Magára hagyottan*
(Történik mindez a Gáma nevű
bolygón a földi űrhajó, a Viking távozása után húsz esztendővel)
„… sok
történetíró, tudományához méltatlanul, ostobaságot ostobaságra halmoz, együgyű mesék
fordulataival igyekszik leplezni tudatlanságát”
Lubaltu, a történetíró
Ifjú éveimet a Gyógyítás házában
töltöttem. Isteni Uram felismerte vonzódásomat a különleges dolgok iránt és úgy
határozott, itt nevelődjek. Írni-olvasni is megtanultam, és elsajátítottam a
különféle ásványi porok hasznát, valamint azok ártalmát az emberi testre.
Hasonlóképpen a növényekből nyert kivonatok, teák, aromák szerepét a
gyógyításban. Jártasságot szereztem a sebek kötözésében, a törések, ficamok és
zúzódások ellátásában.
Felmásztam a magas sziklára a tenger partján, hogy szemmel követhessem
az én Isteni Uram útját a végtelen vízen. Találtam itt fenn néhány csenevész
boróka bokrot, mely ellenállt a zord szeleknek és a nap hevének. Lábamat magam
alá húzva elhelyezkedtem az egyik tövében, ahonnan jó kilátásom nyílt.
Nyugtalansággal töltötte el szívemet ez az út. Tudom, hogy jól felszerelték,
kijavították a hajókat, új evezőkkel, árbocokkal szerelték fel, és a legénység
is jól tette a dolgát. Mind tapasztalt tengerész, tengerjáró. És mégis rossz
érzés nyugtalanított. Miért akar az Isteni Úr személyesen látogatást tenni ama
távoli király palotájában? Miért nem küldi az egyik főembert, vagy Habamu valamelyik, a jómódban kövérre
hízott papját? Könnyen megtehetné, bármelyikük boldogan vállalná az utat, a
küldetést. Óhajának, parancsának senki nem tud ellenállni. Ezt a hatalmat és a
végtelen tudást, a tudományok elképzelhetetlen tömegét a csillagokból hozta
magával. Legalábbis így mondják az öregek.
A nyolc hajó ezüstösen ragyogó csíkot húzva maga után egyre jobban
távolodott. Nanur gonosz hatalma
megzavarta a látásomat és a tenger vízfelületét vérvörösnek mutatta egy
pillanatra. Nagy szerencsétlenség előjelének fogtam ezt fel. Megértettem, hogy Avana népére nagy megpróbáltatások
várnak. S rájuk is - a távozókra.
Ekkor határoztam el, hogy minden nap lejegyzem a fontosabb történéseket.
Tisztában voltam a képességeim korlátaival, eszembe sem jutott versenyre kelni
a nagy Lubaltu mesterrel, a
történetíróval. Tanulni tőle azonban szükséges és jó gondolatnak tűnt. Nem
tagadta meg tőlem a segítséget, s ezért Habamu kegyelmét kérem halhatatlan
lelke számára az idők végezetéig. Megengedte, hogy megosszam vele néha
magányát, és egy kettősórányi időre nála időzzek, segítsem rendbe rakni az
agyagtáblákat, újakat készíteni, sőt néha egy-egy mondatát le is jegyezhettem,
ha keze elfáradt a jelek rovásában. Így megismerhettem a helyes fogalmazás
titkát, a történések felsorolása helyett azok értelme kifejtésének
szükségességét. Tehetségem igazából messze elmaradt nagy példaképem mögött, de
tekintsetek jóindulattal gyarlóságomra, és olvassátok figyelemmel népem
sorsának leírását.
Első fejezet
Miután a gályák látványa elenyészett a látóhatár ködös messzeségében,
leereszkedtem a sziklatetőről és visszatértem házamba. Ott állt a Gyógyítás
Háza közelében, ahol több hozzám hasonló ifjúval egyetemben nevelkedtem, s
mélyedtem el a különféle tudományokban. Oktattak matematikát, mérnöki
tudományokat, a szomszédos népek nyelvét, és az orvoslás minden módozatát.
Mindenki kedve és tehetsége szerint válaszhatott, ha az oktatók is elfogadták
jelentkezését. Egyszerű próbának vetették alá, elbeszélgettek a jelentkezővel,
s ezután döntöttek a tanulmányozandó tárgyak tekintetében. Engem előbb a számok
birodalma bűvölt el, s mivel menetközben is lehetett váltani, egy év után az
orvosi ismeretek elsajátítása felé fordultam.
Az Isteni Úr eltávozása után csendesen teltek a napok. Az emberek az
eleinte eluralkodó nyugtalanság elmúltával, folytatták addigi nyugodt életüket.
Ez nem kis mértékben a Tanács józan magatartásának volt köszönhető.
A beköszöntő forró száraz évszak izzó ege, Nanur, a gonosz köpenye, mint
egy katlan borult Avana városára. A tenger mozdulatlanul terült el, felszíne
olajosan csillogott. A gályák távozása óta eltelt több mint egy évnegyed, és
mindenki tisztában volt az évszakok adta lehetőségekkel. Így nem is várhatták
visszatérésüket, amíg be nem következik a következő évszak, a viharos hónapokat
megelőző átmeneti enyhe szelekkel és termékeny esőkben bővelkedő Erua hónapja. Mégis, mint amikor reggeli
szellő fodrozza a halastavak vízét, borzongás futott át az embereken, ha az
eltávozottakra gondoltak. Az irántuk való aggodalomba a saját sorsuk iránti
bizonytalanság vegyült. Nem véletlenül…
A hőség már az alig elbírhatóság határáig fokozódott. A sziklák, a házak
fala, az utcák kövezete, a parti homok szinte égettek. Mezítláb nem volt
tanácsos járni. Ebben az időben érkeztek suttogva terjedő hírek a Barkan hegységben élő vad törzsek
mozgolódásáról. Állítólag megtámadtak és legyilkoltak egy favágó telepet. Hegyi
pásztorok hozták a hírt. De mindenki tudja, milyen megbízhatatlanok ezek a
pásztorok. Összehordanak mindenféle hazugságot, hogy a saját bátorságukat és
nélkülözhetetlenségüket hangsúlyozzák. Minél veszélyesebbnek mutatják a
körülményeket, melyben kénytelenek helytállni, annál nagyobb becsben hiszik
magukat a városiak előtt, és annál drágábban számítják fel az állataikért és
termékekért járó díjat.
Mint a lopakodva közelítő áspiskígyó, úgy támadtak rá a gyanútlan
favágókra, mikor azok a napi munka után az esti étkezéshez készülődtek -
mesélték a pásztorok.
Tűzben edzett hegyű nyílvesszőik a hangtalan halál üzenetét hozták.
Egyetlen favágó sem élte túl az alattomos támadást. Ekkor gyorsan összeszedtek
mindent, amit a táborban találtak: szerszámokat, edényeket, fegyvereket, s
utána, ami maradt felgyújtották. A pásztorok a halálordítást hallva, lopakodtak
a közelbe, lássák, mi történt. Bár én magam inkább azt gondolom, a váratlan
zsákmány reményében osontak oda, de féltek túl közel merészkedni. Így inkább a
városba jöttek, elmondani, mit tapasztaltak.
Inimma, a Fegyverek Házának fővezére
magához rendelte őket, de hogy mit tárgyaltak, arra nem derült fény. A
pásztorok pedig ajándékokkal bőségesen megrakodva kocogtak vissza legelőikre.
Nanur lassan enyhített kegyetlen halált hozó leheletén, mikor újabb
aggasztó hírek keltek szárnyra. Azt suttogták a város piacán a kofák, hogy Bitami új királya - Menemi, a második - nem tartja be az évtizedek óta érvényben levő
egyezségeket, és megtámadja a felségvizeire tévedő kereskedőhajókat. De tilos
volt az ilyen dolgokról beszélni. Talil,
az Isteni Úr első szolgája szigorú parancsot adott ki a rémhírterjesztők ellen.
Akit igaztalan hírek terjesztésének vádjával bejelentenek a Tanács valamelyik
szolgájánál, az megnézhette magát. Ha nem tudja ártatlanságát bizonyítani,
mehet a rézbányákba. S az nem nyári üdülőpalota! A nehéz munka mellett ott van
az állandó veszély is, hogy mikor törnek rájuk fosztogató rablóbandák. Minden
szigorú rendelet ellenére is titokban erről beszélt mindenki. Még itt a
Gyógyítók Házában dolgozó emberek sem voltak kivételek.
- Mondd, Kegyes Uram – szólott az egyik tanítványom, aki jeles
előmenetelt tanúsított az ásványi szerek ismeretében -, ugye keletről még
befuthatnak a kereskedő gályáink áruval megrakva védett kikötőinkbe?
Rangom szerint Kegyes Úr volt a megszólításom, de ezt csak a
tanítványaimtól fogadtam el. Társaim, még a rangban sokkal alattam állók is
nevemen szólíthattak - Numap, így
egyszerűen - és ezt el is vártam tőlük. Különben az egész városban az a szokás
uralkodott, hogy mindenkit a nevén szólítottak, és csak legfőbb vezetők neve
mellé tették oda a rangjukat. Kivételt csak az Isteni Úr képezett, akinek
tudtommal nem is volt más neve. Ő tanította meg nekünk, hogy minden lakosa a
városnak egyforma ember, csak a munkájuk, feladataik mások.
