2012. július 31., kedd

Egy főre zuhanó

- Hölgyeim és uraim, annyit hallunk az egy főre eső "ilyen, olyanokról", de a kijelentés önmagában földhözragadt, semmi előre mutató nincs benne. Itt, a Sakhafty kanyon szűk folyosójában naponta történik meg az, amit egy főre esőnek nem lehet nevezni, csak egy főre zuhanónak. A hegy mindkét oldaláról, egymást váltva suhognak kiszámíthatatlanul a borsószemnyitől kamionnyi nagyságú kövek, folyton folyvást.
Az embertömeg, amit most operatőr kollégám széles nézetben tár maguk elé, mind magasabbra jutni vágyó. Nem kisírt szemű, kemencékben sült, alacsony kerti törpék, hanem magasat álmodni merő, nyertes fajták, vaskos akaratúak!
Mellettem, atom robbanás ellen készült bunkerében, Halkandongunk nevű, örök mezőre terelő úr tanyázik. Olyan félősebb fajtákból való, aki, ha nem tartanék tőle, kijelenteném, hogy mocskos potyaleső, de így csak annyit mondok, jó üzletember. Ott lapul a bunker mélyén, és amint periszkópjával észleli a fejen találtakat, kiállítja a sportemberek végső úti passzusát. Tény és való, hogy hozzá hasonlóan élelmes szakmabelijével még nem találkoztam. Semmilyen befektetés nem szükségeltetett, csak egy bombabiztos óvóhely, utána garantált a napi sok ezer, fejükre zuhant szikla alatt tanyázó. Végbizonylatukat csupán ki kell állítania.
Lám jönnek a bátrak, mint Alaszkában az aranyláz idején, ahol, bár nem tudták mekkora veszélyzónába léptek, mégis önként erőszakolták ki maguknak a jegelést. Vagy ott vannak a Himalája zordul szél fütyülte hágóin egymásután felfelé csörtető népes expedíciók. Akár az egy lélegzettel, minél mélyebbre merülés ágazatot is példának vehetjük.
Ám ez a folyosó, amelyikről a kolléga most magasabb totált mutat, olyan mint az őszi eső. Látják? Zuhog, de nem koromszínű felhők latyakot gerjesztő mocska, hanem szilárd halmazállapotú öles kövek zápora. A tudósok rég kutatják az okát, vajon miért nem kopott el a hegy, és nem lett belőle komor síkság, hiszen naponta tizenöt, húsz méternyit emelkedik a bezáporozott, szűk folyosó.
Lám, a két függőlegesen emlékeztető oldal magassága nem csökken, hanem folyvást növekszik. Ezek a bátor sportemberek nem szerencsevadászok, hiszen nincs algoritmus - semmilyen matematikai kiszámíthatóság -, mikor mennyi és mekkora pottyanat suhog alá. De van egy biztos fogódzó, a bizonytalanság! Ez a kiszámíthatatlanság tömöríti beléjük az elszántságot, amiért berobognak, mint optimista egér az egérfogóba. Azzal a makacs meggyőződéssel teszik ezt, hogy megmutassák, sem lehetetlen, sem legyőzhetetlen nem létezik.
Valakinek ebben is elsőnek kell lenni, hiszen a sarkokat sem látogatta örök idők óta az ember, a Holdra sem röpködött menetjeggyel. Mindennek van kezdete, ahonnan elindul egy folyamat. Ím látják őket, rajtszámokkal, fejükön bukósisakkal, bár tudják, hogy a szilvaszem nagyságú egy főre zuhanónál nagyobbat nem védi ki. Keblükben mégis duzzad a bátorság!
Nyolcezer-négyszáztizenhatoskának éppen most egyszerűsödött le, az egy főre zuhanás. A bunkerben  Halkandongunk úr már ki is töltötte a szükségeset. Most zöld hajút találta egy főn, egy szolid Trabant méretű végtisztesség. Mégis komor elszántsággal masíroznak befelé, az önnön kereteiket legyőzni vágyó kő alá kerülők.
Kicsit közelebb megyünk, ide a kanyon szélére, mert stábunk is bizonyítani akar! Tévésnek, tudósítónak nem lehet soha, semmilyen körülmények között, semmi lehetetlen. Függetlenül attól, hogy ez nem tűzhányó, amit teljesen ki lehet számítani. Persze nem a kitöréseket, azokat esetleg nagyjából, de olyankor hasonló kőszórást végeznek. Ezek viszont átmeneti jellegűek, további erős különbség a kő forró volta is. Magnumnak, vagy valami hasonlónak nevezik. Ám amikor a kitörés elmúlik, ez a hideg és meleg sajtolást idéző, felemás állapot befejeződik, megszűnik a veszély, és az egy főre zuhanás, egy főre eséssé sem degenerálódik. Egyszerűen megszűnik, és kész!
Bátrak ezek a férfiak és nők, akik - reményt és bizodalmat görgetve maguk előtt - egymás után, halált megvetve vetik meg kő alatti ágyukat. Mint szerelmes szíve választottjába, úgy markolnak két kézzel a győzni akarásba. Most lassan befejezzük műsor...
Egy öröklakás méretű kavics, munkát adott a bunkerben ülőnek, már pattant is a váltóriporter.
- Nos, kedves nézőim, kollégám megtette magáét, eljött az én időm. Nem volt eléggé eltökélt, ezért most a darus autó, hirtelen alakult örök műemlékére emelt. Befejeztük hát mai műsorunkat, kívánok önökne...
Egy még sokkal nagyobb szikla bezúdulása végett vetett a rekordkísérlő szavainak, de már ugrott is a hármas számú, tartalékjátékosnak, a teljesen esélytelennek gondolt pótlója. A toronydaru feltette, és folytatta a búcsúzást.
- Amint emlékeznek, itt a kiszámíthatatlanság az egyetlen bizonyosság.
Első mosolya után befejezte ő is, még tizennyolcan dolgozták végig az utolsó harminc másodpercet.
Milyen érdekes ugye? A majdnem mázlista, szinte sikeres felvezető főriporter, privilegizált helyzetével visszaélve, kis híján be is fejezte a műsort. Előbb, egészen biztonságban volt, mert arra a kívül eső területre, még a homokszem sem pottyant. Ám átmeneti jelleggel, e nem bizonytalansági tényező bizonyossá vált.
A kanyon folyosója aznap is nagyon sokat emelkedett, egyetlen rekordot felállítani vágyó sem tért vissza. A táborok dugig voltak a másnapon indulni vágyókkal, és még kettőezer-hétszáztizennyolc televíziós stáb várakozott, hogy bemutassák, nem ismernek lehetetlent. Igenis azt, ami eddig soha senkinek nem sikerült itt - egy személlyel, elejétől végig vezetni egy helyszíni műsort -, ők majd megcsinálják. Némelyikük fejében, még a Mariana árokba, egy levegővel leúszás ötlete is megfordult.
Sötétedés után, mikor a csendet ugyanúgy feldarabolta a kőeső, mint napközben, Csurkiponf úr, a végbizonyítványt kiállító bunker alatti bunkeréből kiadta az utasítást, hogy az éjszaka leple alatt nyomjanak fel négyezer csapatszállító helikopternyi kőtömeget a csúcsokra. A potyogtató, illetve lökdöső gépeket napközben működtetőket szakaszosan váltsák le.
Az éjjeli dübörgetők, hogy kevesebb kőzet menjen pocsékba, bekevert zajjal helyettesítették a valódi kőpotyogás hangját. A földmozgást, egy miniatűr - a táborokat reszkettető -szeizmikus műszerrel pótolták. Holtfáradtan, a kétkezi dobálók is műszakot cseréltek, abban a tudatban, hogy a hajnal első perceiben, amint az vászonként széthasad, újra meg kell kezdeniük az egy főre zuhantatást.

