2012. október 29., hétfő

Motorbicikli az eresz alatt






Misi, a tizenhét körüli nagykamasz betolt egy sötétzöld NSU-t az udvarra. Tolta, mert a motort nem lehetett beindítani, hiszen kopogó üres tankkal még egy ilyen nagyszerű motorbicikli sem működik!
- Jól fizetik a villanyszerelőket nálunk! – jegyezte meg öreg Mihály.
- Imrétől kaptam – válaszol Misi.
- Képzelem!
- De igazán! Nem is adtam neki érte többet, mint…
- Na, ne hazudozz itt nekem össze mindenfélét! Úgysem hiszem el! Különben is honnan a csudából került annak a léhűtőnek ez a motorbicikli?
- Egy orosztól kapta egy demizson borért. Kifogyott belőle a benzin, s a katona nem akarta gyalog taszítani, inkább odaadta a borért.
Anyuka hangja szakította félbe a beszélgetést.
- Gyertek, segítsetek behajtani a tyúkokat! – kiáltotta harsányan.
Mindannyian elkezdtek a tyúkok után szaladgálni – a leglelkesebben persze a két gyerek - Henrietta és Bigu. Úgy 7-9 évesek lehettek, abban a lelkes korban, amikor még szívesen részt vettek a felnőttek dolgaiban. Az aprójószág azonban fittyet hányt az igyekezetre, inkább arrább futott újabb kapirgálni valót keresve. Öreg Mihály a körtefa alól figyelte a társaság idétlenkedéseit, s azt megunva odaszólt az árnyékban heverésző pulinak:
- Legény, kerítsd!
A kutya egyből felugrott, néhányat vakkantva körbeszaladta az udvart, s a tyúkok méltatlankodó kotkodácsolások közepette befutottak a nyitott kapun át saját udvarukra. Amit négy-öt ember nem tudott megtenni, azt egy szó és egy kutya egyetlen szempillantás alatt elvégzett!
Haj, haj öreg Mihály! Mennyi mindenen átmentél, amíg ideértél, hogy egyetlen szavadra történik valami hasznos, sőt szavaidat meg is becsülik!
Misi az eresz alatt kitámasztott NSU nyergéből méregette az öreget. Gondolatban visszaröppent arra a két éve történt délutánra, amikor negyvennégy őszén az oroszok elfoglalták a várost. Ide a hegyre is megérkeztek a fegyveres csapatok. Egy 8-10 tagú csoport jelent meg az udvaron előretartott fegyverrel.
- Nyemcki, nyemcki! (németek, németek) – kiabálták és berúgták a présház ajtaját, de senkit nem találtak.
Kijőve meglátták a konyhából éppen kilépő Mihályt. Misi a konyhaablak függönye mögül figyelte a történéseket. A katonák fegyvereiket nekiszegezve megkötözték a védekezni se tudó embert, s a diófához cipelték „nyemcki, nyemcki” kiáltások kíséretében.  Mihály közben egyfolytában kiabált, hogy ő nem német.
- Já nyet nyemckij, nyet, nyet! (nem vagyok német, nem, nem).
A katonák dühösen a szőke hajára mutogattak. Nem hittek neki. Ő meg tovább kiáltozott:
- Daragie tovariscsi, ja vengerszkij cselovek! Ja vengerszkij! (drága bajtársak, én magyar ember vagyok, magyar vagyok)
Erre leengedték a fegyvert, s meglepetten bámultak rá.
- Tü gavarity pá ruszki? (te beszélsz oroszul)
- Csetür let zsila v Rosszii – magyarázkodott kissé megnyugodva -. Ja bül v Talicin, Nyizsnüj Novgorod… (négy évig éltem Oroszországban, voltam Talicinben, Nyizsnij Novgorodban)
Erre a katonák eloldozták a kötelékeit, s kezdték ölelgetni, leültek a földre, s őt is leültették középre. A fegyvereiket azért kézben tartották továbbra is és figyelő szemekkel pásztázták a környéket. A tarisznyájából egyikük elővett egy vodkás flaskát, és Mihálynak nyújtotta, majd sorra mind meghúzták. Kérték aztán, meséljen, mit csinált Oroszországban, s hogy került oda. Nem sokat kérette magát az öreg, s miután még egyszer meghúzta a flaskát, elmondta a történetét, fogságba esését tizennégybe, hadifogságának fontosabb eseményeit, állomásait, szabadulását. Ironikus hangnemben adta elő a mondókáját, közben dicsérte az orosz parancsnok emberségét. Ez utóbbit nagy hátba veregetéssel jutalmazták a katonák. Kis idő múltán szedelőzködni kezdtek, s indultak tovább, de Mihályt magukkal vitték.
- Tolmácsra van szükségük. Ne féljetek, estére hazaengednek! – kiáltotta elmenőben.