Nem válaszoltam a kérdezőnek, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Tagadni a
gondokat, a gyanút, mert az félrevezetés lett volna, de megerősíteni sem
erősíthettem meg a tilalomra gondolva, annak ellenére, hogy az ügyesen feltett
kérdés látszólag ártatlannak tűnt. Magamban elismertem a tanítványom
talpraesettségét. Elgondolkozva simogattam a szakállamat. Ezt a szokásomat, még
fiatal oktatóként vettem fel, s ha valami megzavart önkéntelenül most is így
tettem. Majd hogy eltereljem a beszélgetés irányát, szakmai dolgokról kérdeztem
a fiatal tanítványomat.
- Sikerült a zöld rézkristályok porítása?
- Íííí, igen – dadogta megszeppenve a tanítvány megértve, hogy
kérdésével veszélyes vizekre evezett.
- Részletezd, mit tapasztaltál!
Elmúlt a veszélyes pillanat, a tanítvány belemerült a feladat
elvégzésének részleteibe, hogy miként használta előbb a bronz mozsarat, majd a
kőből készítettet.
A szomszédokkal való viszony azonban tovább romlott. A hegyi törzsek és
Bitami új urának árulása csak kezdetét jelentette a bajoknak. Amint tudomásukra
jutott az Isteni Úr eltávozása, úgy gondolták megérett a helyzet régi sérelmeik
felelevenítésére. Avana gazdagsága nagy vonzerőt képezett már eddig is a
zsákmányra áhítozóknak, és most alkalmasnak hitték az időt apránként felrúgni a
szövetséget, az egyezményeket. Beliszu
és Anaim is mozgolódtak –
elmulasztották a megígért tengeri sót elhozni a lepárlóikból.
A Tanács komolyon vette a jeleket, ha meg is tiltotta az embereknek, hogy
beszéljenek róla. Talil üzent nekem. Egyik kora reggel egy szolga a Tanács Házából agyagtáblát nyújtott
át, meg sem várva, hogy a reggeli tisztálkodást elvégezzem.
- Numap uram! Azt üzeni az Isteni Úr első szolgája, várjalak meg –
jelentette ki a tanácsi szolga.
Megjegyzem, hogy a szolga alatt mi távolról sem rabszolgát, vagy más
alantos besorolású személyt értünk, hanem azt, amit Habamu papjai is mondanak magukról, hogy isten szolgái. Így értjük
mi is: a Tanács szolgája, vagy a Gyógyítás Házának szolgája, mint ahogy ez
vagyok én magam is.
Megnéztem az agyagtáblát, amit gondosan egy darab kecskebőrbe
csomagoltak. Egyetlen szót tartalmazott: „várunk!” Nem tétováztam sokat,
gyorsan végeztem a reggeli tisztálkodással, magamra öltöttem a ruhámat, köpenyemet
és intettem a szolgának, mehetünk. Tisztában voltam vele, hogy ez valami komoly
súlyos ügy lehet, mert máskor nem szokott Talil
ilyen kurtán-furcsán üzenni.
Már együtt voltak Talil, Inimma,
Urdsu, az íjászok parancsnoka, valamint Mesdu,
a polgármester, meg még két öreg a Tanácsból.
- Biztos hallottál te is a keringő hírekről, Numap uram – kezdte az
íjászok parancsnoka, Urdasu.
Bólintottam és vártam a folytatást.
- Nem tűrhetjük az árulást! – heveskedett Inimma, a Fegyverek Házának
főparancsnoka.
A két öreg rosszallóan csóválta a fejét. Nem voltak hívei semmilyen
elhamarkodott lépésnek. Úgy látszik Talil is velük értett egyet.
- Igaz, hogy tűrhetetlen, de okosan kell kivédenünk a következményeket.
Szó sem lehet nyílt megtorlásról!
- Uram, újabb támadások történtek a favágóink ellen a Barkan hegység völgyében, és a
kecskenyájainkból is többet elhajtottak – folytatta Inimma.
- Tudok róla.
- És arról is tudsz, hogy Beliszu
azt üzente, ha kell a tengeri só, pároljuk magunk, vagy fizessük a dupláját
nekik.
- Igen, tudom. Párolunk mi is, de nem elegendő, annyi a megrendelőnk. De
azt is tudom, hogy egy fegyveres beavatkozás beláthatatlan következménnyel
járna.
- Mit mondasz, hát?
Mindannyian várakozásteljesen néztünk rá, és Talil, az Isteni Úr első
szolgája rám mutatott.
- Numap uram, rád gondoltam. Jól tudod forgatni a szót, elismert tudója
vagy a gyógyítás művészetének és az ásványi gyógyszereknek. Elmész Bitami új
urához. Majd Gamatu ad egy
megbízólevelet. Ebben, mint a Gyógyítás Házának főembere megbíz téged, hogy a
királynál eszközöld ki a szerződött kén mennyiségének emelését, mivel sok beteg
igényli a kezelést, és köztük számosan a szomszédos városokból érkeztek.
- Megértettem! – válaszoltam határozott hangon.
- Tudtam, hogy nem kell csalódnom benned – bólogatott az Isteni Úr első
szolgája.
- Adok melléd két kísérőt, a csendes embereim közül – szólalt meg a
polgármester, aki eddig nem szólt bele a vitába.
Csendes embereknek nevezték a város szolgálatában álló csoportot, akik a
rendre vigyáztak, és megakadályoztak minden rendbontást. Fegyverek nélkül,
pusztakézzel fékezték meg a duhajkodókat, rendbontókat. Nagy mesterei,
szakértői voltak a fegyver nélküli harcnak. Közülük kaptam kísérőnek kettőt.
Nem örültem neki, mert azt gondoltam, ha szavakkal nem lehet egyezségre jutni,
az erőszak sem segít. Megvédeni pedig meg tudtam magam, s ha nem, akkor a
kísérők sem. Ezt azonban csupán én képzeltem így elbizakodottságomban, de a
Tanács másképp gondolta. S nekik lett igazuk.
Sok időm nem maradt a készülésre, mert másnap hajnalban indultunk. Egy
gyors gályát indítottak útnak a tengeristen, Guru kegyelmére bízva kis csapatunkat. A reggeli szél segítette
hajónkat gyorsan elhagyni Avana partjait. Útközben nem tértünk be egyetlen
kikötőbe sem, hogy kerüljük el az estlegesen fölmerülő meddő vitákat. Mindig a
nyílt vízen haladtunk, csak éjszakára engedtük le a vitorlákat, és dobtuk ki a
nehezéket, s ahogy derengeni kezdett, folytattuk az utat. Sikerült Esra, a viharisten haragját elkerülnünk,
és szerencsésen befutottunk Bitami védett kikötőjébe.
Sok sikerről nem számolhatok be. Menemi (a második) palotájában fogadott
megadva minden tiszteletet, ami Avana küldöttjét megilleti. Valahonnan
értesülhetett érkezésünkről, mert felkészülve várt. Szó nélkül beleegyezett,
hogy ezután több ként küldjön, és máris felszereltetett egy kereskedőbárkát,
hogy egy szállítmányt útnak indítson. Arra kért csupán, hogy a Gyógyítás Háza
mindig nyitva álljon a Bitami földjéről érkezettek előtt. Ezt jó szívvel
megígértem neki.
A városban járkálni nem volt alkalmam, sem másokkal beszélni a király
közvetlen környezetét kivéve. Mindennapra, amíg ott tartózkodtunk olyan bőséges
elfoglaltságot adott a királyi fogadásokon, lakomákon való részvétel, hogy
pihenni is alig maradt időm. Ha pedig valahova el akartam menni, három, négy
főembere is elkísért. Nem akarták, hogy bárkivel is kapcsolatba lépjek. Nagyon
jól intézték, mert dolgomvégezetlenül indultam vissza Avana városába.
Egyetlen alkalommal találkoztam, véletlenül, idegenekkel egy csetepaté
erejéig. Hajnal felé bandukoltam a lakoma után a szállásomra. Mögöttem a
sötétségbe burkolózva jöttek csendes kísérőim. Magam a sok pálmabortól kábán
lépegettem, alig láttam a kövekkel kirakott utam. Bár nem kellett messzire
mennem, mégis elég sokáig tarthatott. Csak a falakat tapogatva haladhattam.
Egyszerre egy duhaj hangulatban levő társaság kellős közepén találtam magam.
Fiatal suhancokból állt a társaság.
- Igyál velünk egy kortyot, idegen! – nyújtott felém egy agyagcsuprot
egyikük.
- Köszönöm, de ma már ittam eleget. Nem kell!
- Halljátok? Visszautasított! – üvöltött nagyot a kínáló.
- Ez egy avanai kurafi! – kiáltott egy másik – Töltsd le a torkán,
tanuljon tisztességet!
- Félre az útból, Nanur fattyai!
– jött meg a hangom.
- Ne parancsolgass, kurafi! Nem vagy otthon! Különben ott se sokáig
parancsolgatsz majd, ha áthajózunk, és a mi urunk ül az isteni úr trónjára.
- Engedjetek! – kiáltottam.
Ami ezután történt az, hosszú időre emlékezetes marad a duhajkodó
suhancok számára. Mintha Esra csapott volna közéjük – egyik erre, másik arra
repült, legtöbben az útszéli árokban kötöttek ki. Aki még mozogni bírt
négykézláb próbált minél messzebbre kerülni. Bénultan álltam, s előbb nem
értettem magam sem mi történt, de aztán meghallottam egy halk hangot.