2012. július 30., hétfő

Insomnia

Hajnali fél kettő. Már meg sem kell néznie mobiltelefonját. Jó ideje, szinte óramű pontossággal, ilyenkor ébred először álmából. Aztán óránként. Hatig. Pedig éjfél előtt sosem kerül ágyba mostanság. Azelőtt bezzeg úgy tudott aludni, hogy megszólalhatott volna egyszerre az utca összes vekkere, arra sem ébred fel. De ez már a múlt.
Még félig csukott szemmel végigtapogatja párnáját, majd a párna alatt keresgél. A mobil után kutat. Kíváncsi, ma hány perc a fáziseltolódás. Végre megakad a keze benne. Kinyitja szemét, ügyetlenül nyomkodja a gombokat. A francba! Már megint összekeverte az előző telefonjával, ezen teljesen másként működik minden. Felkapcsolja az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát. Először az angyalkát látja meg. Szárnyai akkorák, mint a tenyere. Egy kedves ismerősétől kapta, akkor még nem is sejtette, milyen sokszor fogja kézbe venni. Simogatni, dédelgetni, szeretgetni. Mert az angyalok megérdemlik ezt. S ő mindig kéznél van, nem úgy, mint a másik, az Igazi. Így rázúdítja összes szeretetét. Az angyalkán kívül néhány könyv hever a szekrényen, s környékén a padló is könyvekkel tele. Kezébe veszi az egyiket. Azt, amit Tőle kapott. Beleolvas. Csak úgy, találomra. Sírni kezd. Mostanában már ritkábban tesz ilyet, ami azt jelenti, nem minden nap. Lekapcsolja a villanyt, kispárnáját magához öleli, úgy zokog. Arra gondol, nem veszítene semmit, ha többé nem ébredne fel, hisz már elveszített Mindent.
Jót tesz a sírás. Ilyenkor jobban tud aludni. Csak fél négykor ébred fel legközelebb. Aztán hatkor. Hat tízkor megszólal a telefon ébresztője is. Biztos, ami biztos…

