Egy vereség állomásai

                       1.

     Minek tovább, ha nincs miért?
     Ajkam fölrepedt és csorba
     a bögre — elgondolom,
     a hangya mint örül, ha
     az asztalról morzsa hull
     a földre.

     Kérgét eldobja, vedlik
     a platán — hozzám jobban oda-
     nőtt a kéreg, a páncéling,
     az önként felöltött, úgy
     szorít, hogy levetni
     már félek.

                       2.

     Azt képzelem, pók vagyok,
     hálómba fogok fényes
     bogarat, de földönfutó
     bogárként végül is
     menekülök, s a háló
     rám akad.

     Nem fut a mozdony, nem vet
     parazsat, nem fog lángot
     a kalász, csillag sem
     világlik az égen — ne
     keress ott, ahol tudhatod,
     nem találsz.

                       3.

     Árad a sötét, ellep. Egy
     szál sugárban silbakol
     a fény. Bátorítaná magát,
     hiába: hűlt helye marad csak
     őrhelyén.

     Sűrűsödik az éjszaka,
     gomolyló párává
     összeáll. Észrevétlenül
     bekerít, de még nem támad:
     jelre vár.

                       4.

     Fűszálak szuronyán menetel
     a csönd, tudom, hiába
     várom a zenét. Szelíden,
     némán gyászol a tücsök,
     és elföldeli törött
     hangszerét.

     Már megértem: ez a rend,
     nem rémülök, húr hogyha
     pattan, érzem, ahogyan
     gyengülök, sebemből
     szivárog, elfolyik
     a dallam.

                       5.

     Fejszémnek csak a nyele
     veszett, akad még vad és
     tág vadászmező. Mégis
     vesztett harc ez is,
     vesztett és késhegy-
     re menő.

     Bosszút érte! — tétován
     pördült (ó szemérem!),
     s lehullt a levél. Halott.
     Virágok élén most feni
     kését a gyilkos, aki
     én vagyok.

Mit hozott a Mikulás?

Gyakran tesszük fel a gyerekeknek ezt a kérdést, s eszünkbe sem jut, hogy a gyermekek kedvence, a Mikulás egy valóban hajdan élt személy, aki sok szokatlan dolgot művelt, püspökké emelték és halála után szenté avatták Szent Miklós néven. A 3-4-ik században élt és a személye köré szövődött legendák erre a korra jellemzőek, de ma is hatnak, hisz életét és vagyonát az emberek megsegítésének szentelte.

    A matrózok megmentése egyik korai tettei, csodatételei közül való. Tudni kell a fiatal papról, hogy jól megtermett sportot kedvelő ifjú volt, aki rendszeresen tornázott, és kitűnő úszó lévén sokszor kilométereket úszott a tengerben. Íme, ezt így mondja el az eredet legenda leírója, Farkas Imre:

 „Az eset 270-ben Jeruzsálembe tartó zarándokúton történt.
Akkoriban is rendszeresen zarándokoltak az emberek a Szentföldre. Ezt tette az ifjú Miklós pap is. Ezek a zarándoklatok, ősszel történtek, amikor nem volt olyan nagy meleg. Igen ám, de ilyenkor a tenger az egyik pillanatról a másikra kiszámíthatatlanul viharos tud lenni. Ezért a zarándoklatra tartó hajók, biztonságból egymáshoz közel, konvojszerűen haladnak. Ezen az úton is kitört egy váratlan vihar. Miklós pap hajója mellett alig száz méterre haladó hajónak az orrvitorla árboca kitört, ennek helyre tételéhez legalább két ember kell. Ki is mentek elvégezni a munkát, de mind kettőt lesodorták a hullámok. Tudni kell, hogy ezek a kishajók 3-5 fős személyzettel rendelkeztek, így nem volt ki megjavítsa a hajót, ami ez által süllyedésre volt ítélve. Valamint azt is tudni kell, hogy aki viharban a tengerbe esik, annak nincs túlélési esélye! A helyzetet látva Miklós pap minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát, és elsőként a két fuldokló tengerészt mentette ki, és ezt követően kapaszkodott fel a tehetetlenül hánykódó hajóra, ahol egymaga helyezte vissza az orrvitorla árbocát, majd megköszönve Istennek a segítségét, imádkozni kezdett. Közben a megrémült és a hajófenékbe menekült emberek csak azt vették észre, hogy a hajó stabilizálódott, és amikor kimerészkedtek a fedélzetre, egy a hajójuk elejében imádkozó embert láttak. Mindenki arra gondolt az ismeretlen megjelenésével, hogy valami égi Szent segített rajtuk. Az ima befejeztével, pedig szemük láttára belevetette magát a habok közé és eltűnt. Ez a tengerbe ugrás egyet jelentett az odaveszéssel, s ezért ezt egyszerű ember nem tehette. Amikor elcsendesült a vihar, mindenki megdöbbenésére, a vízbe esett halottnak hitt tengerész nyugodt álmát aludta a hajófenéken. Miklós a zarándokútról hazafelé ellátogatott Anatólia fővárosába, Myrába*. Itt legendás körülmények között püspökké választották. Majd később, amikor a Jeruzsálemi út tengerészei közül néhányan Myrába jártak, hálaadásra betértek imádkozni a templomba, ahol Szt. Miklós püspökben felismerték a hajójukon a viharban imádkozó személyt, s ettől kezdve a tengerészek hozzá imádkoztak a bajban, és így a védőszentjükké vált.”