- Nem történt bajod, uram? – az én csendes embereim voltak.
- Nem, semmi – ráztam meg a fejem pillanat alatt kijózanodva.
- Fogd meg, uram, a köntösömet. Vezesselek a szállásra. Itt van a
közelben.
Másnap hajóra szálltunk és partközelben evezve igyekeztünk mielőbb hazai
vizekre érni. Most, hogy a ravasz Menemi (a második) barátságáról biztosított,
nem volt értelme elkerülni Beliszu kikötőjét.
Hűségesen beszámoltam a Tanácsnak mindenről, ami velünk megesett. Menemi
(a második) engedékenységéről, Beliszu királyának hajlandóságáról, hogy
továbbra is küldje a sót, cserébe a vas eszközökért – a régi megegyezés
szerint. Beszámoltam arról is, mennyire vigyáztak rám, nehogy bárkivel is
érintkezésbe léphessek a király bizalmas emberein kívül. Arról is, hogy az elorzott
kereskedőbárkákat nem sikerült szóba se hozni. Végül a csetepatéról is szóltam.
Ez nagyon érdekelte a kövér Inimma urat. Háromszor is elmondatta velem szóról
szóra.
- Ezek a suhancok többet árultak el nekünk, mint a király talpnyalói
együttvéve – jelentette ki végül.
A többiek jóváhagyóan bólogattak, de én ugató kutya legyek, ha értettem,
miért mondja ezt.
- Gondolom eljött az ideje az erdei törzsek megrendszabályozásának –
szólalt meg az íjászok parancsnoka, Urdsu.
- Intézkedj! – adta meg a jóváhagyást Talil, az Isteni Úr első szolgája.
A fegyverek dolgában járatlan vagyok, a harci eseményeket is csak a
sebkötöző sátorból ismerem. Így aztán nem tudtam – de nem is igazán érdekelt -,
hogy mi is történt a Barkan hegység rengetegében, ameddig be nem hozták a
Gyógyítás Házába az első sebesülteket. Ők mesélték el, hogy miként foglalták el
a források környékét, és patakvölgyeket, hogy a hegyi törzsek ne juthassanak
vízhez. Elmesélték, hogyan keresték meg a falvaikat, kunyhóikat, és hogyan
égették fel azokat. Nem kíméltek senkit, lenyilazták még a csecsszopókat
is. Elmondták azt is, hogy rengeteg
fegyvert zsákmányoltak – nyilat, dobógerelyt, bőrpajzsot, bronzkéseket. Ami
pedig a legmeglepőbb volt, hogy számtalan vashegyű nyílvesszőt is találtak és
több vas élű kést. Ez már sokkal jobban érdekelt.
- Szóltál erről már valakinek? – kérdeztem a sebesült harcost, miközben
bekötöztem a sebeit, és rögzítettem törött karját.
- Miért szóltam volna? Mindannyian láttuk, s váltig csodálkoztunk is,
vajon honnan lopták?
- Gyere, feladom a köpenyedet és menjünk a Fegyverek Házába! – szóltam,
s a harcossal együtt indultam is.
A kövér Inimma fogadott.
- Hol vannak most ezek a fegyverek? – kérdezte a harcost.
- Ott vannak halomba rakva a sátraknál, nagyuram! – válaszolta a
kérdezett – Várjuk a parancsodat, hogy osszuk szét egymás között, és adjuk át a
felét a Fegyverek Házának.
- Vezesd oda az íjászok parancsnokát!
Hosszú ideig mentünk, amíg a katonák táborához értünk. Messze bent a
patak völgyének mélyén helyezkedett el. Ordsu megkerestette a parancsnokot,
majd a halomba rakott fegyverekhez ment. Alaposan megvizsgált minden vasból
készített darabot, majd kiválasztott két kést és egy tucat nyílvesszőt.
- Hol találtátok ezeket? – kérdezte közben a parancsnokot.
- A megölt ellenségtől vettük el.
- Hol? – csattant a kérdés.
A parancsnok kissé megzavarodott, de aztán összeszedte magát és
elmagyarázta, hogy törzsfőnök sátra körül találták mindet. A testőrök viselték.
- Mi lett a törzsfőnökkel?
- Ő is meghalt.
- Hol vannak még ilyen falvak? Hol vannak a többi törzsfőnökök?
- Messze bent az erdő sűrűjében, a gerincen is túl. A közelebbi
falvakból elmenekültek, és mi felégettük azokat, vagy már a menekülők megtették
még mielőttünk.
- Hozzatok le a Fegyverek Házába egy törzsfőnököt, még ha Nanur, a
gonosz köpeny alá bújt is! És a fegyvereket osszátok szét a harcosok között,
csak ezt a néhányat, amit kiválasztottam viszem magammal.
- Úgy lesz, nagyuram!
Másnap hívatott Inimma, segítsek megérteni az eseményeket, hiszen én
voltam az első, aki értesült a különös fegyverekről, és én hívtam fel rájuk a
figyelmét. Csak Ordsu volt még jelen, s így hármasban ültük körül az asztalt,
melyre kirakták az elhozott fegyvereket. Még nekem is feltűnt, pedig távolról
sem vagyok a harci eszközök szakértője, hogy ezek mások, mint amelyek a mi
kovácsaink műhelyéből kerülnek ki.
- Nem rég jártál Bitami és Beliszu kikötőiben és királyainak udvarában,
Numap uram. Láttál ott ezekhez hasonlót? – kérdezte keserves szuszogások
közepette a kövér Inimma.
- Csak olyanok kerültek szemem elé, melyek itt készültek Avana
kovácsműhelyeiben, jó uram.
- Te minden fegyvert jól ismersz – fordult most Ordasu felé -. Még azt
is meg tudod mondani, melyik dárda, vagy nyílhegy, kinek a keze alól került ki.
Ezért kérdezlek, láttál már ilyen fegyvereket?
- Láttam. Az abanok fegyverei
ezek!
Mélységes csend lett, még Inimma szuszogása is elhalkult. Hangtalanul
megfordultam, és minden búcsúszó nélkül elmentem. Nem szóltak utánam.
Igen, így kezdődött.
Második fejezet
Kint tombol a hőség, Nanur
kegyetlen lehelete leperzselte a növényeket, kiszárította a kutakat, patakokat.
Ha nem építetett volna Isteni Uram csatornákat, hogy a Barkan vizét a városba
vezessék, nyomorultul mind elpusztulunk. Itt azonban a Gyógyítás Házának
kőfalai közt maradt egy kevés hűvösség. Egy külön helyiségben feküdtem, még nem
tudtam önállóan közlekedni, törött lábam nem bírta meg a testsúlyomat.
Különös lény az ember. Életem a tanulás, a tanítás és gyógyítás
szolgálatában állt. Semmi jel nem mutatta, hogy e dolgok rendje megváltozhat.
Még az sem, hogy Isteni Urunk nyolc hajóval elvitorlázott egy nem nagyon távoli
királyságba, látogatóba. Szövetséget akart létrehozni egy, csak általa ismert
veszély elhárítására. A dolgok akkor fordultak a visszájára, mikor hírül hozták
messziről jött hajósok, hogy hajóink elhagyták Gin-dir kikötőjét, de orrukat nem a hazai vizek felé fordították.
Ezután felgyorsultak az események.
Először csak a szomszédos törzsek, városok szegték meg az évtizedes
egyezményeket. Bitami, Belizu és Anaim álnok kedveskedéssel, barátságuk
bizonygatásával elterelték a figyelmünket a készülődésükről. Még ként is
küldött egész hajórakományit Menemi (a második), és sót Belizu királya. Bár gyanút
keltőek voltak a suhancok támadása alatt elhangzott szavak: „nem sokáig
parancsolgatsz majd, ha áthajózunk, és a mi urunk ül az isteni úr trónjára”, senki
sem merészelt messzemenő következtetést levonni néhány részeg fiatalkorú
hőzöngéséből.
A következő gyanújel már ennél többet mondott: az Aban birodalomból
származó vas eszközök, fegyverek a hegyi vad törzseknél. A foglyul ejtett
törzsfőnök – több napot vett igénybe az utána való hajsza – bevallotta, valóban
az abanok adták a vasat, a fegyvereket nekik, csak azt tűzték ki feltételül,
hogy vadászat helyett inkább ellenünk indított támadásban, harcban használják.
Inimma engedélyt kért a Tanácstól, hogy minden egészséges férfiembert
hadba szólítson. A Tengeristen Temploma
előtt gyűltek össze. Az emberek megérezték, hogy nem babra megy a játék, hogy
valami nagyon komoly dologról lehet szó, mert minden épkézláb férfi ott
tolongott Guru temploma előtt.
Toborzó asztalokat állítottak fel, és lajstromba vették a jelentkezőket. Az
idősebbeket és túl fiatalokat eltanácsolták. Maradt így is elegendő harcra kész
férfiember.