2012. július 28., szombat

Urbán-Szabó Béla: Réválom






Aranyos vagy, ezt sms-ezted vissza. Mire megyek vele, hogy aranyos vagyok? Utálok aranyosnak lenni! Ez már sokszor voltam életemben. Mindig ezt mondod, ezt írod.    
Ezt mondják mások is. Utálok aranyosnak lenni!
Az életben egyszer már szeretnék kurva jó lenni ….! Nálad. Vagy valakinél.
Akarlak. Nőt akarok! Ezt kiabálja Fellini filmjében, az Amarcordban a nagypapa a fa tetején. Nőt akarok!
Nem, nem rólam mintázta a nagyapát Felllini! Képzelj el engem a fa tetején! Ha erre gondolok jót röhögök magamon. Hadonászok és kiabálok bénán. Nekem még a fa teteje sem adatik meg.
Mindig ezzel jössz, hogy aranyos vagyok. Uncsi. Néha már bosszantó. Inkább ne mondj semmit! A végeredmény úgyis ugyanaz. Nem történik semmi. Tudod, egy férfi, még tolókocsiban is többre vágyik a dicséretnél.
A múltkor is, amikor a moziban megfogtam a kezed, akkor is csak annyit mondtál, aranyos vagy. Jaj! Ennél már csak az a szörnyűbb, amikor idegen nénikék az utcán azt mondják nekem, aranyoskám. Közel ötven évesen még ott tartok, hogy az utcán learanyoskámoznak.
Mit tegyek? Ötletem sincs. A tolókocsit már elfogadtam, de ezt nem tudom. Száz dologra vágysz, százféle dolgot szeretnél és mindig azt az egyet kapod. Nem bírsz neki örülni. Kezdetben jó volt, jólesett, ma már pokol.
Veled álmodok. Egyre gyakrabban. Boldogok vagyunk. Ha tudnád, mik történnek velünk! El tudod te képzelni, mire képes egy tolókocsis ember?! Van fogalmad, mire vagyok képes azért a nőért, akit szeretek!? …. Esélyt sem adtál, lehetőséget. …. Több esélye van nálad annak az idegen férfinak, aki kinyitja neked a lépcsőház ajtaját, aki hozzád ér a liftben.
Küldözgetem az sms-eket. Abban se vagyok biztos, hogy elolvasod mind. Némelyiket igen, mert válaszolsz rá. Néha úgy érzem, hogy talán most elindul valami. Aztán jön az aranyos vagy. Miért büntetsz? Csak ennyit érdemlek? Ennyi pedálozás után?
Mondd, mit tegyek?! Azon kívül, hogy küldözgetem az sms-eket és várom a válaszod, ami egyszer jön, egyszer nem. Amíg nem jön, reménykedek. Aztán kezdődik elölről minden.
Félsz. Félsz átlépni a küszöböt, azt a bizonyos küszöböt.
Én is félek. De nem attól, amitől te. Igen, félek. Félek a holnaptól, mert egyedül vagyok. Mert egyszer azt írod, ne küldjek több sms-t. És ebbe megőrülnék.
Közben múlik az idő. A bölcs kijózanodás elkerül. Még néhány aranyoskám és végem.
Mindenki a szeretet hiányolja az életéből. Mégis milyen kevés, hogy az egyik ember szereti a másikat. A szeretetemmel kaparhatom éjjel a szobám falát, telebőghetem a párnámat. Beleordíthatok a világba, legfeljebb furcsán néznek rám.
Így is furcsán néznek rám.
Annyi mindent szeretnék mondani. Nincs lehetőségem. Még arra sem, hogy jól kidumáljam magam. A telefon, az sms szűkszavúságra kényszerít. Címszavakra szorítkozok, a többit meg vagy kitalálod, vagy nem. A történések szerint nem veszed a lapot. Mintha a szavaim el se jutnának hozzád.
Csak mondom a magamét, mint egy hülye. Mi végre?
A Mama folyton aggódik Mi lesz így veled, fiam? Mi lenne?! Legfeljebb tényleg meghülyülök. Valamiben meg kell halni.
Egyszer azt mondtad, minden szavam egy jajkiáltás. Nem látod, fuldoklok? Nem érzed? Nem érted?
Melegem van. Izzadok. Fázok. Miért izgul már megint a Mama?
Ő és húgom figyelnek rám. Másnak nem igazán jutok az eszébe. Csak ha kérni akarnak.
Még a virágaimat sem láttad. Aki látta, el volt ájulva. A virágok hálásak a gondoskodásért, a szeretetért. … Nem akartalak megbántani. Nem azért mondtam.
Nehogy megsértődj! Inkább mondogasd csak, hogy aranyos vagyok.
Mama, nem beszélek félre!
Tényleg szépek a virágaim. Tényleg utálom az aranyoskámozást. Te ezt is mondhatod. Utálom a tolókocsit. Utálom a bénaságomat. Gyűlölöm magam!
Nem vagyok szomjas…. Lázas sem vagyok…..
Fázok. Mama, miért hideg a kezed?
El fogok aludni. Ébresszetek föl, ha sms-t kapok!
            Mama, úgy fáj Minden!

 

2012. július 27., péntek

Molnár Péter: Lifthóf II.


Lichthof /tévesen lifthóf/ 
Jelentése: világítóudvar. 
Egyfajta belső udvar, ami többlakásos bérházaknál, 
tömbházaknál fordul elő. Rendeltetése egyfelől a szellőzés biztosítása, 
másrészt szolgálhatja a környező helyiségek fényellátását is.
A  földszinttől a tetőig húzódik.







Belle Époque
avagy a boldog békeévek


A földszint

- Jó napot Rózsi néni!
Turainé épp a fásláda alján maradt háncsdarabokat és apró faszilánkokat söpörte a szemeteslapátra, a hang váratlanul érte, összerándult, a lapát a láda oldalának ütődött és a rásöpört hulladék visszapotyogott a láda aljára. Ledobta a lapátot, nyögve felegyenesedett, úgy bámult a kezében lévő söprűre, mintha sose látta volna. A falnak támasztotta és az ajtóban álló nőre nézett.
- Megette a fene… Mármint a jó napot.
- Megijesztettem?
- Meg, de nem azért. Jöjjön be, ne álljon ott, mert vakít a napfény.
A váratlanul beköszönő vendég óvatosan letörölte a papucsa talpát az ajtó előtt heverő s lábtörlőnek használt nedves zsákdarabon, csak aztán lépett a konyhába.
- Bajban vagyok, Rózsi mama. Zsírom, sóm meg lisztem az van, de krumpli kellene. Nem tudom mikor ér haza az emberem. Sütnék rongyos lángost, de egy fillér nincs a háznál.
Turainé kaján mosollyal nézett a szomszédasszonyára.
- Hát, az én uram se bankár volt, elhiheti. De krumplim akad.
Nyögve guggolt le a kredenc aljához és kis kotorászás után nagyobbacska vesszőkosarat ügyeskedett elő. 
- Hagymája van?
A kunyeráló szomszéd eltátotta a száját: - A lángosba? Turainé nyaka elvörösödött.
- Lángosba a rossebet! Ne mérgeljen, mer’ meggondolom magam. Ha van hagymája, főzzön krumplipaprikást, a lisztből szaggasson bele galuskát. Kiadósabb mint a lángos, és nem büdösíti tele a lakást. Amúgy meg ne álljon ott, üljön le.
- Hagymám is van, paprikám is. De kell tojás… - motyogta halkan.
- Kell tojás, kell tojás - utánozta Turainé. - Hát kérjen, a mindenségit annak a büszke paraszt fejinek. Kér, én meg adok.
Hallgattak egy sort, de Turainé nem bírta a csendet. Leült, az asztalra könyökölt aztán folytatta:
- Tudja Mari, ha nem ismerném az urát, hát bizony úristenemre, nem kapna tőlem semmit. Nézze - ha a Koncsikné jönne hozzám, be se engedném, amilyen ember annak az ura. Meginná az árvák könnyit is. De a maga embere nem ivós, dolgozik is. Hát hogy tudnak így legatyásodni folyton? 
A fiatal asszony lehajtotta a fejét, már ferdült a szája, egyszeriben elsírta magát.
- Na, most meg bőg. Még e hiányzott. Mit rí, tán bántottam?
Mari szipogott, végül a köténye elejébe törölte szemét, orrát. Turainé felállt, elé lépett, mellé guggolt és megemelte a fejét.
- Na, hagyja már abba. Idehallgasson: menjen, hozza amije van és összeütünk valamit az urának.