Misi megrázta a fejét, hogy az emlékeket kiűzze a fejéből. Értetlenül nézett szét, vajon mi okozta az emlékek áradatának megszakadását. Kicsi húga állt előtte, Heni, s az inge úját húzogatta.
- Felültetsz? Ültess fel!
- Engem is! – futott oda lelkendezve Bigu.
Misi felültette a két kicsit a nyeregbe. A kisfiú rögtön megragadta a kormányt, csavargatta, berregett hozzá, nyomogatta a kapcsolókat. Közben mindegyre kérdezősködött, hogy mi mire való? Mikor a dudát megnyomta, megrettent a hangtól, de aztán kacagni kezdett.
- Működik! – kiáltott boldogan.
- Akkor elviszel egy körre? – szólalt meg Heni.
- Most nem lehet, nincs benne benzin.
- Hát, tegyél bele!
- Holnap lebiciklizem a városba, és hozok egy kannával – ígérte.
Nem lett azonban a dologból semmi, mert sok munka akadt a ház körül, s nem nélkülözhették Misi segítségét. Azért a gyerekek nem nehezteltek, mert a sok munka, tennivalók közepette velük senki nem foglalkozott, s nyugodtan kereshettek saját szakállukra szórakozást, kalandot. Ötletekben nem volt hiány, a két égedelem rosszcsont gyermek mindent kitalált, amivel kétségbe ejthette a felnőtteket.
A filagória padlására felmászni nem okozott gondot, de nagy ribillió lett, amikor öreg Mihály meglátta, hogy gyertyát gyújtottak. Hiába parancsolták le gyorsan onnan, a magasság vonzásának nem tudtak ellenállni, s egy óvatlan pillanatban felmásztak a diófának támasztott hosszú létra tetejéig. Elől Heni, alatta pár fokkal a fiúcska. Öreg Mihály látta meg őket a veszélyes magasságban, a billegő létra tetején, jó három méterrel a föld felett. Szidás, dorgálás lett az eset következménye, és bizonyos testi fenyítést is kilátásba helyezett, ha még egyszer, és így tovább…
- Legalább most már tudjuk, hogy ezt sem szabad! – nyilvánított halkan véleményt a kislány.
Ahogy ténferegtek az udvaron, meglátták Misit a tornác talpán. A villanyvezetéket ellenőrizte, és a foglalatot szerelte. Ezt tanulta a szakiskolában, a villanyszerelést, és gyakorolta is lelkesen. Minden nap talált valami javítani valót – vagy egy kapcsolót, dugasz, aljzatot szerelt, vagy a régebbi vezetékeket cserélte ki. Mint most is.
- Gyere, menjünk, segítsünk Misinek! – lelkendezett Bigu.
Nem kellett kétszer mondani!
- Mit segítsünk? – rohantak oda hozzá.
Misi alig figyelt rájuk olyan nagy figyelemmel vizslatta a villanydrótokat. Megnyálazott újával próbálgatta: „ez null, ez fázis” – motyogta, majd leszólt a gyerekeknek.
- Mi kell?
- Mit segíthetünk? – kiáltották kórusban.
- Fogjátok meg a lábamat, le ne essem a deszkáról! – szólott tréfásan.
Alig értek azonban a lábához, már ugrottak is el. Megrázta őket az áram!
Misi csak kacagott.
- Így jár, aki nem figyel! Nézzétek, én a száraz deszkán állok, gumitalpú cipőben, ti pedig mezítláb a kőpadlón.
- Ez nagyon rossz vicc volt, Misi fiam! – kiabált öreg Mihály – Meg ne próbáld még egyszer, mert szíjat hasítok a hátadból!
- Csak száztíz volt…
- Velem te ne feleselj, mert kitör belőlem a parasztintelligencia!
- Jó, jó – hunyászkodott meg a fiú.
- Emlékezzél, mi történt Imre kicsi húgával! A vihar ledöntötte az oszlopot, s ő rálépet a földön heverő vezetékre. Azonnal szörnyet halt!
A gyerekeknek elment a kedve a további hitványkodástól a tragikus hírre.
- Mondja el, Mihály bácsi, hogy történt! – kérte Bigu.
- Emlékeztek a tavaszi nagy viharra? – kezdte az öreg – A szél kidöntötte azt a villanyoszlopot, ami ott állt a Gyurkáék háza közelében. A drótok a földre estek a gizgaz és fű közzé. Terike zöldet szedett a nyulainak, amikor valahogy a csupasz huzalt ragadta meg. Ott halt meg, kis kosarát már teleszedte, ez lett volna az utolsó marékkal. S az is lett…
- Mi nem nyúlunk a dróthoz! – fogadkozott a kisfiú.
- Úgy legyen!
Misinek másnap volt ideje, hogy lemenjen a városba benzint venni. Biciklivel indult, és kishúgát, Henriettát is magával vitt. Addig könyörgött neki, hogy végül felültette elöl, a vázra, s irány lefelé! Az volt aztán a száguldás! Heni haja csak úgy lobogott, s egyet kacagott sikongott, különösen, mikor nagyokat döccentek a kerekek a krumpli köveken. A hegyre vezető út ilyen férfiökölnyi, vagy kissé nagyobb, kerek, kőrös kövekkel volt kirakva. Betonutakra akkoriban nem jutott. Jók voltak ezek a kővel kirakott utak – lefolyt a víz közöttük, s sár sem volt. Igaz döcögött rajtuk a kerék, de ez még mindig jobb, mint a sárban kínlódni.