Hiába intette Talil, az Isteni Úr első szolgája mérsékletre az
embereket, szavai elvesztek a harci lázban égő tömeg zsivajában. Senki nem
tudta biztosan, miért kell hadba szállni, csupán annyit, hogy a hegyek között
élők, és a volt szövetségesek fenyegetése több mint a szokásos irigység. Avana
gazdagsága mindig is vágyat keltett a szomszédos városokban, népekben, hogy
rátegyék a kezüket a város kincseire. Ezt az állandó fenyegetettséget, most
felváltotta a jogosnak hitt bosszú érzése. Ha rajtuk állt volna, azonnal hajóra
szállnak és lerohanják a legközelebbi várost.
Hamarosan rájöttek azonban, hogy nincsenek harci tapasztalataik, nem
értenek a fegyverfogáshoz, képtelenek a fegyelmezett cselekvésre. A Fegyverek
Házának vezetői is gyorsan erre a következtetésre jutottak, és kiképző
csoportokat neveztek ki a régi tapasztalt harcosokból, és parancsnokaikból.
Rövidesen a városon kívül, a tengerparton lázas gyakorlatozás kezdődött. A
tapasztalatlanság első eredményei a Gyógyítás Házának munkáját megsokszorozták,
és ez okozta az én balesetemet is. Magam is rész kívántam venni a harci
felkészülésből, de már az első napon lezuhantam a lépcsőről, mikor a
gyakorlótérre igyekeztem. Lehet Habamu akarta így, hogy maradjak meg a szavak
fegyvereinél, és bízzam a hadakozást a nálam rátermettebbekre.
A védekezésnek szánt mozgósítás átcsapott fékezhetetlen indulatokba,
mikor kiszivárogtak a hegyi törzsek támadásai. Kiözönlöttek a városból nem
hallgatva a józanabbak szavaira. Akinek volt fegyvere, azt ragadta meg, s
akinek nem volt az azt, ami a keze ügyébe akadt: ásót, kapát, dorongot.
Fegyelmezetlenül, de lelkesen és felbőszülve lepték el a Barkan hegység
lejtőit, völgyeit.
A lendület addig tartott, amíg az erejük. Egyre csendesebben haladtak
hegynek fel, később már csak a szuszogásuk, fújtatásuk hallatszott. A
legkitartóbbak elérték a gerincet, de ott csak a mi katonáink táborait
találták.
- Hol vannak azok a Nanur fattyai? Azok a hegyi gazfickók? - kérdezték a harcosokat.
A válasz kiábrándító volt.
- Kétnapi járóföldre senki sincs az itteni völgyekben. De ha van
elegendő ennivalótok, menjetek tovább. Vizet szerencsére bőven találtok.
Tanácstalanul néztek egymásra, akik idáig feljutottak, s mintegy
vezényszóra megfordultak és visszakullogtak Avana falai közzé.
- Na, ezek is kitartó üldözők! – gúnyolódtak a katonák. Ők jól tudták,
mit jelent a hegyekben menetelni, bokrokat, bozótot tördelni, meredekre
kapaszkodni, s közben figyelni minden kis neszre, hangra, mozgásra.
Másnap csend volt a városban, még a gyakorlótéren is alig mozgott néhány
elszántabb alak. Egy-két nap múlva a város utcáin fiatalok csoportja vonult
végig, a háborút éltetve. A rendfenntartók szétzavarták őket, egy-egy pofon is
elcsattant, de a feszültség ott maradt a levegőben. Az emberek egyébről sem
pusmogtak, hogy hamarosan támadást indítunk az esküszegő szomszédok ellen. Csak
azt nem tudták eldönteni egymás között, hogy melyik város lesz az. A legtöbben
úgy vélték, a támadás első célja Bitami kellene, legyen, mert ha azt legyőzzük,
a többiek meghunyászkodnak, és harc nélkül megadják magukat.
A Tanács közben elrendelte a városfal javítását, megerősítését, a kikötő
bejáratához újabb védőláncok kifeszítését, a hajók felszerelését hajító
eszközökkel és állandó katonai szolgálatot a városnak minden fontosabb pontján.
A fegyverkovácsokat is szorgalmazták minél több vasfegyver készítésére, a
takácsokat erős bőrpajzsok és vértek gyártására. A kötélverőknél is nagy lett a
sürgés-forgás. A hajóknak sok jó minőségű kötelekre lesz szükségük. Pezsgett az
élet mindenütt.
Ott ültem a Tanács nagytermében, törött lábam már meggyógyult, de még
kissé bicegve jártam, előttem egy karosszékben párnák között Inimma.
Hordszékkel hozták a fegyverek Házából, annyira eltorzult a kövérségtől, hogy
nem tudott az utcán végig menni. Ma már nehéz róla elképzelni, hogy valaha
csupa izom, csupa ín ember volt, aki fáradhatatlan a harcban, a nélkülözésben,
aki a legjobb parancsnok, aki katonákat képzett valaha is a harcra Avana
városában. Mellette ült Talil, az Isteni Úr első szolgája, Ordsu, az íjászok
parancsnoka, Tarkumi, a kincstárnok, és az öregek a Tanácsból. Még Gamatu is
itt volt, a Gyógyítás Házának első embere, tanítómesterem.
Nem volt titok előttem, hogy ez a tanácskozás Avana sorsát hivatott
eldönteni, és ebben nekem is részem lesz. Nem tévedtem.
- Numap uram beszédéből sokat megtudtunk – kezdte a beszédet Inimma -.
Hasznos dolgokat mondott el nekünk, miután visszajött a szomszéd városokból.
Megbüntettük a hitszegő vad törzseket, hogy tanulják meg, nem lehet Avana
szolgáit, még ha csak favágók is büntetlenül megtámadni. És megtámadtuk őket,
hogy vigyék el hírünket a többi népekhez, tudják meg, nem vagyunk gyávák, és
nem hagyjuk megtorlás nélkül a hitszegést.
- Azt is tőled tudjuk,
Numap uram – tette hozzá Ordsu tőle szokatlan bőbeszédűséggel -, hogy miként
vélekednek Bitami lakosai rólunk, és hogy a zsákmányolt fegyverek között
szépszámmal találhatók Aban birodalom vashegyű nyilai, dárdái.
- Nem kétséges
előttünk ma már, ki áll az esküszegések mögött – szólt halkan Talil, és inas,
barázdált arcát eltorzította az aggodalom.
Nem tudtam, végül
hová akarnak kilyukadni. Gamatu is csak enyhén ingatta a fejét, amikor
segélykérően ránéztem. Minden szem reám szegeződött, és én kihúztam magam,
jelezve, hogy bízzanak rám bármilyen terhet vállalom.
Talil, az isteni Úr
első szolgája szól hozzám továbbra is az ő halk hangján.
- Meg akartam
akadályozni a harcot, a vérengzés, teljesítve Isteni Uram óhaját, melyet
indulása előtt a Tanács előtt kifejezett. Tudjuk, hosszú útra indult, nem csak
a hajósok híresztelése szerint, hanem maga is kijelentette előttünk. Új föld
felfedezése útjának célja, s ki tudja, mikor térhet vissza hozzánk. Avana
sorsát a Tanácsra bízta, s reám. Az események folyásának nem tudok gátat vetni.
Tudjátok jól, ellenetekben is megtenném, ha lehetne.
Egyetértően
bólogattak a többiek. Csak én ámultam el szavain, mint aki előtt hirtelen
feltisztul a köd, és kibontakozik a napsütötte táj.
- A következő lépés
megtétele rád vár, Numap uram! – fordult felém.
Nem szóltam, vártam
folytassa.
- Követségbe mész a
nauni néphez, Demgal táborába. Nem, mint kereskedő, vagy ilyesmi, hanem a
szövetségünkre hivatkozva segítséget kérsz. Megmondod a királynak, de ezt le is
írtam agyagtáblára, és Ordsu botra véste a nauni nép által ismert jelekkel.
Kíséretet is kapsz. Azt a két embert, akik veled voltak Bitami királyánál.
Beleszédültem a
feladatba. Válaszra nyitottam a számat, de csak értelmetlen dadogásra jutott
erőm. Inimma intésére megfordultam és elhagytam a tanácskozás színhelyét. Az
ajtó előtt álló két őr kihúzta magát tisztelete jeléül, s ebből megértettem,
hogy már ők is követnek tekintenek. Honnan tudják? Hallgatóztak, vagy van
valamilyen különös képességük, és megérzik, kit hogyan kell köszönteniük? Az
épület előtt pedig vártak rám a csendes emberek, s egyetlen szó nélkül
csatlakoztak hozzám. Kábán tudomásul vettem, de én sem szólaltam meg. Így
érkeztünk a szállásomra. Behívtam őket, mert képesek lettek volna az ajtó előtt
várni reggelig. Itthon egyelőre nem volt szükség a védelmükre, de jó, hogy a
közelemben tartózkodtak – így nem kell keresnünk egymást induláskor.