Mari a könnyein át nézte, ahogy Turainé kése alól szép vékony szalagban tekeredett a krumplihéj. Végzett a hagymaaprítással, nagyobb-forma lábasban sercegett a zsír. Egy óra múlva a két asszony csendben ült az asztal mellett. A fiatalabb az urára gondolt, az idősebb csak meredt maga elé és a kezét a kötényébe törölte, talán tízedszer. A meleg, délutáni nap előcsalogatott egy korai legyet, döngve, kóvályogva kerengett az ételillatú konyhában.
- Mér jöttek el a falujukból?
Mari összerezzent, felkapta a fejét a váratlan kérdésre.
- Az uradalomba’ nem volt napszámos munka. Cseléd se kellett, részesbe mentünk aratni, de utána semmi. Hát eljöttünk. Azt beszélték, hogy Pesten mindenki kap munkát. Két nap után mentünk a bolgárhoz, Csepelre. Úgy hittük, jó lesz.
- És? Nem volt az?
Mari gondolkodott. Jó? Hogy lehetett volna jó?
- Hajnali négykor már a palántákat öntöztük. Az betartott egész nap. Este vacsoráltunk és mentünk vissza, felpakolni az árut a kocsikra, vitték reggel a piacra. Éjfél is megvolt, mire nyugodhattunk. Másnap elölről az egészet. Minden nap. De nem ez volt a baj. A bolgár goromba, istentelen ember volt. Nem adta ki a napszámot se. Azt mondta, élelmet ád, fedél van a fejünk felett, ne türelmetlenkedjünk, nem lopja a pénzt. De hagymán, ugorkán meg paprikán nem élhet az ember. A deszkabódé, amibe’ laktunk, sanyarú lett volna téli szállásnak. Aztán, amikor az uram újra kérte a pénzünket, a bolgár megütötte. Hát eljöttünk. Máig adósunk tizenkét napi bérrel.
- Otthagyták? - Mari csak bólintott és bámult a nyitott ajtón át az udvarra.
- Azután?
- Azután? Egy hétig a bokrosba' aludtunk, és hajnalba' begyalogoltunk a városba. Az uram, már ahogy otthagytuk a bolgárt, dolgozott az útépítőkkel, én meg vizet hordtam. Egy heti bérből összejött a lakbér. Egy jászapáti ember szólt, hogy itt van kiadó lakás, keressük a Plutzer nagyságos urat. Hát így.
- Hogy nem tud kijönni a pénzből? 
- Sok vót a költség. Bútor kellett. Asztal, szék, ágy. Meg a tűzhely. Az nagyon sokba volt. Részletre minden. De nem baj, csak hosszú legyen a nyár meg az ősz, mert télen nem kövezik az utat, novembertől márciusig ki kell húzni valahogy.
- Maga nem dolgozna?
- Jaj, dehogynem… Ha lenne valami, bármi.
Elhallgattak. Mari szégyenkezve tépdeste a ruhája szegélyét, mert úgy ülnek itt, mintha Turainé az anyósa lenne. Turainé pedig arra gondolt, hogy olyan ez, mint amikor a fiát várta haza, régi délutánokon.

- Kezét csókolom, tanár úr.
Kohlmann Miklós mérgesen nézett Turainéra.
- Ne csókolgassa maga az én kezemet. Nem a cselédem és - már meg ne haragudjon -, de az anyám is lehetne. Ha azt mondja: jó napot, azzal is megadja a tiszteletet. És az esélyt nekem arra, hogy visszaköszönjek.
- Jó napot, tanár úr.
- Jó napot magának is. Szolgálhatok?
- Ami azt illeti, lenne itt valami. Amit a múltkorjába’ tetszett mondani, hogy kellene valaki, rendbe tartani a lakást…
- No. Kellene hát. Elvállalná?
- Én nem. De a Csorvásné, tetszik tán tudni, nemrég költöztek az urával, ide a sarokba ni… Hát annak nagyon kell a munka.
- Tiszta?
- Mint a patyolat.
- Megbízható?
- Akárha én…
- Hozza fel.
Másnap reggel Mari beállt Kohlmann Miklós matematika tanárhoz és boldog volt. Megkeresi a havi lakbért. Kohlmann is elégedett volt, mert végre akadt valaki, aki takarít, elviszi a szennyest a mosodába és hazahozza a tisztát. Megtisztít ajtót, ablakot és összeszedi a szertehagyott gönceit.