A benzinkút – egyik a három közül - ott volt a zárdával szemben, a színház mögött. Kézi szivattyúval működött, a vásárló kellett a kart le-fel mozgassa, mint az ártézi kutaknál. Heninek nagyon tetszett, mókásnak találta, ahogy Misi pumpált, s kérte, ő is dolgozhasson kicsit. Persze két mozdulat után abbahagyta. Aztán boldogan felkiáltott:
- Nézd Misi! Oda járok iskolába! – mutatott a zárda épületére – A gyakorló iskolába.
- Mit gyakoroltok?
- Nem mi gyakorolunk! – nevette el magát a kislány – A kis tanító nénik gyakorolnak rajtunk tanítani. Tudod, a tanítónőképzősökről beszélek – tette még hozzá tudálékosan.
A hazafelé vezető út, ameddig a városon át vezetett, nem okozott gondot a kerékpározóknak, nézelődve haladtak. A hegyre vezető úton azonban, bizony megtört a lendület, leszállva taszították, nyomták a kannákkal megterhelt „pléh szamarat”. Lassacskán haladtak, hogy még a keresztúthoz sem éretek, s elhagyta őket Szerző Irén, karján a friss ivóvízzel tele, zománcos kannával. Lentről hozta az ártézi kútról. A hegyen mindenki odajárt ivóvízért. Főzni is csak az onnan származó vízből lehetett, mert az udvarokon levő kút vize olyan kemény, hogy nem fő meg benne a paszuly, s az edény falára is, amiben áll a víz vastagon rárakódik a vízkő.
Irén a Misiék szomszédjában lakott, a harmadik házban. Édesapjával és kicsi öccsével élt együtt, s ő vezette tizenöt évesen a háztartást. Édesanyjukat három éve elvitte a szárazbetegség. Mikor bejöttek az oroszok, Irént az apukája elbújtatta az istállóban, a jászol alá. Rádobott egy halom szalmát is, ne találjanak rá. Ott gubbasztott majd egy hétig, csak éjszaka mert előbújni, de az istállót nem hagyhatta el. Ennivalót is ilyenkor vitt neki lopva az öcsikéje. És persze ivóvizet is a zománcos kannában. Azóta ez a kedvenc edénye, s ha kell naponta akár kétszer is szívesen legyalogol az artézi kúthoz, csakhogy a karjára akasztva érezze a kedves, szerinte életmentő zománcos kannát…
- Mi újság a városban? – fogadta öreg Mihály az érkezőket.
- Mi lenne? – felelte hetykén, foghegyről Misi.
Tényleg, mi is lenne? – morfondírozott magában. Lebombázott házak, sok helyen még ott a törmelék, foghíjas utcák, masírozó orosz katonák, és hosszú sorok lisztért, cukorért.
- Hogy néz ki a Közkórház? – folytatta a kérdezősködést az öreg, mintha kitalálta volna a fiú gondolatait.
- Elhordták a romokat, s kijavították a megsérült épületeket – válaszolta hirtelen közlékennyé válva Misi -. Szerelik a villanyvezetékeket, és engem is hívtak segíteni, holnapra.
- Az jó lesz. Menj csak, menj, vedd ki a részed a munkából!
Másnap reggel nagy burrogással elindította a motorbiciklit, s nagy boldogan azzal indult dolgozni, csakhogy a romok alatt fel nem robbant aknát találtak, s ezért hazaküldték az embereket. Hatástalanították, ugyan a tűzszerészek, de ameddig alaposan át nem vizsgálják aknakeresővel az egész területet, se betegek, se munkások nem léphetnek be a területre.
Másnap reggel zuhogott az eső, s ezért Misi később indult.  Hogy a késést behozza, ráhúzott a gázra. A kövek még nedvesek voltak, s ahogy az első kanyarhoz ért, elvesztette az uralmat a motor felett, különben sem volt még gyakorlott motoros. Felfutott az útmartra, onnan pedig visszaesett. Összetört csontokkal hosszú ideig feküdt magatehetetlenül, amíg a kútra igyekvő szomszéd lány rá nem talált. Hetekig nyomta az ágyat, s tél is elmúlt mire rendesen talpra állt.
Öreg Mihály pedig az összetört motorbiciklit beledobta a kertben levő bombatölcsérbe, s földet lapátolt rá, hogy még emléke se maradjon.
Ez lett a vége az NSU-nak, az első motorbiciklinek, melynek a nyergébe magam is beleülhettem.

