2013. május 22., szerda

Urbán-Szabó Béla: Kutya, egy élet



 


 

 




Hajnali séta az udvaron, a ház körül. Még minden nyugodt, a lassú ébredés a madarakkal kezdődött. A ház macskája tisztes távolban megállt előtte és ráfújt. Két lépést tett feléje, mire a macska beszaladt a farakások közé. Néhány évvel ezelőtt még megkergette volna. Azt a gazdasszony kedvence is tudta, hogy ma már nem, ezért egyre szemtelenebb vele.
            A hajnali őrjárat után lefeküdt a ház bejárati ajtaja előtt. Van még egy kis ideje a ház lakóinak az ébredéséig.

x x x

Kíméletlenül csörgött a vekker. Álmos nyújtózkodás. Indításként megissza a reggeli felesét a konyhában. Munkásruha, bekeveri a moslékot, etetés. Mire végez, az asszony lefőzi a kávét, kiteszi a reggelit az asztalra.
            Mielőtt leül reggelezni, még egy feles, aztán a kávé. Reggeli után irány a fürdőszoba. Mire összekapja magát, az asszony kirakja a ruháját.
Elindulás előtt még benéz a gyerekekre. Az asszony néha a kapuig kíséri. Búcsú puszi.  
            Az utcán felül a szolgálati kerékpárra, irány a posta. A hangos csaholások jelzik, hogy más is felkelt vagy el sem aludt.

x x x

Ott ült a kapuban. A gazda előbb ürítette ki a postaládát a reklámanyagoktól.
            - Aztán panasz ne legyen rád! – mondta fegyelmezőn. Ezt egy hétköznap reggel sem mulasztotta el. Így ment ez télen-nyáron, már vagy tíz éve.
            Farkcsóválva körbeugrálta a gazdát, majd hátsó lábára ült a kapuban és várt. Nem sokáig kellett várnia, néhány perc múlva befordult zöldes nyári egyen ruhájában a biciklijén Gyuri, a postás.

x x x

Nem tudom, mi baja volt ma reggel a főnökasszonynak, nagyon raplisan kezdett. Valami történhetett tegnap este náluk. Vagy az éjjel. Ezeknek a családi zűröknek mindig mi isszuk meg a levét másnap.
            Faluszerte azt beszélik, hogy a férje, az állomásfőnök úr, jóba van a forgalmista lánnyal. Potom huszonöt éves. Huszonöt évvel fiatalabb nála.
            Azt mondják, szemrevaló lány. Olyan faros, begyes. Ezt beszélik. Pedig hát az állomásfőnök úr nem panaszkodhat a főnökasszonyra sem, annak is megvan mindene. Még nekem is vér szökik az arcomba, ha az asztal fölé hajol egy papírért előttem. Amit ott látni lehet…!
            De miket is gondolok! Az én Mariskám mellett levegőhöz se nagyon lehet jutni. Olyan gyorsan közénk pottyantotta azt a két szép, csodálatos gyereket, hogy eszmélni sem volt időm. Amikor az elsővel terhes lett, nem volt kérdés, hogy feleségül veszem-e. Ez itt nálunk becsület dolga!
            Na, az én kis komám vajon vár-e már? Ennek még hiányzása sem volt. Á, látom, most is ott vár a kapuban!

x x x

A meghatározhatatlan fajtájú kutya, mindenki Talpasa, két-három vakkantással üdvözölte a sarkon feltűnő Gyuri postást.
            Ahogy leszállt a bicajáról, jobb kezével beletúrt a kutya kócos bundájába, mire az megnyalta a kezét.
            A Szabad Földet becsúsztatta a gazdáék postaládájába.
            - Gyere Talpas, menjünk! Várnak bennünket – szólt a kutyának.
            Elől ment Gyuri postás, mögötte kocogott Talpas. Így mentek háztól házig, egyik utcából a másikba.