Harmadik fejezet
A fák zöld sátora
enyhítette a hőséget. Nanur idejének közepén jártunk. Kint az erdőn kívül, ahol
semmi nem védett a napsugaraktól, a sziklák úgy felforrósodtak, hogy alig
lehetett mellettük elhaladni. Itt azonban a zöld félhomályban élhetőbb volt a
levegő. Nem sokáig örvendhettünk azonban az enyhülésnek, mert hamarosan a
meredek hegyoldalak állták utunkat. Ezekre felkapaszkodni, csúszva-mászva,
bokrokba-ágakba kapaszkodva lehetett csak. Elől ment a hegyi vezetőnk, aki
minden erőlködés nélkül haladt, mintha csak Avana utcáin sétálna. Utána jöttek
az öszvérek, a két hűséges teherhordónk, és a két-két öszvérhajcsár. A sort mi
hárman zártuk bukdácsolva, botladozva. Itt a síkos avaron, a meredek
hegyoldalon két csendes emberem is olyan elveszett volt, akárcsak én magam. Az
öszvérek könnyen birkóztak meg a kapaszkodóval, s hajcsárjaik a hevedereket
megragadva előnyösebb helyzetben mászhattak, mint mi a hátul kullogók. Előttünk
feltűnt a gerinc vonulata, a napfény átcsillant a fák között. Lelkesebben
nyomultunk előre, felfelé. Odaérve kiderült, nem ez a gerinc, további
emelkedők, meredekek várnak ránk. Csalók játékot űzött csupán velünk a
rengeteg, a Barkan hegy szelleme. Ez órákon át így folytatódott, míg a végén
elfogytak a fák és szúrós, csenevész bokrok borították a tájat. A sűrű
szövevényen áttörni, még a hegyi vezetőnek, és az állatainknak is komoly gondot
okozott. Kikerülni nem volt mód, akkora területet borítottak be, ameddig a szem
ellátott. Kénytelenek voltunk a ruhaszaggató tüskés ágak között előre
evickélni. Miután hosszú órák után sikerült, előttünk nem maradt már más, mint
csupasz sziklák Égre törő csupasz sziklabércek. Itt éjszakáztunk, de alvásról
alig lehetett szó, annyira lehűlt a levegő, takaróink alatt is csak vacogtunk.
Másnap egy szárított
sós húsból főzött forró leves elfogyasztása után nekiálltunk megmászni a
sziklákat. Most derült csak ki, milyen hasznos állatok az öszvéreink. Úgy
másztak a sziklák között, minden kis kiszögelést kihasználva, mint a hegyi
kecskék, csak nyugodtabb, megfontoltabb módon. Itt fenn már nem tikkasztott
Nanur kegyetlen forrósága, nappal is hideg szél fújt, még a kapaszkodás erőfeszítéseitől
sem melegedtünk ki. Minden út egyszer azonban véget ér, s mi is elértük a
gerincet. A tetőről messzire el lehetett látni. Ott terültek el alattunk az
egyre lankásabbá váló vonulatok, s a ködös távolban sejteni engedte szemünk a
hatalmas pusztát, a nauni nép birtokát.
A sziláktól szabdalt
gerincen haladtunk fél napig déli irányba, majd lennebb ereszkedtünk az erdős
övezett pereméig, ahol tábor is ütöttünk. Másnap is tartottuk a déli irányt.
Mindenképpen el akartuk kerülni a jártabb ösvényeket, emberlakta helyeket és
itt fenn biztonságban voltunk a kíváncsi tekintetek elől. Kétnapi menetelés
után ereszkedtünk le a síkságra. Ha elhaladtunkban közelítettünk is a hegyi
törzsek szállásaihoz, semmi jel nem mutatta, és velük sem találkoztunk. Lehet, ott
bujkáltak a fák között, lesve minden lépésünket, de nem jöttek elő, és nem is
zavarták meg semmivel haladásunkat. Úgy látszik, csak a favágóinkra fájt a
foguk, a karavánokkal nem törődtek.
Mielőtt kiértünk
volna a valódi síkságra, egy bővizű folyó állta utunkat, mely valószínűleg a
Nagy Folyóba igyekezett. Vezetőnk jól ismerhette a vidéket, mert rövidesen
megfelelő gázlót találtunk, ahol nem kis nehézségek árán, de mégiscsak
átkeltünk. A felkelő nap irányába folytattuk utunkat. A távolból porfelhő látszott,
gondoltuk állatokat terelnek arrafelé. Porfelhő azonban nem felénk közeledett,
hanem hamarosan elenyészett. Tikkasztó volt a levegő. Szerencsére bőrtömlőinket
megtöltöttük a folyónál, s így a szomjúságtól nem szenvedtünk, de mégis
kellemetlen volt ebben forrón vibráló levegőben haladni. Hamarosan jobb kéz
felől mozgást vettünk észre a lehúzódó erdő szélénél. Kurjongató vágtató
lovasok jelentek meg, mintha a nemrég távolba vesző csorda után igyekeztek
volna. Aztán észrevettek, és gyorsan irányt változtatva minket vettek körül,
sorsukra hagyva az eltávolodóban levő állatokat.
Számítottunk
kellemetlen meglepetésekre, de ilyen támadásra nem. Ezek az emberek nem
tartoztak a nauni néphez. Nem ismertük a beszédüket, szokatlan öltözékük is
teljesen elütött a puszta népének ruházatától. Lassú lépésben köröztek
körülöttünk, közben rázták rövid nyelű lándzsáikat és nagyokat rikoltottak.
Félelmes volt! A vezetőnk tudhatott valamit, vagy értett a nyelvükön, mert ránk
szólt halkan, hogy üljünk le a földre. Erre a lovasok - lehettek úgy tízen,
tizenöten – leugráltak a lovaikról, és az állatainkhoz mentek egymást lökdösve.
Velünk, a földön ülőkkel mintha nem is törődtek volna, de mikor az egyik
öszvérhajcsár fel akart állni, durván visszalökték a földre, s még rá is húztak
egy nagyot a dárda nyelével.
Az öszvérek
érdekelték őket, csodálkozó felkiáltásokkal tapogatták az állatokat, a lógó
füleiket, farkukat, sörényüket. Majd, miután kicsodálkozták magukat, nekiálltak
a rakomány kibontásához. Az élelmiszert és vizes tömlőket félredobálták, és az
ajándékba hozott ékszereket, szöveteket, korsókat külön kupacba rakták.
Ráakadtak az agyagtáblákra a csomagok mélyén, s azokat dühösen szitkozódva
összetörték. Valamilyen varázslatnak hitték, s azért törték össze, hogy a varázserő
megsemmisüljön. Legalább is így magyarázta később a vezetőnk.
A faragott botot is
megtalálták, de félredobták, mint értéktelen kacatot. Úgy látszott, leginkább a
szöveteknek örvendtek, mert kiteregették a földre, és élénk beszédbe fogtak
körülötte. A korsókat is óvatosan kézbe vették, látszott számukra hasznos
tárgyaknak ítélték. Az ékszerekre nem sok gondot fordítottak, csak megnézték és
újra szövetek vizsgálódásába merültek.
Javában örvendeztek
a váratlan zsákmánynak, mikor, mintha csak a puszta szellemei támadtak volna
fel a semmiből, egy csapat lovas zúdult a fosztogatókra. Nyílvesszők süvítettek
át a levegőn, s a Fekete Hegyek fiait ott érte a halál a málhák mellett. Mi a
földre hasalva vártuk reszketve a csata kimenetelét, de az olyan hamar véget ért,
ahogy kezdődött. Leghamarabb a vezetőnk tért magához az ijedségből.
- Üdvözöljük a
puszta bátor harcosait! – kiáltotta talpra állva, miután látta, hogy leeresztik
nyilaikat a martalócokra támadók.
- Kik vagytok, és
mit kerestek a pusztának ezen a táján?
Hogy kik vagyunk,
azt könnyen el tudtuk mondani, de hogy mit keresünk itt, azt már nehezebben.
Küldetésünk igazi okát nem mondhattam meg egy egyszerű harcosnak, még ha neki
is köszönhetjük gyors szabadulásunkat. Nem mondhattam el, hogy tikos a küldetés,
hogy a parti városok nem szabad megsejtsenek belőle semmit. Nem mondhattam el,
hogy a békére való törekvésünk meghiúsult az Avana gazdagságára áhítozó
szomszédok kapzsisága miatt. Hiába építgette Isteni Urunk a béke falait hosszú
évek türelmével, távollétében az egész összeomolni látszott. Az összetört
agyagtáblák hordozták a segítségkérés egyik részét, hogy a király küldjön
ötször kilencven lovas íjászt a városba. Most ez ott feküdt összetörve a lovak
patái alatt.
Megmaradt ellenben a
bot, a belerótt üzenettel. Felemeltem a porból és a markolatának jeleit a
csapat parancsnoka felé mutattam. Azt a részét, ahova bevésték a megszólítást:
„A nauni nép nagy királya, Demgal Úr kezéhez”. A puszta lovasainak parancsnoka
ránézett a rovásra, majd szemeit keményen az enyémbe mélyesztve felhorkantott:
- Gyertek velünk!
Megindult lépésben
előttünk, s mi követtük. Visszatekintve láttam, a többiek összegyűjtik a
szétszórt málhát, gondosan visszarakják a tarisznyákba, zsákokba, majd
szaporább ügetésre fogva a lusta öszvéreket, utánunk erednek. Már ereszkedett
le a nap, mikor megélénkült a puszta: vágtázó lovasok tűntek fel mindenfelé,
arrább kövér marhákat tereltek lassú lépésben, tovább juhokat láttunk, amint
kényelmesen harapdálják a gyér füvet. Mire leszállt az alkony beérkeztünk a
sátrak közzé. Nyüzsgő sokaság forgolódott a sátrak között, de se a lovasokra,
se ránk nem vetettek még futó pillantást sem. Egy, a többinél nagyobb sátor
előtt álltunk meg. A parancsnok intett, hogy várjunk, s ez a társaira is vonatkozott.
