesztett híd egyik oldalán túl - nem, nem ám a folyó másik partján - létezhet. Ha pedig kijelentőmódban mondom, hogy létezik, akkor már elvakult, betokosodott hídhegesztett bábnak néznek. Drága barátom, ki itten locsolgatod lábad bütykeit, nem a sötétben tapogatózom, hanem a fény világította be szemeimet, úgy és akkor, amint és amibe te, a beszűkült hegedvény rabja, magadtól sosem léphetsz. Reménykedem, hogy a kegyelem forrása..
- Magadról beszélsz? A kegyelem a királyoknál, a bíróknál, meg az államelnököknél van, a forrás pedig ennek és minden más folyónak a legelején.
- Ez a lerögzültség a te nagy bajod. No nézzük, most az egyszer - merthogy eddig csak elméletileg bátorkodtál - lógasd át hegesztett hidadat a túlsó partra.
Az a híd az első örvényig ért csupán. Tartója, a lábát mosogató elszomorodott. Talán valamit rosszul csinált, ezután majd másképpen hegeszt, gondolta.
- Próbáld meg felém nyújtani! Látod, hozzám elér. Most ideülök melléd, emeljük mindkét oldalról.
- Kicsit nehéz ez a fémszerkezet... Érdekes, magától emelkedik, s valami fölfelé húzza... A vége izzik, vagy piroslik csupán? Fehér fény özönlik le rám! Mi történik? Valami nagyon nagyot csobbant a víz színen... Barátom, leesett szememről a hályog és már én is látok.