x x x

Annak idején még a régi postás, Kövesi Dénes akadt Talpasra.
De az is meglehet, hogy fordítva volt. Egy a lényeg, hogy egymásra találtak. A falubeliek egyszer csak azt látták, hogy a kutya kísérgeti a postást. Előtte ment három-négy méterrel. A soron következő kapunál megállt, aztán tovább.
            Az őket megugató kutyáknak nem válaszolt. Tűrte a csaholó megaláztatást. Mintha tudta volna, hogy ez a tisztséggel jár.
            Egy alkalommal azonban hiába várták őket haza időre. Mindkét helyen kezdtek idegeskedni, mert nem volt ez szokásuk, hogy elmaradjanak.
            Joli mama csak úgy a kacsatömő kötényében átrohant Letenyeiékhez, hogy ők hátha tudnak valamit. Letenyei gazda vállalta magára, hogy körbemegy a falun és érdeklődik.
            A Gulyás kocsmában találta meg a két tekergőt. Talpas az ajtó előtt szunyókált, az öreg Dénes meg bent iszogatott. Munka közben is előfordult, hogy egyszer-egyszer beugrott nyáron egy fröccsre. Olyan azonban még nem volt, hogy be is ült volna.
            A megtalálás örömére Letenyei is nekibátorodott néhány pohár erejéig. A két öreg zárórakor, este kilenckor botorkált ki a kocsmából.
            Talpas zavarban volt. Nem tudta hirtelen eldönteni, hogy most melyiküket is kísérje haza.  Végül Letenyeivel, kenyéradó gazdájával baktatott haza.

x x x

A kocsmabeliek nem tudták mire vélni, hogy az öreg Kövesi Dénes bepityókázott. Ilyenre nem emlékeztek.
            Néhány nap múlva egyikőjük jött a hírrel, hogy meghalt a Magdus gügye fia a kórházban.
- Hát ezért rúgott be Dénes! – mondta egyikőjük sokatmondóan.
A többiek helyeslőn bólogattak.
            A faluban azt beszélték egykor, hogy Magdus törvénytelen fia Kövesi Dénestől, a postástól van.
- Bele gondolni is rossz, hogy mi lett volna azzal a szerencsétlennel, ha az anyja előbb megy el – így Korpás Lacó. Magában hálát adott a jóistennek, hogy nem tőle volt az a fiú, mert bizony ő is megkörnyékezte Magdust, aki tálcán kínálta magát a falubeli férfiaknak. Három gyereke volt, állítólag három apától, de bizony még csak élettársa sem volt.

x x x

Dénes postás közkedvelt ember volt a faluban. Mindenkihez volt egy-egy szava, még a gyerekekhez is.  Szeretett beszélgetni.
            Magdusnál azért mintha nyújtotta volna a szót. Ilyenkor Talpasnak mindig volt egy kis ideje szunyókálni.
            Aztán egy nyár eleji napon, mikor a nap már delelőn járt, Talpas zajra lett figyelmes a háta mögött. Ahogy hátranéz, látja ám, hogy öreg barátja csúszik le az árokba, a bicikli meg ráborult.
            Odarohant, körbenyalta a nyöszörgő férfit. Segélykérőn vakkantott néhányat. Majd elrohant Kövesi Dénesék házához.
            Joli mama, ahogy meglátta Talpast, mindjárt érezte, hogy baj van. Rohant a kutya után.
            Talpas a falu széléig loholt a nagy fehér autó után, amibe betették öreg barátját. Azon a napon látta utoljára.

x x x

Talpas napokig nem találta a helyét. Alig evett, alig ivott. Kedvetlen volt.
            Az új postás, Gyuri próbálta leginkább vigasztalni. Beszélt hozzá, játszott vele.
Eltelt egy-két hét és már együtt rótták a falubeli utakat.
            Gyuri postás sokban hasonlított az öreg Dénesre. Mindenkihez volt szava, de leginkább mégiscsak Horváthék legkisebb lányához, Marikához.
            A nyár, a szünet az övék volt. A szülők és Olga, Marika nővére, a szomszédos városban dolgoztak. A posta átvétele így Marikára maradt.
            Talpas kihasználta ezeket perceket. Mindig kapott valamit, aztán jóleső érzéssel szunyókált. Álmában is hegyezte a fülét, hogy amikor kell, máris ugorhasson folytatni az utat.
            Eljött az a nyár, amikor a kapun keresztüli évődéshez képest új fejezet kezdődött a fiatalok életében. Gyuri postás és Talpas a kukoricás felől közelítették meg Horváthék hátsó udvarát, ahol már Marika várta és beengedte őket.
            Talpas oda kucorodott mindjárt a kis lábasához, ami mindig tele volt finomságokkal. Mire fölocsúdott, a fiatalok eltűntek a házban.