2012. október 28., vasárnap

Szimultán(ok)







I. Ott pulzál

Párhuzamos síkok, helyszínek.
Történések egy időben:
lényegük szerint fölötted zajlók,
és intimitástól megemeltek.
Cseppek egyediségében az óceán
megtapasztalt, univerzális élménye,
és megfordítva, a Tejút távolából
készült sorozatfelvételek
járdarepedésnyi mikrovilágról —
az agy merevlemezére exponálva.
Összeérő pólusok szikra-
kisüléseitől élesre állított érzékek.
Megérint. Mellbe vág. Betölt.
Szimultán jelenléteidben ott pulzál
egy képtelen ígéret teljesülésének
zavarba ejtő esélye.

 II. Nincs mit kezdened

Mit kezdhetnél a dezsavükkel?
Nem ezt, nem így, és még csak
nem is te. Legfeljebb hasonlót,
ha egyáltalán. Áttetszővé fakulva is
rendre visszacsatol saját jelenébe
a tiédből. Ám átjárás csak a múltba,
soha abba az immár idegen jelenbe.
Ha olykor cseppfolyósan mégis
föltolul, értelmezhetőség híján csak
rendszert terhelő üresjárati folyamat.
Élhetsz ugyan visszafelé is, persze,
de mindig csak, mint a mostani
éned. Íme, a szimultán korlátai.
Nincs mit kezdened velük.