    A legismertebb legenda a három eladólányról szóló. Valószínűleg ebből származik a mai világunkig átívelő „szerepe”. Pontosabban az önzetlen adakozás, segítség. Történt, hogy a fennemlített Myra városában élt egy elszegényedett nemes ember, akinek három leánya már eladósorba ért. Olyan szegények voltak, hogy házuk is már szinte rájuk omlott. A leányok apja elhatározta, hogy eladja őket a bordélynak. Így gondolt megszabadulni a ránehezedő adóságoktól. A leányok hiába is sírtak-ríttak, könnyeik nem indították meg a sötét lelkű öreget. Miklós pap tudomást szerzett a lakásához közel zajló szerencsétlen helyzetről. Éjszaka, nagy titokban egy zacskó aranyat dobott be a legnagyobb leány ablakán. Ez éppen elégséges volt a leány hozományára. A következő években a másik két leányt is ugyan így megajándékozott, és így sorsuk jobbra fordult.

    Azóta, egészen napjainkig neve napján, december 6-án szeretteink, különösen a gyerekek ajándékokat kapnak Szent Miklóstól, a Mikulástól. Azonban emellett a jóságos, titokban ajándékosztogató öreg apó mellett van egy bírói szerepet vállaló, számonkérő, felelősségre vonó alakja is.

    Rengeteg vidékenként változó népszokás, játék fűződik hozzá. Lássunk néhányat!

Ha december elején havazik, azt mondják a csángó vidéken, hogy „Miklós rázza a szakállát”. Másik: „ha Miklós fehér lovon jő, János feketén távozik!” Azaz, ha Mikuláskor havazik, fekete lesz Karácsony. Egyes helyeken ezen a napon gyümölcsfaágat tesznek vázába, s ha az Újévre kivirágzik, gazdag termést várnak.

    Térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz. Mit hoz a Mikulás? Kinek mit és hol?

Nálunk a „jó” gyerekek kapnak mindenféle édességet, diót, almát, és egy virgácsot emlékeztetőnek, ha esetleg mégse lennének olyan jók.

    A Skandináv országokban régi hagyománya van a gyerekek megajándékozásának ezen a napon, Krisztus előtti időkig nyúlik vissza az eredete. A viking isten, Odin nyolclábú lován járja télen a világot, hogy megajándékozza a jókat és megbüntesse a rosszakat. A kereszténység Szent Miklós alakjába személyesítette meg ezt a régi legendát.

A ghánai keresztények hite szerint az apó a dzsungelből érkezik, Hawaii szigetén egy bárkából száll partra.

    Dániában a gyerekek úgy tudják, hogy az ajándékhozó Sinter Klaas rénszarvasok által vont szánon érkezik. A gyerekek kitesznek egy tányér tejet, vagy tejberizst a kedves állatok számára.

    A lengyelek szerint az ajándékok az égből származnak, és Szíriában azt tartják, egy fiatal teve hátán érkezik az ajándék.