x x x

Teltek-múltak az évek. Talpas egyre kullogósabb lett. Gyuri postásnak egyre gyakrabban kellett hátranéznie, nehogy lemaradjon.
            Hiába, a kutyaélet is csak múlik…
            Egy reggel Gyuri zárva találta Letenyeiék kertkapuját.
            - Talpas! – kiáltotta.
            Semmi.
            Letenyei csoszogott előre nagy nehezen.
            - Baj van, Gyurikám.
            - Ne mondja már, Letenyei bácsi! Talpas?
            - Nem bír lábra állni az ártatlan. Üzentünk az állatorvosnak. Talán most délelőtt jön is.
            Ott guggolt a kutya mellett. Talpas fájdalmasan nyüszített, mégis csillogó szemmel nézett rá.
Az állatorvos sem bírt segíteni.
            Soha nem hitte volna magáról, hogy egy kutyát meg fog siratni.

x x x

Gyuri nem találta a helyét. Abban bízott, hogy eltelik egy-két nap, hét, hónap, és megszokja, hogy egyedül rója a falut.
            De nem!
            Szótlan lett, elmúlt a jókedve. Nem bírta tovább és egy nap bement a főnökasszonyhoz.
            - Mi van Gyuri? Mondja bátran!
            - Főnökasszony – kezdte megilletődötten -, a posta nem biztosíthatna nekem egy szolgálati kutyát?
            Az asszony egy kicsit előrehajolt, mintha nem volna benne biztos, hogy jól hallja, amit hall.
            Gyuri a szétnyílt blúztól, és ami mögötte volt, még jobban zavarba jött.
-         Ne marháskodjon, maga felnőtt ember! Ne gyerekeskedjen már!

x x x

Az asszonyt nem hagyta nyugodni a beosztottjával folytatott beszélgetés. Ő azon eszi magát, hogy a férje valahol azzal a lotyóval hetyeg, ez a fiú meg nem találja a helyét, mert megdöglött egy kutya. És még csak nem is a kutyája!
            Most vagy én nem vagyok normális, vagy ez a fiú – gondolta -, vagy egyikünk sem, vagy ez az egész világ nem normális!
            Az asszony magába roskadtan ült az íróasztalnál. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a Gyuri postással.
            Nekem az egész életem válságban van, ez a fiú meg egy kutya miatt nyafog itt nekem!
- Főnökasszony! – Gyuri nyitott be az ajtón.
- Jöjjön csak! 
            - El akartam köszönni.
            - Jöjjön! Csukja be az ajtót!
            Az asszony kilépett a hivatali asztala mögül. Egészen közel álltak egymáshoz.
            - Gondolkoztam azon, amit valamelyik nap mondott. Rájöttem, magának nem kutya kell…
            Húzta magához a férfit.
            - Na de főnökasszony!
            - Látom én, ahogy néz… Engem nem lehet megtéveszteni… Ahogy néz, szinte ég a bőröm…
            A férfi kezét a mellére húzta és az arcába lihegte:
            - Ez kell magának és ez kell nekem! Valami nekem is jár ebben az életben. A jussomat akarom!
           