 III. Így képzelem

Ott majd föltárulsz mindeneknek.
Átlátható lesz összes áramköröd,
és közöttük minden létrejött
vagy csak lehetséges kapcsolat.
Egyszerre leszel, aki valaha is voltál
és még itt lehettél volna. Egyetlen
személy tudatává rendeződik össze
– közvetlenül lehívható formában –
minden letöltött információ,
és jelenléted kitölti az összes bejárt
helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül
szabadságod csaknem teljessé tágul.
Tenmagad maradsz az egyetlen határ,
amit átlépned nem adatik meg,
mert már csak önnön teljességed lehetsz.
(Igazság ha tétetik, én így képzelem.)

2012. október 17., szerda

Telefon a harctérről



 Telefon a harctérről 

Rozana Mihalache irása (megjelent a LiterNet.ro, Proză scurtă  rovatában 2012. 10. 14)

Halló?
Te vagy az, valóban?
Nem hallottam hírt felőled, amióta megkezdődött a háború. Még azt sem mondtad „Isten veled”! Nem rovom fel neked, nem. Meg kellett tenned. A háború kegyetlen, de hát, ezt nem kell éppen neked ecsetelnem. Benne élsz.
Semmit nem értek abból, ami körülöttem zajlik. Reggel, amikor felkelek, gondosan elhúzom a függönyöket, és bezárom az ablakokat. A utcán lesütött szemmel járok, és nagy, vastag lencséjű, fekete szemüveget viselek. Füleimen fejhallgató (Mahlert hallgatok az utóbbi időben), és levendula illatú zsebkendőt szorítok az orrom elé.
Lökött vénasszonynak nézek ki. Bár öreg nem vagyok, de lököttnek… nem sok hiányzik hozzá!
De beszélj végre magadról.
Ott is minden így áll? Azaz, hogy az emberek már nem is szólnak egymáshoz, és naponta összedől egy-egy épület a szemed láttára?
Na, ezért szegezem a tekintetemet a földre. Mélyen a földre.
    Remélem, nem untatlak…
Emlékszel még arra a kis cukrászdára, ahol először ittunk abszintet? Nincs már meg.
És a szállodára, ahol akkor aludtunk, mikor javították a házunkat? Nincs már meg.
És a mozira, ahol a „Breakfast at Tiffany’s”-t láttuk? Nincs már meg.
És a sex-shop-ra a sarkon? Nincs már meg.
És a CD-boltra, ahol a Gainsbourg-ot vásároltad nekem? Nincs már meg.
     Semmi sincs már meg. Csupán a lakásunk létezik még minden logikát nélkülözően, itt lebeg szinte a felhők közelében, 3-ik emeleti szintjén az épületnek, melynek hiányzik a földszintje, az első, a második és negyedik emelete.
Nincsenek szomszédjaink sem. Nagy a csend körülöttünk, kivéve a bombázások idejét.
     Búcsút sem vettél tőlem. Azt mondták, nem volt rá időd. Egyenesen a kórház irodájából vittek el egy páncélautóval, ki az első vonalba, hogy életeket mentsél.
Szeretsz még?
Nincsenek ott a közeledben özvegyasszonyok, vagy „hadiárvák”, akik vigasztalnának? Valaki, aki bebújna az ágyadba, hogy együtt nyalogassátok a sebeiteket?
A szenvedő emberek vonzódnak egymáshoz, és egymásba szeretnek. Úgy igazából, nem csak felületesen. Vonzódnak egymáshoz, mint a rákosok, akik összebarátkoznak, hogy kibeszélhessék magukat. Ezt senki más nem érti. Nem akadtál rá te is valakire, aki ugyan úgy szenved?
Én találtam. De csak néhányszor. Ennyi. Tudom, ezért nem gyűlölsz meg.
     Igen, én is szeretlek. Szeretlek, és azt akarom te is szeress. Szeress a világon mindennél jobban.
Ssssss. Ne sírj, kedvesem.
     Ma éjjel telehold van. Ígérem, felpattanok egy seprűre, mint egy boszorkány, és repülök hozzád, hogy együtt nyalogassuk a sebeinket. Ígérem, hogy…
      Halló? Ott vagy még? Halló? Halló?
Miért tetted le a kagylót? Halló?

