2014. január 31., péntek

A fehér alagút



KÁDÁR SÁRA HAJNALKA

A fehér alagút   

Tél volt, hideg. Szüntelenül kavargott a hó, előbb a lépcsőig majd a küszöbig nőtt, egyre csak nőtt. A viharos szél belekapott a porka hóba, s repítette is tovább nagy torlaszokat dobálva szanaszét. Az ólnak már csak a hósapkás teteje látszott, a körtefa ágai roskadoztak a súly alatt, s magasra tornyozta a kerítést.
Mi, gyerekek, örvendtünk  neki. A szobában duruzsolt a tűz, kellemes meleg lebegett. A sütőben sárgára pirult a tökmag. Anyám az asztal közepére tette a tepsit gondosan egy lapítóra. Ilyenkor mindenki a maga kedvére töltötte az estét tökmagozás közben. Imre és Jani sakkozott, Gyuri elmerülten rajzolta édesanyánkat, amint a kályha mellé húzódva olvasott, én pedig a tündérek világába merültem el. Édesapám valamelyikünk cipőjét javítgatta, s közben tömte a kályhát. Olykor kinézett az ablakon, s homlokán mélyülni látszott az idő keréknyoma. Az est belopta magát a fejünkbe, s egyre laposabbakat pislogtunk.
 - Lefekvés, egy-kettőre! – tette le anyám a könyvet a kezéből.
Nem is tiltakoztunk ellene, a havazás izgalma s a fáradtság megtette a magáét. Hamar elaludtunk, csak a szél süvített odakinn.
Reggel, mikor kinyitotta apám az ajtót, csak úgy omlott a házba a sok hó. Anyám tett még ránk takarót, téli kabátot, nehogy megfázzunk, majd gyors mozdulatokkal meggyújtotta a tüzet. Apám pedig serényen lapátolta ki a havat. A kályhában erőre kapott a láng, s melege lassan szétterjedt a szobában. Olvadozni kezdett a jégvirág az ablakon. Erre már ugrottunk is ki az ágyból, kapkodva öltöztünk fel, s rohantunk az udvarra. Örömünk azonban rögtön kettőbe tört. Méteres falként meredt ránk a hó! Édesapám már javában lapátolt.
-        Gyertek fiúk, segítsetek!
Nem kellett biztatnia őket. Kinek hólapát, kinek szemétlapát jutott, Janinak csak egy deszka- darab.  Versenyezve ásták ki az utat az ólig.
 A szél már messze járhatott, hó se hullott, s a kék égen hidegen szikrázott a nap. Ott lábatlankodtam mellettük, amíg édesapám rám nem szólt:
-        Menj be gyorsan a házba, Bogárka, mert megvesz az isten hidege!
Szaladtam is be gyorsan, a fagy nagyon harapdálta már az orromat.  De a szemem az ablakon volt. Vágyódtam ki a szép téli világba.
Anyám arcán gond ült. Nem beszélt, tett-vett a házban, a bab főtt a fazékban. Mire elkészült a nagy hóban az alagút, testvéreim és apám keze is vörös lett, kicsípte a hideg.
Nagy örömünkre szünetelt a tanítás a nagy havazás miatt. Az éjszakai fagyok megkeményítették a felhányt rakást, s előkerült a szánkó. Még apám készítette pár éve. Kicsi volt, így párba osztottuk egymást, és sorra csúsztunk le az alagút oldalán. De előbb jól bebugyoláltak minket. Apám nagy gonddal tekerte a lábunkra a kapcát, anyám pedig papírral bélelte ki a vékony cipőnket. Így se tartott sokat, hamar átázott a cipő, vizes lett rajtunk a ruha. De a meleg szobában kályha fölé tartottuk meggémberedett kezünk, s a cipők is száradtak a lenyitott sütő ajtaján. Amint lehetett rohantunk ki a szabadba, mint tavasszal a szilaj kis csikók.
Jól éltünk. Volt krumpli, tej, tojás, bab, a padláson füstölőn disznóhús . Édesanyám finom kenyeret tudott sütni. Igaz, apám dagasztotta, mert a nagy teknő tésztát nem bírta kigyúrni anyám. Kora hajnalban - még szürkületben – készültek a sütésre. Mire felkeltünk, már a kemencében illatozott a kenyér, s megsült a madárlátta cipó is. Még szemük is volt, búzaszemekből varázsolta oda anyám.  
Alagutunk egyre roskadt, a hó lassan kiolvadt alóla.
 Egyik nap nagy dobszóra szaladtunk a kapu elé. A falu Gyuri bája jött a hirdetéssel.
Tram – ta - tam, tram - ta - tam!
-         Közhírré tétetik! Holnaptól megnyílik az iskola! Minden gyermek vigyen magával tűzrevalót!
 Tram – ta - tam! S azzal tovább ballagott.
 Lógó orral mentünk be a házba. Ez ellen nem volt kifogás. A tanulásban nem ismerték a tréfát szüleim. Este anyám tüzes vasalóval szárítgatta a ruháink, apám pedig tiszta papírral bélelte ki a cipőnket, a kapcák a kályha szélén száradtak. Előkerültek a füzetek, a tankönyvek.  Pirult a tökmag is a sütőben.
- Ne búsulj már, kitart a fa márciusig, s a hideg is engedett - mondta halkan apám anyámnak - és megszorította a kezét.
Most kezdtem sejteni, hogy a nagy havazás idején miért volt gondterhelt anyám, s miért mélyült el apám homlokán a barázda.


2014. január 30., csütörtök

Szonettkoszorú az EMBER emlékére




M. Laurens
Szonettkoszorú az EMBER emlékére


1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.

Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.

Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél, s a magány jár fel énekelni.

A  dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.

2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj,éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.

Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a  porba.

Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól, sohasem féltünk.

Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki , hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk, csak torzója a létnek.

3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk, csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez, roppant kevés.

De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett, sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt ,talán orátor*
ki reményt adott az elhagyott népnek.

Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte, szilárdan, keményen.

Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja,mondani miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

( szómagyarázat:  orátor =szónok)

4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet, ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végkép elfeledni.

Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.

Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük,hogy érettünk jött létre minden,
 csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.

S feledve bűneink, egymást áltatva
 hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.

5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,  
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe-
borítja rózsaszín; képzelt világod.

Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.

S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.

Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.

6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.

Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkre menne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.

Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan kérem, ez mind csak ócska maszlag.

Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
  
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.

A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.

Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és Idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.

Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.

8.  A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -

Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.

A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.

Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.

9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.

S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.

Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben-múlva, jövőjében kutat

Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn, semmit nem jelent már rég.

10.  AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn, semmit nem jelent már rég,
mormolják kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják a napnak fénye mit üzen.

Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül, - a messiást várva-
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.

Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.

Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.

11.  A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik

Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.

Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.

 Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.

12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.

Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett, maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.

És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbe ülnek,
s csillogó szemekkel, csak rajtad csüggnek.

Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő, könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.

13.  FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó, színét veszti,
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.

Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért , emberért.

Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel, az  elfeledett lélekért

Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.

14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.

S az egykoron megmászott hegynek csúcsa,
ma is, ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még, félelemnek árnya.

Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.

Végül élete céljához felérve
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.

15.  AZ UTOLSÓ SZÓ
/mester szonett/
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk, csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.

Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn, semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.

A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó, színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.

( Pest-Buda  2013 )
Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!