2013. május 20., hétfő

Ülök a képernyő előtt





Kedves unokaöcsémmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.
- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más.
- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli, fületlen, mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja, s amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a letörött korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik leesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kisüveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!
- Hogy törött le az a korlát? – kérdeztem.
- Az öcsém volt abban is a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni, le ne zuhanjon.
Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam napestig, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.
- Mit keresel, kisfiam?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.
Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.
- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.
Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.
- Jó gyerek vagy. Áldjon meg a Szűzanya! – mondta.
Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, s könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.
Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, ameddig kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel teszen mindent…
Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.
- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.
- Sót kért a félkarú bácsi.
- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.
- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!
- Vigyed, na!
Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.
- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.
- Márton vagyok. Marci bácsi.
Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.
Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.
- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.
- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.
- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.
- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!
Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?
- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.
- Jaj, de örülök!
- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!
Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…

2013. május 18., szombat

Morci elsápadt háta

 Vajhon hogyan került Afrikába, és épp ahhoz a törzshöz, na ezen sokat lehetne morfondírozni. Ő sem emlékszik csak arra, amint a kis - valamivel köldökénél magasabbra érő - leányzó, széles mosollyal fogadta a hatalmas fehér, talán inkább rettenetesen sápadt óriást. Visszamosolygott és köszöntés helyett orcájába csípett. Ekkor kezdődött a fogadási ceremónia. Körbetáncolták, avval az összetéveszthetetlen, jellegzetes ungabunga rurális változatával, majd előzékeny kezek egy egészen csinos, testre szabott, a mahagóninál is keményebb fa belsejébe vájt csőágyikóba fektették.
Feje alá, a legpihepuhább takaróval vetekedő párnát helyeztek.  Megfoghatatlan, hogy honnan szerezték, de ez most nem számít. Ágyikóját belülről is kibélelték, de nem holmi mezei matracok pimpós változatával. Nagyon megtetszett neki!
"Felfoghatatlan, hogy ezek a természeti emberek milyen rendesek, csak tudnám, hogy kerültek ide? Egyetlen kivonást vonok le a levonásomból! Miért kell nekem mindig ilyen bonyolultan fogalmazni, mikor magamban beszélek? Arra következtetek, talán megszeretnek, megkedveltek."