Bár a lovaikról nem szálltak le, fegyelmezetten megálltak mellettünk, és
kifejezéstelen arccal a távolba meredtek.
Kis idő elteltével
megjelent a bejáratot takaró nemez lap nyílásában az a lovas, aki idevezetett
bennünket.
- A nagyvezér akar látni!
– szólott és félreállt, hogy beengedjen.
Bent félhomály
fogadott, amit a középen égő tűz alig enyhített, s megálltam, míg a szemem
hozzászokik.
- Üdvözlet Avana
nagykirálynak, az Isteni Úrnak, kinek küldöttjeként jöttél a puszta népeinek
minden urához! – szólalt meg egy hang a sátor mélyéből.
A homályba fúrtam a
tekintetem, s megláttam a prémmel borított heverőt, melyből éppen egy szikár
alak tápászkodott fel és intett, lépjek közelebb. Kikerülve a tüzet odamentem
egészen elé, s egy lépésnyire megálltam. Ekkor kinyújtotta a két karját, a
kezeit a vállamra tette, s a homlokát az enyémhez érintette. Annyira meglepet
ez a baráti mozdulat, hogy önkéntelenül viszonoztam. Köröskörül, a sátorból
megelégedett halk dörmögések hallatszottak. Ekkor láttam meg, hogy nem vagyunk
egyedül. Maguk alá húzott lábakkal, a falaknál körben ült úgy tizenöt, húsz
ember.
- Avana városa
üdvözli a nauni népet, és annak hatalmas királyát, a puszta népeinek nagyurát!
– válaszoltam, miután leengedtem kezeimet – És téged is dicső vezér!
Így kellett
fogalmaznom az üdvözletet, mert nem beszélhettem az Isteni Úr nevében, az ő
felhatalmazása nélkül, de Avana városának meghatalmazását bírtam, mint ahogy
azt a rovásos bot is bizonyítja. A puszta szokásához híven leültettek a kerevetre
és a szolgák étellel telerakott tálakat tettek elénk, és tejből készített
bódító italokat kis kancsókban. Hogy végül is miként ért véget a nap, nem
emlékszem. Reggel borzasztó
fejfájással ébredtem a vezéri sátor sarkában. Valakik, biztos a szolgák vastag
pokrócot dobtak rám az éjszakai hideg ellen. Kibújtam a takaró alól, és
kitámolyogtam a szabadlevegőre, és a kút melletti vályúban megmostam az arcom
hideg vízzel. Hamarosan társaim is elővánszorogtak, hozzám hasonló állapotban.
Egy külön sátorban ők is részesültek az esti lakomából. A szolgák valami keserű
folyadékkal teli csuprokat kínáltak, ami olyan rossz volt, mintha epét itattak
volna, de intett az a szolga, aki hozta, hogy csak igyam.
- Kiűzi a gonosz
szellemet a fejedből! – tette hozzá fanyar képpel.
Kiittam az italt,
megborzongtam, de rövid idő elteltével, megszűnt az émelygésem, a fejem
csattogása, kábultságom. Társaim is megkapták ezt a varázsitalt. A sátor ajtaja
meglibbent és egy harcos kilépett, majd jelzett, menjek be. Félreállt és én
mellette bemenve újra ott álltam a félhomályos sátor belsejében.
- A vendégbarátság
törvényének eleget téve, gyere ide mellém a pamlagra és élvezzük együtt a
reggeli étkezés örömét – mutatott helyet maga mellett a vezér.
- Szívesen, csak
bódító tejet nem iszom, mert Nanur szelleme belém költözik tőle – tiltakoztam
előre.
- Ha istened tiltja,
megértem.
Ez után a tréfás
beszéd után a vezér elkomolyodva nézett rám, s egy pillantással megálljt
parancsolt az ételhozóknak.
- Királyod és
királyom dolgába nem szólhatok bele, és utadat nem gátolhatom – szólott szigorú
arccal -, ezért a reggeli falatozás után indulj, folytasd utadat. A málhádat
elosztották embereim négy teherhordó lóra, neked és társaidnak is adok egy-egy
hátast, hogy szaporán haladhass. És most együnk!
Három napon
keresztül lovagoltunk szembe a felkelő nappal. Nanur időszakának a vége felé
jártunk, a fű kiszáradt, minden lépésünktől porfelhő szállt fel, mely marta a
szemünket, orrunkat. Csak a folyók mentén maradt egy keskeny zöldellő sáv. A
nyájak, gulyák itt találtak maguknak legelhető füvet. Nekünk ételre, vízre,
szállásra nem volt gondunk, a kísérőink mindenről gondoskodtak. A harmadik nap
estéjén érkeztünk meg a király, Demgal
táborába. A követnek kijáró tisztelettel fogadtak, és reggel a király elé járulhattam. Fővezéri
sátrában lobogó fáklyák fénye űzte el a homályt. Átnyújtottam neki a rovásos
botot. Sokáig nézte, forgatta, s mikor minden jelet, rovást megvizsgált,
értelmezett, merev arccal felém fordult.
- Numap uram, Avana
követe, tudod, mi áll ide felvésve? – kérdezte halk, de parancsoláshoz szokott
határozott hangon.
Meglepődtem, hogy
ismeri a nevemet, de gondoltam, biztosan odarótták arra a botra.
- Az a megbízatásom,
hogy élőszóval is elmondhassam, ha az üzenő bot megsemmisül – válaszoltam.
- Megtárgyalom a vénekkel. Este
gyere vissza, vegyél rész a megbeszélésen. Majd üzenek érted!
A megbeszélés hosszan elhúzódott a „vének” locsogása, mellébeszélése
miatt. Demgal meglepő türelemmel kezelte a társaságot, s ha nagyon elkalandoztak
a lényegtől, saját dicsőségüket emlegetve, mindig ügyesen visszaterelte a
beszélgetés fonalát Avana dolgára. Megértettem, hogy az Aban birodalom
szövetséget ajánlott nekik ellenünk, számítva arra, hogy az Isteni Úr távolléte
képtelenné teszi Avana haderejét a hatásos védekezésre. A nauni nép ősi
ellensége az Aban birodalom: a régmúlt időkben közös földet bírtak, de az
abanok kitaszították őket, elűzték szálláshelyeikről. Hosszas, nehéz küzdelem
és vándorlás után érkeztek mostani földjükre, a hegyek határolta és folyók
szabdalta síkságra, ahol jól megtalálták mindazt, ami a fennmaradásukat
szolgálja. Nem kívánták most a felajánlott szövetséget, hiába ajánlottak
bőséges zsákmányt, csillogó kincseket.
A hegyi törzsek azonban ráálltak az alkura, elfogadták az ajándékokat, a
fegyvereket, de megijedtek, mikor hajtóvadászatot indított Avana ellenük. A
parti városok is elfogadták a szövetséget, és melyik-melyik vérmérséklete és
kapzsisága szerint készült a támadásra.
Az Aban birodalom, az Aban nagykirály nem csupán a zsákmány kedvéért
készül Avana ellen. Régi sérelmüket akarták megtorolni, melyet azóta hordoztak
szívükben, amióta Avana hadai feldúlták Lail
városát. Sok év eltelt a dúlás óta, de gyűlöletük nem csökkent. Úgy gondolták,
most eljött az ő idejük.
A tanácskozás a puszta véneivel számunkra kedvezően végződött, és miután
a részvevők eltávoztak, Demgal visszatartott még néhány pillanatra.
- Numap uram – kezdte, miután magunkra maradtunk -, választ kaptál, amit
nem írunk le agyagtáblákra, de te a szívedben megőrzöd, és városod főembereinek
átadod. Ajándékkal jöttél hozzám, és úgy is távozol. Amit Avana népének küldök
reggelre a málhás állatokon lesz, majd városod Tanácsa, a vének előtt bontsd
ki. Egy csapat harcosom kísér majd. Reggel
korán indulj, és igyekezz az úton, Erua mosolya már nem sokat várat magára, Nanur haragja végéhez
közeledik.
Reggel korán keltünk
útra. Még aludt a tábor, mikor ellovagoltunk napnyugat irányába. A Barkan
rengetegén keresztül most a megszokott, járt ösvényeket vettük igénybe. Nem
kellett rejtőzködnünk. Jól felszerelt karavánunk, málhás állataink, a kísérő
nauni harcosok megszokott látványnak tűnhetett a hegyi törzsek szemében, mert
nem kellemetlenkedtek, nem próbáltak ránk támadni. Mint később megtudtam, a nauni
harcosok és a hegyi törzsek között megegyezés született már évekkel ezelőtt,
mikor megélénkült a cserekereskedelem Avana és Demgal között, és szükségessé
vált a karavánok biztonságos közlekedése.
A tanács zárt ajtók mögött hallgatott meg, mikor elmondtam
megbeszélésemet Demgal királlyal és a vénekkel. Figyelmes hallgatták minden
szavamat, majd Inimma vette át a szót.
- Nincs itt mit sokat beszélni, a terv jó, és az idő néhány napon belül
alkalmas a tengeri utakra – mondta szuszogva.
- Hány hajó áll indulásra készen? – kérdezte Ordsu.
- Kilencven – válaszolta a hajóhad parancsnoka, Laskili.