    Olaszországban Befana* anyó az ajándékosztó. Érdekes legendája Jézus születése idején játszódik. Befana egész álló nap szorgalmasan söpörgetett, takarított. Egy nap bekopogtak hozzá a keleti bölcsek, akik a kis Jézust keresték. Befana azonban elküldte őket, mert nagyon lefoglalta a sepregetés, takarítás. Kis idő múlva észrevett egy fényt az esti égbolton, gondolta, ez mutatja a helyet ahol megtalálható a kis Jézus. Bepakolt mindenféle süteményt, ajándékot egy zsákba a kisded részére, fogta a seprűjét és indult, segíteni a fiatal anyának. Befana elindult, hogy keresse meg a kis Jézust. Kereste, kerteste, de nem találta sehol. És azóta sem találja, hiába teltek évszázadok. Ma is házról házra jár, ahol kisgyerekek vannak, és mindenütt otthagy az ajándékokból a jó gyerekeknek, mert a kis Jézus minden gyermekben jelen van.

    A különös történetek közt előkelő hely illeti meg Mikulás kísérőjének, a kampusznak francia változatát. A piros palástos Mikulás gyakori kísérője egy ijesztő alak, a krampusz, aki megvesszőzi virgácsával azokat, akik azt érdemlik. Franciaországban ennek érdekes történelmi magyarázata van. V. Károly német-római császár 1552-ben megostromolta Metz városát. Az ostrom októbertől decemberig tartott. A takácsok céhe, a városi lakosság bátorítására, készített egy csúnya, groteszk bábut, a császár hasonmását, s ez az alak egy korbáccsal rohangált az utcán a fiatalok után, hogy büntesse meg a helytelenkedőket. Hogy emiatt, vagy a megérkező francia segítség miatt, de tény, hogy Metz rövidesen megszabadult az ostromtól. A következő években, a győzelem örömére felelevenítették az idétlen maskara tréfás szerepét. Ez pedig éppen egybeesett Szent Miklós ünnepével. Telt múlt az idő és az emberek már rég elfelejtkeztek V. Károlyról, de ezen a napon az ajándékosztó Mikulás mellett jelen van a rossz gyerekeket büntető virgácsos figura akit, Mezt város lakói Virgácsos Apónak (Père Fouettard) neveznek.

Szent Miklós tisztelete világszerte elterjedt. Oroszországban különös tiszteletnek örvend, ő az ország fő patrónusa, de máshol is számtalan templom, társulat, foglalkozás patrónusa: tanulók, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok, stb.

Tisztelete a Kárpát-medencében is jelentős, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy a történelmi Magyarország területén 37 helyiség viseli a nevét Törökszentmiklóstól Lajtaszentmiklósig.

*

*- Farkas Imre – Nemzetközi Santa Claus Béketanács Európai Képviselő

 - Myra (gr Μύρα) – ókori görög város KisÁzsiában

 - Befana – az olaszok jó boszorkánya, neve a görög epifánia (επιφάνεια) szóból ered, melynek jelentése „megjelenés”.

Hámréteg

  Előbb még illedelmesen meghajolt, mint egy jól nevelt rizsparókás billegő, majd nem  zúgott, még csak nem is bömbölt, hanem egészen furcsán nyöszörgő, síró fahanggal próbálta a platán leveleit megcirógatni. Talán inkább hozzájuk dörgölőzött, szeretetet keresett, gyógyírt.