Még aznap este, egymást váltva kezdték el, olyan jó öblös, törzsi méretű fakanalakkal tömni. Rendkívül finom íze volt a kosztnak.
Arra nem volt kíváncsi, hogy miből készült, mert talán elmegy az étvágya. Senkit sem akart megbántani, különösen ezeket a gyönyörű színekbe öltözött, kreol embereket.
A lányok elmondhatatlanul becsesen néztek ki, tulajdonképpen egész testüket, mindössze gyöngyfonatok sokasága fedte. A fedés szó is túlzás, mindent jól lehetett látni elől, hátul, na meg hát mindenhol... És azok a nagy, fehér fogú, mindent beterítő mosolyok! Gyönyörűek voltak.
A férfiak kicsit ugribugribb, morci harcosoknak próbálták beállítani magukat, de le sem moshatták volna magukról a jóindulatot, úgy rákenték egész testükre. Őket kevés, ágyékkötőnyi öltöny fedte és játékos kedvükben szúrdancsokkal döfködték a levegőt. Nyilaztak is. Néha ők is megközelítették ágyikóját, és mord harci ábrázattal rontottak egy picit a leánylátványon.
Körben szénaboglyához hasonló formájú, bekúszós házikók voltak mindenütt, és az eget talán egész életében nem fürkészhette annyit, mint azokban a napokban. Közelről kémlelte a skorpiókat, mindenféle ízeltlábú, csodaszép teremtményeket, melyek végtelen örömére nagy kék szemeikkel - persze nem voltak nekik -, kacsintgattak rá. Az egyik majdnem bemászott az orrlyukába. Prüszkölt és tüsszögött, de csupa örömmel töltődött fel. Nem tévé előtt természetfilmezik, hanem egyenesben. Igaz, hogy egy hét után már nagyon kellemetlen volt a mozdulatlanság, ki kellett nyújtóznia.
Talpát csak kicsit karcolta meg az odahelyezett penge. Ejnye, ejnye rosszcsont népek, azért a vendégszeretetnek is vannak határai! Majd hátradöntötte egy icipicit a fejét és nem skalpolódott meg! Csak lehirtelenborotválódott a feje teteje. "Aha, tehát erről is védelmezve vagyok!"
Belül, a csúcsprofesszionizmus fekete afrikai kreolságával állították be a pengéket, hármat egymás után. Úgy, hogy a leghortyogóbb álmában sem érintse a kezdetekben. Ám egy hét alatt annyit hízott, hogy felfogta hasának epilálódását, keveset mozgott.
Félszemmel balra, a völgyben valószínűtlenül szerpentin formájú folyó kacskaringózott. Az is szép volt, de ő inkább mégis az eget bámulta. Éjszaka, két álom között, mindig találkozott valami új, kedves, apróbb vagy nagyobb termetű négylábú állatkával is, amelyek feltétlenül ismerkedni szerettek volna.
Akkor lépett hozzá a piros hátú, vörös festékkel cinkelt, talán igazgató, király, vagy főnök. Vajon hogy nevezhetik? És olyasmit mutatott, mint ő a csirkevágáskor. "Szóval változtatni fognak a menün. Kár, mert ez nagyon finom és annyit adnak belőle, hogy lassan kihízom az ágyamat. Vajon miből van ez, miféle fa? Látom, hogy kőkemény."
De nem csirkét kapott, majd következő napon is, nyakalj mozdulattal, tenyér éllel, csirkevágást jelzett a pirosra festett, lekopaszított igazgató.
- Sprechen sie deutsch?
- Ja!
Az baj, gondolta magában, mert ő nem tudott németül.
- Parlez vous francais?
- Oui!
- Ez sem nagyon jó, mert én franciául sem tudok.
- Parlo italiano?
- Si!
- Na ez már nagyobb gond, mert azt viszont csak-csak hebegem egy kicsit. Próbálkozzunk.
- Gavaris pa ruszki?
- Da!
- Ezt sosem néztem volna ki belőled apuskám! Peched van, ezt sem  beszélem... Csak tudnám, vajon miért nem tanítják nálunk a törzsi nyelvet? Hiszen világszerte, Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ausztráliában, Új Zélandon és Óceániában ezt beszélik. Tehát törzsiül is kellene egy picit tanítani... Na mindegy, majd csak elleszünk. Zsibbadok, meg kellene mozdulnom! Ez a pacák látja, hogy mozdulni akarok és örül neki... Még egyszer csirkekaját mutat. Humoros, állandóan átver! Hé öreg! Ki akarok mászni, egy hónapja lakom a csőben, végig lakomáztattatok. Annyit aludtam, gyönyörködtem és lazultam, mint egész életemben soha. Nagy fiú vagy!