- Minden hajón húsz harcos lehet, és tíz ember ez evezőknél, de azokat
is fel kell fegyverezni. Az harminc fegyverforgató – számolgatta Ordsu.
- Erua első napján kifutunk a kikötőből, három nap az út Bitami és négy Narat kikötőjéig.
- Akkorra ott lesznek a városok falai alatt Demgal lovasai – jegyeztem
meg -, és a támadás egy időben megindulhat.
Minden a tervek szerint történt. A puszta fiai elvonták a városok
védőinek figyelmét a tenger felől érkező veszedelemtől. Ez alatt Laskili
emberei néhány hajót a kikötőben felgyújtottak, másokat megcsáklyáztak és
elfoglaltak. Narat hamarabb, de Bitami is rövid harc után megadta magát. A
nauni harcosok rablását nem akadályozhattuk meg, de Avana inkább váltságdíj
fizetésére kötelezte a városokat, és így a szabad rablást katonáink részéről
meggátolták. A nauni harcosok pedig az ékszerek, arany, s más értékek helyett
fiatal nőket fogdostak össze, s lovaikon elviharzottak velük vissza a pusztába.
Számukra ez képezte a legértékesebb zsákmányt.
A többi város megjuhászodott vezetői önként ajánlott váltságdíjjal
keresték meg a Tanácsot. A keletre fekvő összes városba saját embereinket
küldtük „tanácsadónak” a helytartó mellé. Király már rég nem uralkodott ezek
felett, Bitami királyát kivéve, aki szintén kénytelen volt elfogadni Avana
állandó megbízottjának a jelenlétét, és így biztosnak ígérkezett a béke hosszú
időre.
Negyedik
fejezet
A kikötő feletti sziklán az őrszem állandóan a tengert figyelte, hogy
idejében riassza a várost, ha vitorlák tűnnek fel a távolban. Legtöbbször
két-három hajóból álló kereskedő karavánok tértek be hozzánk, vagy vihar elől
menedéket kereső halászok. Valójában azt figyelte, mikor tér haza Isteni Urunk
nyolc hajója. S ahogy az idő telt, mind kisebb, kisebb lett a remény, hogy valaha
visszatér közénk. Már négyszer égette kopárrá Nanur haragja a földet, már
négyszer virágzott ki a hegyoldal a tavaszi esők és lágy szelek simogatásától,
már négyszer söpörtek végig Esra
dühödt viharai a parton, s a sötétre váló tengeren, mikor a figyelő izgatottan
rohant Guru papjaihoz.
- Vitorlák, vitorlák! – kiabálta – Ötöt számoltam, de lehet több is,
mert a viharos tenger hullámain rosszul láttam őket.
Aki csak tehette a kikötőhöz rohant. Valóban ott bukdácsoltak a hullámok
hátán a hajók.
- Egy, kettő, három – számolgattam a vitorlákat, de a hullámok mindegyre
eltakarták őket, és belezavarodtam a számolásba.
Bizony, amikor kissé közelebb kerültek, láttuk, valóban csak öt hajó
közeledik. Reménykedtünk, nagyon reménykedtünk, hátha később még feltűnik az
elmaradt három. De nem volt több gálya a vízen. Szumurri vezette a megtérő hajókat, és ahogy partra ugrott első
szava az volt
- Isteni Urunk hol van?
Szomorú napok következtek ránk. Nem tudtuk mi történt a többiekkel. Hol
bolyonganak a tenger hátán? Partot értek-e valahol, vagy belevesztek a háborgó
vizekbe? Eddig is tele voltunk aggodalommal, de most közeljártunk a
kétségbeeséshez. Szerettük Isteni Urunkat, ragaszkodtunk hozzá. Nap, mint nap
tapasztaltuk, mennyire felettünk áll bölcsességben, tudásban, megértésben,
megbocsátásban. Azt mondta, egy másik Gámáról
jött a csillagokon túlról, s ezt el is hittük, hiszen saját szemünkkel láttuk
az égi halat beúszni a kikötőnkbe, és később felszállni az égbe a hozzá hasonló
varázserejű emberrel. Nélküle nem lennénk ilyen gazdagok, nem élhetnénk ilyen
jómódban. Mi lesz velünk ezek után? Mostanáig a Tanács sikerrel megbirkózott a
gondokkal, nehézségekkel, abban a reményben cselekedve, hogy mindenről számot
kell majd adniuk, ha visszatér. Most, hogy ez a fékezőerő elveszett, lesz-e
vajon elég mérséklet és bölcsesség Avana főembereiben, hogy megakadályozzák a
széthullást, lezüllést? Lesz elég határozottság bennük, ha az Aban birodalom újra támadást kísérel meg
bosszú lihegve? Az elmúlt években sikerült megőrizni a békét, és a szomszédos
városok szövetségét. De kérdés, ezek után is így lesz-e?
Az én életem is békésen telt a keleti városok legyőzése után. Ez idő
alatt történt, hogy családot alapítottam, megnősültem. Feleséget Bitami
városából hoztam magamnak. A harc csitultjával néhányan Gamatu tanítványai közül, a Gyógyítás Házának szolgái, akik
elkísértük a harcba indulókat, partra szálltunk, hogy szedjük össze a
sebesülteket, és segítsünk rajtuk, ahogy lehet. Amint egy földön fekvő harcos
fölé hajoltam a sebeit vizsgálva, az egyik sikátorból visítozó fiatalnő rohant
ki, s egyenesen a karjaimba futott. Utána egy lovas nauni harcos érkezett, de
megtorpant, ahogy meglátta a nőt a karjaim között, aki védően átkaroltam.
- Az enyém! – kiáltottam harsányan, hogy a közelben ügyködő társaim
felkapták a fejüket.
A katona mérgesen horkantott egyet, s tovább száguldott másik zsákmányt
keresve. A háborúk egyik íratlan szabálya, mely hivatott a csata utáni
verekedéseket megakadályozni kimondja, ha már a kezében van egy katonának a
zsákmány, azt tőle elvenni nem lehet. Bölcs szabály!
- Fuss haza! – szóltam a lánynak.
- Maradok! – válaszolta határozottan.
- Elmúlt a veszély, mehetsz! – biztattam – Vagy kísérjelek el?
- Mondtam, maradok! – makacskodott – Kimondtad hangosan, a többiek is
hallották, hogy a tied vagyok.
Hallgattam.
- Így volt, emberek? – fordult a közelemben tevékenykedő gyógyítók felé.
Bizonytalan hümmögés volt a válasz.
Így aztán Ustre – ez volt a
neve – velem maradt, s amíg Bitami falai közt tartózkodtunk, el nem mozdult
mellőlem, és a sebesültek körüli dolgokban ügyesen segített. Megitatta őket,
vagy csöndes szóval nyugtatta, ha a szükség úgy hozta. Néha még a kötözéseknél
is segélykezet nyújtott. Midőn haza indultunk velem jött. Avanába érkezvén
elvittem Erua papjai elé, akik
illatos olajjal megkenték a homlokunkat, és kijelentették, mostantól házasok
vagyunk, és felelősséggel tartozunk mindenben egymás iránt.
Most ez a nyugodt élet szertefoszlott, és átadta helyét a bizonytalanságnak,
a jövőt illető aggodalomnak. Az idő azonban nagy gyógyító. Az emberek, ha nem
is feledkeztek meg a gondokról, az élet újra berázódott a rendes kerékvágásba,
ha voltak is jelentős változások. Az őrséget megkétszerezték, gyors gályák
járőröztek a kikötő előtt, és a partok mentén. Úgy látszott, hogy a város
kedélyei megnyugodtak, a Tanács vigyázott a rendre, és látványosan biztosítva a
védelmet lecsillapította az aggodalmaskodókat.
Guru újra átvette jótékony uralmát a tenger felett, véget vetve Nanur, a
gonosz hatalmának, és megindult a hajóforgalom. Messze földről érkezett
kereskedők és a tenger más vándorai tértek be kikötőnkbe. A jó vásár reményén
kívül a kíváncsiság is sarkalta őket. A megerősített kikötő látványa, a talpig
felfegyverzett őrök, a cirkáló hadigályák ámulattal töltötték el az idegen hajósokat.
Az eddig békés Avana képe megváltozott. Nagyon megváltozott.
A hajósok hozták a hírt, ami újból felborzolta a már-már megnyugodott
kedélyeket. A hírhozó hajóskapitányt a Tanács elé kísérték.
- Beszélj! – szólt Talil, az Isteni Úr első szolgája.
- Dis kikötőjében rakodtunk
friss árut a hajónkra – kezdte a kapitány -. Ott mesélte az ivóban egy helybeli
hajós, hogy királyotok, akit ti Isteni Úrnak neveztek Dis királyánál
vendégeskedik. De mindezt kajánul vigyorogva mondta, ami nyilvánvalóvá tette
számomra, hogy igazából fogoly a királyotok.
- Hazudsz, Nanur fattya!
- Csak azt mondom, uram, amit hallottam.
- Más is hallotta?
- A társaim.
- Maradj Habamu templomában, ameddig a társaidat is meghallgatjuk!
A többi meghallgatott hajós is csak ugyan ezt mondta. Arról is
beszéltek, hogy a palotát nem hagyhatja el, tíz társa is vele van és egy nő. A
hír ezen utolsó részét gyanakodva fogadtuk, és nem értettük. Az Isteni Úr soha
sem mutatott érdeklődést még Erua papnői iránt sem. A hírhozókat megajándékozva
szélnek eresztették, és mint azt előre megéreztem, újból útnak indították szegény
Numap uramat, azaz engem, a Gyógyítás Házának méltatlan szolgáját.