2012. október 14., vasárnap

Tündérek leszármazottja


Apám, szólok ma: adj, ha tudsz  


Mikor belépett az irodába, minden hang elnémult. A férfiak bamba vigyorral az arcukon meredtek rá, s még Jucika is abbahagyta egy pillanatra a gépelést, hogy aztán annál dühödtebben verje a billentyűket.
Pedig nem volt semmi feltűnő rajta.
Hacsak nem a Tizian-vörös hajkorona, mely puha hullámokban keretezte kissé markáns arcát. Esetleg a diszkrét kivágású hófehér blúz, vagy a pasztellkék, térdközépig érő szoknya? Talán a félmagas sarkú topánka, mely előnyösen emelte ki a karcsú bokák vonalát?
- A mérnök urat keresem! – szólt hangosan, hogy a sarokban gépelő Jucika is meghallja.
- Nincs itt! – recsegte az elfoglalt titkárnő, enyhe kárörvendő árnyalattal a hangjában.
Újra tapinthatóvá vált a csend. Félbeszakadt a gépelés, és mindenki várt valamire. Jucika a visszavonulásra, a jövevény egy biztató megoldásra, a férfiak pedig valamilyen csodára.
Zoltán az iratai mögé bújva, suttogva kérdezte szomszédját:
- Ki ez az istennő?
- Könyvtáros az iskolánkban - jött a válasz, – a mérnökünk feleségének a barátnője. De ne reménykedj, már foglalt. Látod ott az üveges ajtó mögött azt a kalapos árnyat? Igen? Na, ezért mondom neked, hogy „tőle orrod fokhagymás!”
- Gyere, menjünk le a kávézóba, és mesélj még róla.
- Kisasszony, - szólalt meg Zoltán szomszédja – a mérnök úr, csak ebéd után jön vissza. Ha üzenetet akar neki hagyni, mi átadjuk – készségeskedett tovább.
- Jó, majd visszajövök – válaszolt kilépve az ajtón.
Felzúgott az iroda. „Hú, láttátok? Ki volt ez? Micsoda nő!” - kiáltások hangzottak, miközben Zoltánék kiosontak, hogy lemenjenek a büfébe.
- Te csak ülj le, én meg hozok két kávét, két üdítőt – mondta Zoltán.
Kisvártatva ott is volt.
- Nagy szerelem köti össze azzal a kalapos férfivel. Tanár az iskolában. Biológiát tanít.
- Mintha valami keserűséget érzek a szavaidban – figyelt fel Zoltán barátja hanghordozására.
- Mielőtt megismerkedett volna Ilona, mert így hívják, szóval mielőtt megismerkedett volna ezzel a szilimán, nyikháj alakkal, jegyben járt velem.
- Nocsak!
- Tudod, odahelyezték ezt a fiút az iskolába biológia tanárnak. Ezt végezte a főiskolán. Na, sokat kellett a könyvtárba járnia, nem volt még tanítási gyakorlata, és órák előtt a könyveket bújta, nehogy felsüljön a diákok előtt. Érted? Könyvek, versek, regények.
- Mások is jártak oda. Nem? Tanárok, diákok. Mindenki olvasott. Könyveket, regényeket, verseket.
Zoltán kicsit meglepődve folytatta:
- Igaz, hogy körülrajongták, de nem lehetett közel férkőzni hozzá. Éles nyelve van, nem hagyta szó nélkül, ha nem megfelelően viselkedett vele valaki.
Ez igaz is volt, mert megtörtént, hogy mikor helyettesítette a titkárnőt az igazgatói iroda előtt, egy úr nagy magabiztosan berobogott, azzal hogy az igazgatónővel akar beszélni.
- Önnek is jó napot! – mondta Ilona – Az igazgatónő foglalt, tárgyal, nem mehet be hozzá senki.
- Én pedig be akarok menni, most. Jelentsen be! Velem ne kukoricázzon, én székely ember vagyok, és nem tűrök ellenkezést.
- Én meg székely leány vagyok és itt nem fog parancsolni minden jöttment!
- Bocsánatot kérek, Dr. Kovács Jenő vagyok, tanügyi szakfelügyelő, és telefonon már egyeztettem az igazgatónővel.
- Nem kérek elnézést a elutasításért, mert nem fogadom el még egy tanfelügyelőtől sem a modortalanságot. Foglaljon helyet, ha végeztek az irodában, bejelentem!
Ilyen volt.
A könyvtári munka nem csak feladatot jelentett neki, hanem hivatást, szórakozást, kedvtelést is. A diákok, különösen a fiúk lelkesedtek érte, kicsit mindegyik szerelmes volt bele. Azt mondták róla, hogy tündérek leszármazottja.
A faluban, ahol született, azt tartották, hogy a Firtos oldalában látható egy tündérkisasszony fehér lova - ha jó idő következik. De ha nem látni a kővé vált hatalmas lovat a fenyők között, jobb, ha a gazda nem tervez másnapra szénacsinálást.
A Firtos lova pontosabban jelzi a másnapi időt, mint a legtapasztaltabb meteorológus.
Abban az időben, mikor a földet óriások és tündérek népesítették be, és az emberék még nem laktak házakban, élt a környéken egy hatalmas tündérkirály. Kiterjedt birtokai voltak a Bucsin gerincétől a Gagyi tetőig.
Megöregedett az öreg király és magához hívatta a fiait, hogy ossza el közöttük a birtokot.
- Apám! – kezdte a legidősebb fiú – szólok ma, igazságosan oszd el, amid van.
Így keletkezett Szolokma.
- Jól van - folytatta az osztozást a király, és a következő fiához fordult, – itt van ez a hegy, legyen e tiéd.
Azóta nevezik a falut Etéd-nek.
- Én is itt vagyok – türelmetlenkedett a harmadik – nekem is adj, ha tudsz.
Ott van ma is a hegyen Agyha.
A maradék a legkisebbé lett. Panaszkodott is:
- Ez bizony kis mód!
S ott fekszik a völgyben Küsmöd.
A király halála után a fiúk gazdálkodtak, ahogy tudtak. Sokra nem mentek, s később összeházasodtak az emberek leányaival. Azt mondják, tőlük származnak a környék csípős nyelvű székely leányai. Akik itt élnek ma is köztünk.
Ezt is mind elmesélte Zoltán barátja, hozzátéve, hogy nem is lehet mindennapi dolog, ahogy „azok ketten” egymásra találtak.
- Szerintem valóban egy tündér, Ilona. Ahogy engem ejtett, hogy nincs bennem harag! Csak bánat. Ez már meghaladja az emberi korlátokat.
- Most is szereted, úgy-e? – kérdezte Zoltán
- Mindig is fogom…