   Most csendben van, remélem csak azt teszi, amit időnként szokott, el-elhallgat, pihen. Dühöngés előtt, a szél is némi regenerálódásra szorul. Már megint csikorgásszerű hang csapja meg fülem, olyan, mint mikor az ajtó sarka nyikorog, vagy nagyon öreg, korhadt fák - minden rásegítés nélkül - fel-felnyöszörögnek.
   Érdekes, egy árnyékot látok a földre vetülni, ami igen keserű borzongással, kétségbeesetten bámul rám. Előbb nem tudom hová tenni a dolgot, aztán rá kell eszmélnem, hogy ez a szelecskénél vékonyabbra gyengült, egykori légmozgató, a szél. Ő pislog rám. Halkan meg is szólal, nem pontosan értem, de nyúzást emleget. Azt mondja valaki - egy széltől félő ellensége - megkopasztotta. Rá kell kérdeznem, hogy mi a valóság, mert ez így nem tiszta kép, hiszen a nyúzás nem azonos a kopasztással. Szontyolog és ismételget valamit. Nem is gondoltam, hogy a félelmek - fél elem híján - ismerik a biológia csínját-binját. Hámréteget hallok, most meg jelez, mint magát megadni vágyó birkózó. Fülelek, nem réteg, hanem oszlás. Hogyan tudtam összekeverni? Vagy mégis nyúzás? Erőtlenül int, nevet...
   - Alma, körte... – suttogja hangtalan, már-már némán – nyúl, krumpli...
   Ez a szél valószínűleg megbuggyant, vagy az elmúlás közelébe jutott. Hiszen a szelek sem élnek örökre, egybeolvadnak egy másik széllel, nagyobbak lesznek, vagy kihunynak, mit lehet tudni. Mit akarhatott ez a nyúzással? Nézzük! A gyomor gyönyörítő növények, és szegény nyuszkók is valamiben hasonlíthatnak. Lássuk! Az almát meghámozzuk, felszeljük és ropogós húsukba harapva, mossuk fogunkat, oltjuk szomjunkat. Esszük őket. A krumplit másképpen hámozzuk, nem körbe-körbe, mint a körtét, almát, hanem hosszában. Nyersen a legritkább esetben fogyasztjuk. Én soha! Mégis a legfinomabb étek! Nem is értettem a krumplitlan étkezés kedvelőit... Szegény nyúl van a legrosszabb helyzetben, mert idegrendszere - nekünk embereknek azt sugallja -, hogy ő veszi legrosszabb néven a hámozást. Igen kérem, megtaláltam a kulcsszót! Hámozás, nyúzás! Akadnak még olyan galádok, akik szelet is nyúznak, eltávolítják a hámrétegüket. Ezek szerint, ilyen eleven izgő-mozgók hámozói léteznek. A szél, mintha a gondolataimba látna, nagy bágyadt szemekkel tekint fel, és hozzáteszi.
   - Ha tudnád mennyien hámoznak engem!
   Ekkor világosodok meg, hogy a levegők mozgató urai, feszülő lényekhez hasonlóan, újra meg újra növesztik hámrétegüket, mert nyitott bicskákkal, csapatokban jönnek, az őket hámozni vágyók. A hámosok...

A kiűzetés helye (remix*)

 

Köröskörül a csapdák vashidege,
mintha nem lett volna más, tapintható.
Nyomulva közelítők érvényüket
vesztve oldódtak föl — fekete lyukban.

Itt ment végbe. Látni kellett, még ha csak
távolról is, hogy most visszataláljon.
Eggyé olvadva magáénak érzi
módosult integritását. Nekiszabadul.
_______________________________________________
*Változat az azonos címmel korábban feltöltött írásom
(http://koborlokoborlovagok.blogspot.hu/2012/01/orokosen-csapdak-vashidege-akarha-nem.html) témájára

Árnyékorgia

Elszorultan háborog. Odafent, ősrégi idők kalamárisainak tartalma keveredik egymásba öntött árnyalatkülönbséggel. Nem hevíti magát a fenséges kozmoszból és a nagy tömegvonzó felé is bezár. Nem enged kilátni szépséges, időnként szűkre szabottnak érzett planétánkról. Mint zord burok, ami csak különös kegyét fitogtatva enged át egy szemernyi megtört össze-vissza színű holdfényfürtöt.

Nagy cselével észre sem veszi, hogy a tiszta égen kéjes fénnyel terpeszkedő égi vándor takarásával megsokszorozza máskor elhanyagolt hatását. A fenn kiláthatatlan összevisszasága helyett, szép sötét árnyékok földi egymásba fonódása közül, színes üveglapjaim alatt, külön személyes csatornán szűrhetem ki a nekem tetsző derengést.
Ma érzéketlen semlegességgel hanyagolja a kitakartat és bogáncsosan összetekeredett árnyfonalak szétkúszásában gyönyörködve, szüneteltet minden illúziókeltő megszépülést.
A sejtelmesen rejtőzködő, még csak alig kókadó fűszálak fölött, odébb a lassan kopaszodót vélem ágbogakkal, mind leveletlenebbül körvonalaiban kivenni.
Mintha a hetek óta elnémult tücsökzene is visszaderengne árnyékában, időt és teret, nyárt, őszt és telet legyőzve. Talán a káván is ott csücsül, bár az utcai lámpa ebben segítette. Most kicsit csaltam hát...
A fenn és lenn közötti felszínen egymást követik a szárítókötélre csipeszelt apró csodák. Számtalan nagyhangú eb kórusban kántálással erősít meg, hogy a pacába folyt burkon túl még megvannak, és meg is maradnak csillagok. Itt lenn az árnyékorgia egymásra simulásában is minden rejtettnek helye van.