 És rámosolygott, a talán válláig érő Pampák Bikácskájára. Ezt a nevet ő ragasztotta rá közben, muszáj volt mindenkinek valamilyen elnevezést adni, mert meg akarta jutalmazni az őt legjobban táplálókat.
Ekkor elég komolyan belekarmolt a középső penge.
- Te bamba Pampa, vegyetek már ki! – és rákacsintott egy nagyot.
Az, megfejthetetlen okokból elkezdett önmaga körül táncolni. Nehéz leírni, meg sem próbálom. Taposta a szavanna gyönyörű, porhanyós tarlóját - érdekes, itt mindig kaszálnak, nem úgy mint náluk - és igen begurult arccal nyöszörgött valamit.
Közben négy asszony érkezett, egy-egy hordóval fejükön. Na, majd én megtanítom őket, gondolta. Amott a folyó, ott lent a völgyben ahová egyszerűen le kell költözni. Így, per sacc, nyolc, tíz kilométer - oda-vissza tizenhat - és naponta, ha ezt jól látom négyszer-ötször megteszik. Ami sok, az sokk!
Ekkor megállt a tánc. A bepirosított hátú, aki nem a naptól sült le, ráfordította szúrós, Rúzsa Sándoros tekintetét és azt mondta.
- Nyihaku!
- Jól van na kisapám, nem kell úgy kiabálni!
És farkasszemet nézett vele. Így, félrefordított fejjel, negyedórán át tanulmányozhatta szeme fehérjét nyugalomba dőlt zavartalansággal. Érdekes arca van ennek a pasasnak, egyszer majd lefestem, gondolta. Ekkor az tenyerével hátraintett, két körmét összepattintotta és a bő beszéd csirkevágó formáját még egyszer bemutatta a többieknek, majd egy nagyot legyintett.
- Nyihahu – mondta nekik igen kemény, lemondó hangon.
"Vajon mi lehet ezekkel, megbántottam őket? Na majd meglátjuk."
Előbb a lábától, majd a fejétől távolították el a pengéket, aztán kiszedegették a fatörzs belsejébe ágyazottakat.
Már valóban segítségre szorult a rengeteg túlsúly és mozgáshiány miatt, ezért nem önerőből mászott ki, kihúzták. Fél napi mozgásrehabilitáció után, a szúrós szemű kivette fülének ékességét, és egy mozdulattal rakta emberünk bal fülcimpájának tetejére. Horog formájú meggörbített tartóját átrántotta rajta.
- Ejnye, ejnye rosszcsont vagdalkozók, szurkálni is tudtok?
Aztán a kezébe adott egy lándzsát. Letekerte a nyaka körül azt a nyaksálfélét, és kapott egy gyönyörű ágyékkötőt. Nem tudta miért hajbókolnak előtte, míg nem a kezdetek csini csaja felé nem sétált ugyanolyan mosollyal, mint mindig, éjjel, nappal.
Visszamosolygott, s gondolta itt nem lehet nem arcba csípni. Meg is tette! Gyönyörű volt a lány, átkötött masnijú fejéről a homlokára is gyöngyfüzérek lógtak. Képzeljék, visszacsípte neki! Emberünknek nagyon rossz nyelvérzéke volt, csak három évvel később, harmadik gyermeke születése után jött rá, hogy rettenthetetlen bátorságának jutalmául, akkor őt ott örök törzsfőnökké koronázták, azzal a kitétellel, hogy mindenki a rabszolgája és annyi feleséget választ, amennyit akar.
Ehhez képest egészen szerényen, mindössze azt az egyet zsebelte be, de ne nem bánta meg. Az viszont szívfájdítóan rosszul esett, amikor derengve felfogni vélte, hogy szeretetgesztusát külön a legaljasabbaknak szánt kivégzési módszerrel akarták honorálni.
Hát így történt. Azóta ezt a törzset ugyanott találhatják. Nem a folyó mentén, mert néha iszonyatosan kiáradt és különös ismertetőjele, hogy főnökük a mai napig nem beszéli népének nyelvét.