- Mondja, hol dolgozik maga, barátom?
A hajnali félhomályban köszönt egymásra a két férfi, ahogy munkába indultak. Csorvás megnézte magának a gépészt. Magas, nagy, erős ember, a bajusza vikszolva, pödörve. A fején ellenzős, sötétkék vászonsapka, kezében fakoffer, akár a katonaláda, csak attól jóval kisebb.
- Most Szemere telepen. Makadám út épül. 
- Mit csinál, kövez?
- Nem - rázta a fejét Csorvás. - Kubikolok. Nem értek a kövezéshez, csak a földmunkához konyítok egy kissé. De a makadám utat nem kövezik. Csak a tetejébe szórnak apróra zúzott kavicsot és felöntik kátránnyal.
- Na, ebből láthassa, hogy az úthoz én se értek. Gépész vagyok. Jó a bér?
- Nem sok. De van.
- Kellene egy lapátos ember nálunk a vasúton a fűtőházba. Szenet kell berakni a tárolóba a fűtő keze alá. A bér nem rossz, és mégis csak vasút. Tudja, a nyugdíj miatt…
Rákövetkező hétfőn Csorvás András vasúti alkalmazásba lépett. Szenet lapátolt szorgalmasan és lelkiismerettel, egy hétig nappal, egy hétig éjszaka, a pályaudvari fűtőházban. Azt ígérték neki, ha megbecsüli magát, egy év múlva gépésztanfolyamot végezhet. Elégedett volt a sorsával. Jól döntött, amikor otthagyta a faluját. Munkája van, fizetése, gyarapodnak. Már gondolhat gyerekre is.
Gyarapodott a város is, aki akart, boldogult. Béke volt, nagy nyugalom és csend. Vasárnap délelőtt a ház lakói tiszta ruhában, tiszta lélekkel misére mentek.


Az első emelet

Négy lakás nyílt a körfolyosóra, egy a lépcsőházra. Zsigmond Elemér meg a felesége és a szomszédjuk, Kohlmann tanár úr, megrögzött agglegény, tartalékos hadnagy, nem zavarták egymás életét. Zsigmond második évét töltötte az elöljáróságon, adó- és iparügyekkel foglalkozott. Gyerekük nem volt, nem is tervezték, hogy lesz. Majd ha Zsigmond feljebb hág a hivatali ranglétrán és megengedhetnek maguknak egy belvárosi lakást. Kohlmann Miklós nősülést se tervezett, nemhogy családot. Tanított a közeli gimnáziumban, este megvacsorázott Staubnál és meglátogatta a barátját, Pásztor Adorjánt. Vagy épp az jött hozzá vendégségbe. Pásztor pap-tanár volt ugyanabban a gimnáziumban. Hit és erkölcstant tanított, de - ahogy néha mondta -, értett valamit a rajzhoz és a geográfiához is. Sakkoztak és beszélgettek. Politizáltak, szidták Tiszát, Wekerlét vagy Fejérvári Gézát. Kohlmann a fiatal emberekre jellemző hévvel, Pásztor csak amúgy paposan. Lefekvés előtt Kohlmann kinyitotta a fürdőkabin világítóudvarra néző ablakát, hogy a huzat kicsapja a lakásból a szivarok füstjét. Reggelente ugyanezen az ablakon át bólintott Zsigmondnak, mintegy köszönésképpen. A korareggeli napfény visszaverődött a lichthof sárga faláról.
A harmadik, folyosóra nyíló lakásban az öreg Tomsits élt a feleségével. Kis szabóműhelye volt nem messze, az Üllői úton. Két segéddel dolgozott, hajlott hátú alakját messziről felismerték a kuncsaftjai, akik szerették, mert olcsón dolgozott és jó minőségű férfiruhák kerültek ki a keze alól. A háztulajdonos Plutzer Frigyes évente egy alkalommal nála készíttetett magának egy öltözet ruhát. Neki ugyan nem volt szüksége rá, de Tomsitsnak a pénzre igen. 
Az idő melegedett, megjött a nyár. Kohlmann Miklós Marit kereste, pénzt adott volna neki, hogy délután elhozhassa a tiszta ingeket a mosodából, de Csorvásék lakásának ajtaját zárva találta. Rövid töprengés után benyitott hát Turainéhoz. Rózsi mama, ahogy a földszinten lakók hívták, keskeny heverőn feküdt, a szeme csukva. A tanár bosszúsan csóválta a fejét és halkan betette maga után az ajtót. Még aznap este elmesélte a dolgot Pásztornak.
- Hát érted te ezt? Ott a szoba, csendes is, hűvös is, a vénasszony meg képes a konyhába beállítani egy ágyat. Kérdem én, minek? A szobában miért nem jó neki?
Pásztor nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, de két nap múlva megkereste Turainét.
- Úgy hallom a konyhában alszik. - Az asszony zavarban volt, nem értette, hogy ez az idegen, reverendás férfi honnan tudja, amit tud. Pásztor nem sok időt hagyott neki a találgatásra.
- Maga özvegy ugye? - kérdezte.
- Az vagyok. Hét éve vitte el az uramat a mája.
- Ivott?
- Éppen hogy nem. Evett. Mindig nagyétkű volt, aztán egyszer csak olyan színe lett, mint a fűzfa levelinek. Sárga. Azt mondta az orvos, hogy súlyos. Bele is halt.
- Miből él? Hagyott magára valamit a férje?
Rózsi mamát elfutotta a méreg, de nem mutatta. Mégis csak egy pap, ugye… Csendesen válaszolt, de a hangja remegett: - Kapok valamicske özvegyi nyugdíjat, mert hogy postás volt az uram.
Pásztor elgondolkodva nézte Turainét, végül kibökte: - Arra nem gondolt még, hogy a szobát kiadhatná? 
Turainé eltátotta a száját. Nem, bizony nem gondolt rá. 
- Van nekem egy ifjú barátom, egyetemet végzett, rendes, komoly ember. Szállást keres, de nem gazdag, lakásra nem futja. Egy szobáért viszont szívesen megfizetne.
Turainé erősen törte a fejét. Idegennel egy fedél alatt, ráadásul férfival? Mit szólnának a szomszédok? És ha valami kocsmás pernahajder? Ámbár ennek ellent mond, hogy egy pap az ajánlója.
- Hát… - húzta a szót, - nem is tudom mit mondjak így hamarjában. 
Pásztor Adorján elmosolyodott.
- Hamarjában semmit. De ha meggondolta a dolgot, üzenje meg Kohlmann tanár úrral.
Turainé vakarta ott is, ahol nem viszketett. A pénzre nagy szüksége lenne, de mégis… Mit szólnak a szomszédok? És főleg: mit szólna Plutzer? Vajon megteheti-e, hogy albérlőt fogad? Este meghányták vetették a dolgot Csorvásnéval és végül arra jutottak, hogy meg lehet próbálni. Pár nap múlva kopogtattak Turainénál. Kalapját a kezében tartva sápadt, magas fiú állt az ajtóban. Halk beszédét alig lehetett hallani.
- Engedje meg… Edelényi János vagyok. Pásztor tanár volt szíves ajánlani.

