2014. március 30., vasárnap

AZ EMBER GYEREKE

                                               
             



Kis ártatlan, tehetetlen , mindenben még oly esetlen…
Vajon, ki ez, ki lehetne? Hát az embernek gyereke.

Ha egy állatka születik, percek múlva talpra ugrik.
De az ember, az más fajta, ki van nagyon szolgáltatva.

Anyja pólyába takarja, dédelgeti, ringatgatja.
Emlőiből megeteti, szeretettel dalol neki.

Ám a kisded már jól tudja, szüleit hogy ugráltassa.
Nappal magát kialussza, s éjjel szemét le sem hunyja.

Van, hogy néha ordít, bömböl, idegeiden dörömböl.
Találgatod, mi a baja, talán most jön ki a foga…

Mégis, mikor rád mosolyog, eltűnik a fáradtságod.
Feléd nyújtja kis karjait, belead apait-anyait.

Ilyenkor a szülő nézi, csodálkozva,  Istent kérdi:
Hogy alkotott ily remeket, ilyen gyönyörű gyereket.

Az Istennek van egy titka : mélyen a szívünkbe írta
A szülői szeretetet, akármilyen is a gyerek.

Próbálod őt nevelgetni, de nem tudod nem szeretni.
Akár mit is kövessen el, megbocsátod százezerszer.

S évek telnek el, míg egyszer önálló lesz a kis ember.
És, amikor kamaszodik, egyre többet lázadozik:

“Hagyjatok már végre élni, engem nem ért meg itt senki!
Nem tudjátok, nem értitek, milyen a valódi élet!

Nem szeretek kisgyereket, pláne reszkető öreget!
A fiatal, az igazi, mást mondani mer valaki?”

És a szülő néz döbbenten : ez volna, kit felneveltem?
Pedig mindent neki adtam, sokszor erőm meghaladtan…

Hol rontottam, hol vétettem? Egyre csak az Istent kérdem.
És a válasz már meg is van: “Keresd csak a Szentírásban!”

Azt mondja az Atya neked, ha szereted a gyermeked,
Ne sajnáld a vesszőt tőle, így majd örömöd lesz benne.

De, ha egyre kényezteted, kötözheted sebeidet.
Ne engedd őt szabadjára, ez csak a kárára válna.

Mondjuk, mi megtettünk mindent, ne érhessen vádja minket.
Mégis a vád elénk kerül, ha élete nem sikerül.

Mit, és hogyan kellett volna, felnőtt gyermeked jól tudja.

Azt az egyet elfelejti, életet te adtál neki,
Járni is te tanítottad, kicsi kezét féltőn fogtad.

Te voltál, ki óvtad széltől, forróságban nap hevétől.
Lemondtál a falatodról, hogy gyermeked lakhasson jól.

Hány szülőnek fáj ma mélyen, hogy csalódik gyermekében.
Nem vár hálát, köszönetet, csak egy kevés szeretetet.

Életéből csak pár percet, neked szentelt kis figyelmet…
De ideje nincs rád soha, várja sok ezernyi dolga.

Egyszer talán ő is lassít, észre veszi, nem vagy már itt…
Érzékeli már hiányod, pótolná, mit elmulasztott.

Ám az idő olyan féle, vissza nem forog kereke.
Mit nem tettél, mikor kellett, ma megtenni már nem lehet.

És gyermeked akkor érzi, és talán már meg is érti,
Mi az, amit hiányoltál, tőle soha meg nem kaptál.

Mikor ő is idősebb lesz, nevel ő is gyerekeket,
Mintha  minden ismétlődne , ő kerül a te helyedbe.

Fiát, lányát ő sem érti, s nem ad választ neki senki.
Akkor érzi, mit jelentett a szomorú tekinteted.

És sajogva, fájón nézi, ahogy gyermeke ismétli
Amit ő mondott rég neked,hogy te semmit nem értesz meg…

Így megy ez a nagy körforgás, adja Isten, hogy legyen más!
Ha legalább főparancsát, azt az egyet megtartanánk…

A szívünkkel látnánk mindent, hűen követnénk az Istent.
A szeretet uralkodna, nem önzés a családokban.

Uram, kérlek, vésd szívünkbe szereteted mélyes-mélyre!
Akkor boldog lesz mindenki, öreget az ifjú érti.

S generációkon ível, hogy kell élni szeretettel,
Istenben vetett mély hittel, csakis így érdemes, hidd el!

.







M. Laurens
INTELEM A HALDOKLÓHOZ

Tán ezt a könyvet egy pap kódolta át,
s szél dobálta lapjait szerteszét.
Volt ráncokra most az éj okít, és a lét:
mint holdvilág hűs fantomja lép eléd.
 
Rég holt elméd megfakítaná a tényt,
hisz merész a szöveg, s színed: lám éjsötét …
Kétségek közt halódó szíved ne vidd
a föld alá nehéz bosszúval:  kerüld el ködét.
 
Nem fáj a változás, hisz már atomja sincs.
Gondold azt: az örök békéhez jöttem
ide, ahol új álmok szele van köröttem,
hol rám egyetlen bosszúvágyó sem liheg.
 
( Pest-Buda 2014. március 30.)

2014. március 28., péntek

A másikét is mondjuk

















                                

                                1

Tudtam: a szeplőket ott, az orr tövében.
A furcsálkodva fürkésző tekintetet.
A nevetőráncok nélküli félmosolyt.
A csaknem nyílt várakozást – lássuk, mire
megy most? –, s tudtam (akkor még) a szeme színét
is, a visszavonulás pillanatában.
Tudtam, hiába próbáltam megtörténni.
Az okát viszont csak most tudom — nem voltam
eléggé kíváncsi a történetére.

                                2

Nyilván eszembe sem jutott, hogy létezhet
másik történet is. Hiszen akkor és ott
pont azok a szeplők történtek meg velem
az orra tövében, a nevetőráncok
nélküli félmosoly, a zavarba ejtő,
csaknem nyílt várakozás, a szeme színe
a visszavonulás pillanatában,  meg
az, hogy  nem voltam képes megtörténni.

                                3

Nem csupán idő, de távolság is kellett
hozzá, hogy aztán beszélni tudjak neki
a saját történetemről, ezzel  egyben
– ha csak áttételesen is –  rákérdezve
végre az övére. Nem ért meglepetés-
ként a leveleimre érkezett válasz.
Végleg lekéstem róla, hogy megtörténjen.

                                4

Egyikünk sem sejthette, hogy megtörténtünk
mégis, egymásnak is. Úgy váltunk szót róla,
mint akik évtizedekig készültek rá,
s meg sem lepődünk rajta, hogy közben a másik
történetét is mondjuk. És még mindig csak
ismerkedünk magunkkal. Történetünkkel,
amely még tart. Mióta bizonyossá
vált, jóformán másról se tudok beszélni.