.* Szolokma, Etéd, Agyha, Küsmöd  - Székelyföldi falvak

2012. október 8., hétfő

Mindig félreértik

 

    Az elnyomatás visszatérő jubileumai
    Arad meg november negyedike
    eltérő forgatókönyvekkel
    azon az őszön előbb a piszkos munka
    azután ígéretek sem
    ötvenhatban pedig folyton fogyatkozó
    fogadkozások a vívmányok megőrzésére
    a megtorlás eszkalációjának bevezetéseként
    s minden ígéret kimondatlan visszavonása
    visszamenőleg is a hallgatás
    közmegegyezéskénti kikényszerítése
    a hóhér előtt akasztófákról beszélni
    s a hazugokat esküvésekre meg adott szóra
    emlékeztetni sosem volt komilfó
    különben is a hatalomnak mindig igaza van
    a hatalmat mindig félreértik
    olybá tűnik ez a természete
    azok a hódítók megtehették
    hogy ne lelkesüljenek Kossuth temetésén
    s ha a rend változott is azért
    még jó ideig ugyanők diktálták
    ezek a meghódoltak végül kénytelenek voltak
    eltűrni renegátjaik jelenlétét a Hősök terén
    joggal remélvén félig-meddig másnap is
    beleszólhatnak még akármilyen rendbe
    azok legalább nem adtak okot
    nem is egy újabb félreértésre.