Kohlmann és Pásztor Adorján a sakktábla mellett ültek, de nem figyeltek a játékra.
- Ki ez az Edelényi? - kérdezte Kohlmann.
- A bátyja szobatársam volt a konviktusban. A gyerek most végzett az egyetemen. Képzeld, újságnál gyakornokoskodik.
- Firkász? - húzta el a száját Kohlmann.
- Ha még csak - nevetett Pásztor. - De költő az istenadta. - Kohlmann megfeledkezett a szivarjáról és a hamu a nadrágjára esett. Végül a papra nézett és azt mondta:
- No, ez titánok harca lesz, barátom-uram!
És nevettek, jóízűen, kicsit kajánkodva.
Nem lett igazuk. A fiatalember reggel elment otthonról és csak késő este jött meg a városból. Köszönt, ha kellett fáért ment a pincébe vagy másban segített, aztán asztalhoz ült a szobájában és lámpafénynél olvasott, vagy írt. Leginkább írt. Hosszú, nagy ívű verseket lángoló szerelemről, bánatról és halálról, tele túlburjánzó képekkel, lélekkel meg szívvel. Csupa olyan dologról tehát, amit még nem tudott, nem tapasztalt. Próbálkozott, de nem ismerték a nevét. Ez aztán így is maradt, legalább is, ami a költészetet illeti. Újságíróként úgy tűnik megállta a helyét, mert három év múlva elköszönt Turainétól, akit akkor már ő is Rózsi mamának szólított, és saját kis lakást bérelt az utca túloldalán. De gyakran jött látogatóba Kohlmannhoz és Pásztorhoz. Lassanként a duó trióvá bővült. Az idő telt és a két tanár meg a firkász közt lévő tíz évnyi korkülönbség elvesztette jelentőségét. Ha volt egyáltalán jelentősége bármikor.


A második emelet

Dutka György szerette magánzóként emlegetni saját magát. Ez állt az ajtóra szerelt, gondosan fényesített névtáblán is: „Dutka György - magánzó.” A ház stabil egzisztenciával bíró lakói ezen persze csak mosolyogtak. Afféle minden lében kanál embernek tartották Dutka urat, aki tagadhatatlanul jól élt a magánzóságból, bármit takart is ez a fogalom. Elegánsan öltözött ő maga és a felesége, meg a leánya is. Ráadásul Matildnak egy utolsó éves ludovikás tisztjelölt udvarolt, vidéki dzsentricsalád sarja, és a szülői házból származó apanázs a Józsefvárosnak ezen a részén komoly összeget jelentett. Két alkalommal is bérkocsival érkezett Matildért és Dutkáné asszonyért. Ez önmagában nem volt baj, bár a földszinten lakók szemében felesleges pazarlásnak tűnt. Igazi vihart kavart viszont az esemény, hogy Dutkáék cselédet fogadtak. Tenyeres-talpas monori illetőségű lány volt a cseléd, kicsit nagyszájú és rátarti, de rátarti volt tulajdonképpen a gazdája is, hát nem nagyon csodálkozott senki a cselédhez nem illő jellembeli eltorzuláson. Amúgy pedig végezte a dolgát, takarított, vásárolt az asszonyával, főzött és mosott - egyszóval tette, amit egy cselédnek tennie kell. Már két éve szolgált a háznál, amikor egy délután Dutkáné rányitott a fürdőszobában, ahol a kádat súrolta. Valamit látott az asszony, valami kis villanást, sunyiságot és talán ijedtséget is, ami nem tetszett neki. Ellenőrizte a kád tisztaságát aztán magára hagyta a lányt és bement a férjéhez.
- Valami nem stimmel ezzel a lánnyal.
- Hogy érti azt, hogy nem stimmel?
- Nem tudom megmondani.
Dutka úr, mint a negyven feletti urak általában, tisztában volt vele, hogy az aszonyi lélek rejtelmei közt nem egyszerű eligazodni.
- Na de fiam! Hát mi indította arra, hogy bejöjjön hozzám és azt mondja: valami nem stimmel…
Dutkáné a mennyezetre emelte két barna szemét, sóhajtott.
- Istenem! Férfiak… - dünnyögte maga elé és magára hagyta nehéz felfogású férjét.
Dutka György pedig, amikor az asszonya távozott, szintén a plafont vizsgálta egy ideig, végül megvonta a vállát: - Istenem… Nők…
Megcsóválta a fejét és nem foglalkozott tovább a dologgal. Elérkezett a vasárnap, és miután Matild udvarlója ebédre volt hivatalos, Dutkáné alapos ellenőrzést tartott a konyhán. Szemrevételezte a porcelánt, a poharakat, evőeszközöket. Ellenőrizte a levesestálat is, ami mellett ott lett volna a helye a nagy, ezüst merőkanálnak. Nem volt ott. Dutkáné megcsóválta a fejét és a tálalószekrényhez lépett. Kihúzta a megfelelő fiókot, elsápadt. Nem látta a merőkanalat és hiányzott a tortalapát is. Berontott a férjéhez és jeges hangon közölte:
- György! A cseléd lop!
- Hogy mit, fiam? Hogy… mit csinál a cseléd?
Dutkáné elvesztette a maradék türelmét.
- Istenem, hát mit nem ért, mit nem ért? Lop!
- De mégis… Miből gondolja, hogy… - Dutka úrba belefagyott a szó. Ismerte a feleségét. Tisztában volt vele, hogy az asszony nem vádaskodik alaptalanul. És azzal is tisztában volt, hogy itt most elszabadul a pokol. Itt most olyan országos botrány lesz, amilyen még nem volt ebben a házban, de talán a városrészben sem.
Ami azt illeti, tévedett. A botrány valóban kitört, de csak délután, az ebéd végeztével, amikor az ifjú tisztjelölt megköszönte a szíves vendéglátást és eltávozott. Dutkáné elővette a cselédet, aki természetesen hallani sem akart semmiről. Egy órán át tartott a fenyegetésekkel és hízelkedéssel tarkított vallatás, minden eredmény nélkül. Ekkor Dutkáné feladta és rendőrért küldte a férjét. A rendőr - keménykötésű, bajuszos nagykun ember - jött, látott és vitt. A cseléd késő este tért haza, zokogott, összepakolt és köszönés nélkül távozott a család valamint a ház életéből.
A Dutka család lassan megnyugodott. Elcsendesedett a ház és éjféltájt a Hold egy rövid időre bevilágított a lichthofba is. Aztán továbbvándorolt, és a világítóudvar magába zárta első titkát. Egy súlyos, ezüstből öntött leveseskanalat, meg egy tortalapátot, amit az enyves kezű cseléd akkor dobott ki ijedtében, amikor Dutkáné váratlanul rányitott, kádsúrolás közben.