2013. május 10., péntek

Május ünnepe olasz módra (Calendimaggio)



                                                              




A városba vezető lépcsők aljában óvodáskorú fiúcskák püfölik nagy odaadással és figyelemmel a nyakukba akasztott dobokat. Kell is hozzá figyelem, nehogy a peremen koppanjon a dobverő. Ünnepi előadásra készülnek.
A tavasz beköszöntét ünneplik május első napjaiban Itália szerte, és különösen itt Umbriában, Assisiben. Ez az ünnep, egy élő tradíció - a dal, a tánc, az öröm ünnepe. Ezen napok alatt szokás felkeresni az ismerősöket, rokonokat, amikor is „engesztelő” ajándékot illik adni, verset mondani, vidám dalokat énekelni. Hogy kellő díszt és tiszteletet adjanak az eseménynek zászlókkal, virágokkal, faágakkal díszítik a házakat, erkélyeket. Az „engesztelő ajándékok” abból az ősi keresztény szokásból ered, hogy annak idején adománygyűjtő szerzetesek jártak házról házra bűnbánatot hirdetve.
A „májusi dalok” már elseje előestéjén felhangzanak. Gyakori a gitár-, vagy hegedűkíséret, valamint az ütőhangszerek használata. Bizony elég hangosak! De hát itt a tavasz, megújult a természet, örüljünk, vigadjunk, áldozzunk a bor és a szerelem isteneinek! Ez dalaik ősi témája.
Annyira ősi gyökerű ez az ünnep, hogy már a kelták, etruszkok, ligurok idejében is megtartották.
Ez a május elseje előestéjén történő éneklés egy kicsit emlékeztet engem arra a székelyudvarhelyi szokásra, hogy a májusfaállítás után megjelennek - úgy éjféltájon – a zenészek, és víg májusi napokat kívánva húzták a nótát a ház népe és vendégei örömére.
Térjünk azonban vissza az itáliai ünnepre. A városban minden napra jutott valamilyen előadás, gyermekeknek körhinta, sátorokat állítottak édességeknek, csemegének. Csúcspontja pedig az utolsó délutánra esett, amikor a vendégek, gyerekek, felnőttek üdvrivalgása közben felvonult a két városrész jelmezbe öltözött polgársága.
Már napokkal az ünnep előtt a város határában, az olajfa ligetekben gyakorolnak a muzsikusok, s olyan hangerővel, hogy zeng bele a környék. Több korosztály is szerepel az óvodásoktól a tizenévesekig. Technikában bár van közöttük különbség, de hangerőben nem sok. Ők a dobosok. Nekik majd a felvonulók kíséretében lesz szerepük. A többi hangszerek szerényebb hangja ebben a nagy dobolásban alig érvényesül. Igaz, hogy a gitár és hegedű a dalok előadásában jut szerephez, s nem annyira a menet kíséretében.
A dalok Szent Ferenc idejében, a korabeli krónikák tanulsága szerint francia eredetűek és hangzásúak voltak. A fiatalok csoportokba verődve járták a város kerületeit, táncoltak és énekszóval éltették a tavaszt, a természet újraéledését, a vidámságot, a szerelmet. Sokszor pajzán-gunyorosak voltak a dalok, de senkit nem botránkoztattak meg. Maga Szent Ferenc is kitűnt fiatal korában, ezekben a táncokban, dalokban.
Assisiben az ünnepi játékok megidézik a város történelmét, mikor a város befolyásos családjai véres háborút vívtak egymás ellen, s a várost is kettészakították – az alsóvárosra (parte de sotto) és felsővárosra (parte de sopra). A májusi ünnepek azonban annak idején alkalmat adtak a város polgárainak, hogy félretegyék az ellenségeskedést és együtt vigadjanak. Az éjféli Ave Maria elhangzása után kitódultak az utcára és a terekre, meghallgatni az énekeseket. Az énekesek a házaktól, ahol daloltak természetbeni ajándékot kaptak: tojást, bort, süteményeket és más élelmet, mint máskor a kolduló barátok.
Az ünnepi játékok sok látványossággal szolgálnak: célba lövés nyílpuskával, fakutya verseny, kötélhúzás, kórusverseny és rengeteg más mulattató műsor. Végül az ünnepség a győztes kihirdetésével zárul. Az idén az alsóváros nyerte el a pályadíjat, egy gazdagon díszített selyemzászlót, melyen a Szűzanya arcképe látható. Most egy évig ők birtokolják, s jövőre majd azok kapják, akik megnyerik a versenyeket.
Ezek alatt a napok alatt a várost elözönlik a látogatók, a turisták és a zarándokok. Nem csak világiak, hanem különböző rendházakhoz tartozók is. Na, igen a zarándokok… Egész évben jönnek nem csak most az ünnepek alatt, és Szent Ferenc iránti tiszteletből legtöbbjük mezítláb, saruban jár télen, nyáron. Egyszerű két bőrpántos lábbeliről van szó, ami persze divatba jött, mint mindennapi viselet is. Potom 10 000 forintnak megfelelő áron kínálják a boltok.
Ahogy nézelődöm a tömegben, meglátom a templom fala mellett Szent Ferenc egyik elkötelezett, megszállott követőjét. Szerényen álldogál az őt körülvevő kíváncsiak gyűrűjében saru nélkül, mezítláb. Testét csak egy szürkésbarna köpenyféle fedi, derekán kötéllel. Derűs arccal magyarázza fogadalmát, az evangéliumi életet. Nem akartam megbámulni, de alakja így is rögzült bennem, különösen vöröses lilára elszíneződött lábfeje, melyen még a téli fagyok alatt „beszerzett” fekélyek is látszottak.
- Télen is mezítláb jár? – kérdezi döbbenten egy valaki a körben állók közül.
A kérdezett nem válaszol, csak csendesen elmosolyodik és bólint.
Nekünk mai embereknek felfoghatatlan magatartás!

Assisi 2013. 05. 05