Úgy terveztük, hogy a Nagy Folyó torkolat vidékén tanyázó törzseket
keresem fel értékes fák és a gyógyításhoz szükséges növények beszerzése
céljából. Az öböllel szemben északi irányban fekszenek a tenger közepén Dis
szigetei. A beszerző körút alkalmával érintésük nem keltene gyanút. Ott pedig
remélték, pontos híreket szerezhetek jó urunkról, társairól és a titokzatos
nőről.
Minden az elképzelés szerint indult. Elkészült a gálya, és egy tízfőnyi
legénységgel tengerre szálltunk hárman – velem jöttek a már ismert csendes kísérőim
is. Jó széllel két nap alatt elértük a torkolatot. Az erdőlakók az
üveggyöngyökért cserébe szívesen hoztak mindenféle növényt, bogyót, fakérget, gyökeret,
amit csak kértünk - festéknek valót, fűszert, gyógyszert, illatadó füveket.
Teleraktuk velük a bárkát, és kisiklottunk a nyílt tengerre északnak fordítva
hajónk orrát. Délutánra eltűnt a part vonala mögöttünk, és előttünk csak Guru
végtelen birodalma terült el ameddig a szem ellátott. Tudtam, hogy így lesz, de
mégis félelem szorította össze a szívemet, olyan elveszettnek éreztem magam az
ég és víz között. A tapasztaltabb tengerjárók megmosolyogták rémületemet, és
barátságosan biztosítottak, hogy ez semmi, lehet ennél rosszabb is, ha Esra
vihart küld ránk.
Éjszakára sem álltunk meg, hanem óvatosan a csillagokhoz igazodva
haladtunk tovább. Hajnalban, alig szállt fel a reggeli pára, gyorsabb haladásra
ösztökéltük gályánkat. A szél még mindig kedvezőnek mutatkozott, s az evezők is
segítettek a gyorsabb haladásban. Kár volt azonban sietni!
Jobb kéz felől felkelt a nap, elűzve a maradék ködöt is a tengerről.
Ekkor vettük észre a szigetek irányából közeledő hajót. Nem akartunk találkozni
vele, ezért irányt változtattunk, de ők észrevettek, felénk indultak, és úgy
látszik, nálunk gyorsabb járatú hajóval rendelkeztek, mert egyre közelebb
kerültek hozzánk. Ahogy fogyott közöttünk a távolság, megismertük, hogy disbeliek,
s tisztában voltunk avval is, hogy a találkozás elkerülhetetlen, és számunkra
kellemetlen lesz, ezért szembefordultunk velük, gondolván jobb mielőbb túl
lenni rajta, és azért is, hogy ne menekülés közben érjenek utol. Támadás esetén
így mi is támadással válaszolhatunk, s a harc kimenetel előre nem látható. Akár
miénk is lehet a győzelem.
Mintha elbizonytalanodott volna a másik hajó, mikor észrevette, hogy
szembe fordultunk. Megállt és helyben lavírozott. Mi pedig közeledtünk felé, és
már-már úgy nézett ki, mintha mi lennénk az üldözők, a támadók. Végül
elhatározták magukat, és teljes lendülettel nekünk rontottak. A kormányos
bravúros mozdulattal kitért a várható ütközés elől. A támadó hajó elszáguldott
mellettünk, s jó időbe telt, mire lefékezett és visszafordult. Mi újra orral
fordultunk felé, és ügyesen elkerültük az ütközést. Támadóink közben azt
kiabálták:
- Takarodjatok a vizeinkről!
Jól értettük minden szavukat, hiszen a szigetek lakói éppen úgy a tenger
fiai, mint Avana lakói, csak külön országban, külön városban élnek és más az életmódjuk.
Amíg Avana a békés kereskedelem és kézművesség városa, addig Dis tengeri
kalózkodást folytat, s ebből származik gazdagsága.
Egy darabig még tartott ez a fogócska, de aztán a másik hajó
változtatott a támadás módján. Lassan evezve közelítettek, és a hajónk
palánkjába csáklyát akasztottak, hogy így maguk mellé húzzanak. Közelharcra
került sor. Harcosaink igyekeztek megakadályozni, hogy a kalózok átjussanak a
mi bárkánkra. Úgy látszott, győz a túlerő, hogy nem sikerül a támadókat
visszaszorítani, hiába küzdöttek harcosaink derekasan. Csendes embereim is
bőven kivették részüket a küzdelemből. Puszta kézzel, fergeteges sebességgel
dobálták át a palánkon, a hullámok közzé a betolakodókat.
A kapitányunk talpraesett megoldása fordította meg a csata kimenetelét.
Felragadott egy marék szurokba mártott nyílvesszőt, s a még pislákoló fáklyánál
meggyújtotta, majd magához hívott egy íjászt, akinek nem kellett semmit
megmagyarázni, szó nélkül megértette, mi a dolga. Hamarosan lángra lobbant az
ellenséges bárka vitorlája, s más gyúlékony dolog is a fedélzeten. A kalózok
abbahagyták a harcot, és ordítozva oltani kezdték a lángokat. Hogy Lubaltu, a történetíró szavaival éljek,
úgy futkostak, mint a bogarak. Eközben mi eltávolodtunk tőlük, és csendes
embereim éppen az utolsó martalócot készültek a tengerbe dobni, de rájuk
kiáltottam:
- Kell nekem ez az ember!
Megértették, és szorosan fogva odahozták elém.
- Kötözzétek az árbochoz! – parancsoltam – És azt is, amelyik ott
kapaszkodik a palánkon.
Tudtam, ezek az emberek többet elmondanak majd Dis királyáról és az ott
őrzött honfitársainkról, mint bármilyen szószátyár kikötői népség, csak jól
kell őket kérdezni (!).
A szél felerősödött, és hajónk szaporán szelve a hullámokat gyorsan
közeledett a hazai partok felé. Útközben nem beszélgettem a foglyokkal, hagytam
őket az árboc tövében. Inni kaptak, nehogy bajuk essék, de más törődésben nem
volt részük. Jobb, ha bizonytalanságban vannak sorsukat illetően, majd
bőbeszédűbbek lesznek ettől, ha eljön a kérdések ideje.
El is jött hamarosan. Talil, még jóformán meg sem érkeztünk, hívatott.
Magamat rendbe szedni, tisztálkodni sem hagyott időt, pedig tudhatta, hogy
fáradt, törődött és éhes vagyok. A teremben, ahol rám várt, étel, ital
fogadott, s miközben utunkat elbeszéltem, derekasan nekiláttam a falatoknak, és
a boros kupát sem hanyagoltam el.
Miután mindent elmondtam, ami velünk történt, odahozatta a foglyul
ejtett disbeli hajósokat. Megtudtunk tőlük sok mindent, sok biztatás nem
kellett nekik, hogy megoldódjon a nyelvük.
Megtudtuk, hogy Isteni Urunk ott él a király palotájában, ott vannak
társai is, a kapitány pedig, aki elfogta őket, gazdag jutalomban részesült, és
valóban van ott velük egy fiatal nő is. De hogy ő ki, azt nem tudták a hajósok,
csupán annyit, hogy hajótöröttként került hozzájuk. Elmondták még, nincsenek
tömlöcbe zárva, méltóan bánnak velük, de a palotát nem hagyhatják el, és a
palotaőrök parancsot kaptak rá, hogy bárkit ledöfjenek, lenyilazzanak, aki
elhagyná a palotát, lett légyen az, bárki is.
Nem volt idő a töprengésre, Laskili
vállalta, hogy kiszabadítja Dis királyának fogságából Isteni Urunkat és
honfitársainkat…
(Az agyagtábla többi része olvashatatlanná vált a beszivárgó nedvesség
miatt.)
-.-
Függelék - Névmutató
AVANA – városállam a Gáma nevű bolygón
Isteni Úr – a bolygón rekedt űrhajós, Avana királya
Főemberek:
Inimma – a Fegyverek Házának főparancsnoka
Demgal – a nauni nép vezetője
Ordsu – az íjászok parancsnoka
Gamatu – főember a Gyógyítás Házában
Laskili – a hadsereg főparancsnoka
Mesdu – polgármester
Tarkumi – kincstárnok,
Szumirri – a haderő főparancsnoka
Talil – az Isteni Úr első szolgája
Istenek:
Habamu Atya - főisten
Guru, a tenger istene - Guru papjai jó csillagászok, a
tenger istenének szolgái Guru évnegyede alkalmas a hajózásra.
Erua, a kedves - papnői a szerelem mesterei
Nanur, gonosz istenség – évnegyede a száraz időszak
Esra - a vihar istene
Gáma - az anya
Szomszédok:
Bitami - (királya Menemi, a második), Avanától keletre
Beliszu - város keletre
Anaim - város keletre
Aban birodalom – gazdag kikötője Lail
Nauni nép országa – síkság Barkan és a Nagy Sziklafal között
Dis - szigetország
Más:
Barkan hegység
Nagy Folyó, Avana városától nyugatra ömlik a tengerbe
*(Ez a munka Zsoldos Péter: Távoli tűz c. regényének
"kiegészítő" része.)