Teltek az évek. Az emberek nyugodtan és viszonylagos jólétben éltek. Gondjaik akadtak néha, de az élet ilyen. Nagy általánosságban mégis elégedett volt mindenki. Csorvás már vasúti gépészként dolgozott és örült elsőszülött lányának. Turainé továbbra is ágyrajárót tartott, így egészítve ki szerény özvegyi nyugdíját. Kohlmann és Pásztor tanár urak sakkoztak és politizáltak, de már nem Tiszát és a Szabadelvű pártot szidták, hanem a szerbeket, horvátokat.
Csend volt, nagy-nagy csend. Aztán egy délelőttön ez a csend megtört, elillant és nem tért vissza többé. Egy júniusi reggelen a város minden rikkancsa, újságárusa azt kiabálta: „Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot! Szarajevóban megölték a trónörököst!”
Egy hét múlva, estefelé Pásztor Adorján bekopogtatott Kohlmann Miklós ajtaján és a barátja egyenruhában nyitott ajtót. Pásztor elsápadt és ujjával a zubbonyra bökött: 
- Ez mi?
Kohlmann kihúzta magát, úgy válaszolt.
- Bevonulok, kérlek. - A pap zavarodottan rázta a fejét.
- Nem értem. Behívtak?
- Nem. Önként lépek szolgálatba. Hajnalban indul a vonatom Kaposvárra.
- Te megőrültél, Miklós!
- Éppen hogy nem. Háború van, én pedig tartalékos tiszt vagyok. Azaz, most már aktív. Kötelességem megtenni, amit megkövetel a haza. Ott a helyem a fronton. Így kívánja a becsület.
- A becsület, vagy a gőg? - kérdezte csendesen Pásztor, azután a választ meg sem várva indulatosan becsapta maga után az ajtót.


2012. július 25., szerda

Molnár Péter: Lifthóf I.





Lichthof /tévesen lifthóf/ 
Jelentése: világítóudvar. 
Egyfajta belső udvar, ami többlakásos bérházaknál, 
tömbházaknál fordul elő. Rendeltetése egyfelől a szellőzés biztosítása, 
másrészt szolgálhatja a környező helyiségek fényellátását is.
A  földszinttől a tetőig húzódik.


In medias res! Ez legyen a jó író jelszava. Sokan, általában a türelmetlen emberek, úgy hiszik, hogy a jó író dolga: belevágni egyenest a közepébe. Nincs szükség hosszas bevezetésre, holmi írott előjátékra. Nem szükséges bemutatni sem a helyszínt, sem a szereplőket, ne rabolja effélékkel az író az olvasók idejét. Én másképp gondolom. Egy ház történetét szeretném elmesélni, lakóinak életét, sorsát megmutatni. Azt hiszem százhatvan évet nem szabad semmibe venni, ilyen hosszú idő történéseiről nem lehet kutyafuttában, pár odavetett mondattal szólni. Jobb, ha a történet komótosan, de célirányosan halad, mint a jóllakott polgár vasárnap ebéd után, kedves kocsmája felé. De talán még jobb, ha a mondatok úgy ballagnak, mint a Jókai után második legolvasottabb magyar mesélő regényében az idő. Lassan, de megállíthatatlanul.

Plutzer Joachim nagyszülei Svábföldről települtek Magyarországra. Joachim, velük ellentétben, nem a gazdálkodásban kereste a boldogulás lehetőségét, végül is nincs az sehol megírva, hogy a fiúnak mindenben követnie kell a szüleit. Kitanulta a bőrkikészítés mesterségét és cserzőműhelyt nyitott. Tíz év alatt meglehetősen sokra vitte, segédeket tartott, megházasodott, házat épített. Igaz, gyermekük későn, a szabadságharc évében, 1848-ban született. 
Joachim mester sváb létére ki nem állhatta a pökhendi osztrákokat. Meg aztán Magyarországon született, s bár saját nyelvét jobban beszélte, magyarnak érezte magát. Természetes volt tehát, hogy jelentős mennyiségű bőrt szállított a honvéd seregnek, hiszen számtalan nyeregre, szíjra, bakancsra, miegyébre volt szüksége a katonáknak, és ezek a holmik mind bőrből készülnek. Az is természetes volt, hogy hitt a magyarok győzelmében, tehát a leszállított áruért kapott magyar forintot - Kossuth bankókat - örömmel elfogadta. Aztán jött Világos, a fegyverletétel, és Plutzer mester egy napon azt hallotta, hogy pénzének semmi értéke nincs, azt a császár egy tollvonással kivonta a forgalomból, más pénzekre átváltani tehát nem lehetett. Egyszóval a Plutzer család tönkrement. Joachim mester józan, két lábbal a földön álló emberként nem ismerte a kétségbeesést. De ugyanúgy nem ismerte a hatalom kiszolgálóinak természetét sem. Azok pedig nem feledve a rebellis seregnek tett szolgálatait, eltiltották mestersége gyakorlásától. Bőrt még csak kaphatott volna hitelbe, de az ipart nem folytathatta tovább. Pár nap gondolkodás után arra jutott, hogy újra kell kezdenie mindent. Ott a család, és neki valamit hagyni kell majd örökül a fiának, aki épp járni tanult. Felszámolta hát a cserzőműhelyt, eladta mindenét, s feleségét - fiát rokonokra bízva nekivágott az Alföldnek. Akkoriban egyedül Debrecen városa több, mint húszezer vágómarhát adott el évente különböző vágóhidaknak, mészárszékeknek. Plutzer mester értett a bőrhöz és sokat ismert azok közül, akik annak feldolgozásával foglalkoztak. Két év kemény munkával elérte, hogy azok is megismerjék őt. Nyersbőrt vásárolt előbb kis tételekben, később nagyban. Eladta a feldolgozóknak, és elindult a vagyonosodás rögös, de biztos egzisztenciát ígérő útján. 1852. tavaszán aztán úgy határozott, hogy befekteti összegyűjtött pénzét. Telket vásárolt Pesten, igaz, nem nagyot, épp egy házhelynyit. Ahogy a ház tervei elkészültek, építési vállalkozót keresett, sorra járta a budai kőbányákat, pesti téglagyárakat, fatelepeket. Alkudozott, szorított ha arra volt szükség, és engedett, ha épp az kellett. Kétkeziekben nem volt hiány, az épülni kezdő város az egész országból magához vonzotta az embereket. Ásták az alapot, egy méternél is vastagabb falat raktak, vasgerendák közé ékelt téglákból készült a pincefödém. Ahogy elérték a talaj szintjét, elindultak a fogatosok és hordták a méretre faragott budai mészkőtömböket. Állványzatot építettek az ácsok, falazott a pallér, vastag, fűrészelt - bárdolt gerendák készültek a közeli fűrésztelepen. Állt a tető, helyükre kerültek az ajtók, ablakok. 1855. tavaszán aztán beköltöztek az első bérlők. Plutzer Joachim háztulajdonos lett.


A kezdetek


Három kis lakás ajtaja nyílt a ház udvarára a kapubolttól balra, és négy jobbra. Az udvar végében, a lakásoktól távolabb, deszkából ácsolt, de cseréppel fedett reterát állt, és egy meglehetős méretű mosókonyha is a lakók kényelmét szolgálta. Igaz, közvilágítás még nem volt az utcán, és tavasszal - ősszel, meg télen is ha megenyhült az idő, a sár lehúzta az emberek csizmáját vagy a nők lábbelijét. Csatornának és vezetékes víznek hírét se hallották ezen a környéken, de minden délelőtt felhangzott a szekérkerekek nyikorgása és a rekedt hangú kiáltás:
- Tana vóss! Tana vóss! - Ami persze helyesen így hangozna:
- Donauwasser! Donauwasser! - már ha a vízhordó pilisi sváb lenne és nem Nógrádból ideszármazott tót, aki mind a német, mind a magyar nyelvet kegyetlenül kerékbe törte. De mindegy az, a lényeg, hogy mindenki értette. Mint ahogy értették a budakeszi svábot is, aki ugyancsak szekérrel érkezett, de azon nem hatalmas hordót hozott, hanem valami sárgásfehér kupacot. A ló a fogattal lassan ballagott, a sváb legény pedig a kapukon át bekiáltott az udvarokba:
- Kép horr! Kép horr! - vagyishogy kőpor! Egyebük nem lévén, az asszonyok ugyanis azzal csiszolták fényesre az evőeszközt, a kilincset, és azzal súrolták tisztára a fazekak alját, ha netán belekozmált az étel.

A csendesen egyhangú márciusi eső még az este kezdett cseperegni. Az idő nem volt se hideg, se szeles, csak olyan szürke, vigasztalan. Inkább vastag, mint magas férfi kerülgette a sáros úton a pocsolyákat. Lábán ormótlan parasztcsizma, abba tűrve a fekete nadrág. Kék inge felett fekete mellény, rövid posztókabátot vetett a vállára, fekete volt az is. Fején karimás kalap, fekete, mi más? Megállt a zöldre festett masszív kapu előtt, zsebéből hatalmas kulcsot húzott elő. Csikordult a zár és a kapu kitárult. A férfi végigsétált a kapubolt alatt, az udvaron felnézett az ott álló egyetlen akácfára. Ezt nem engedte kivágni. Úgy gondolta, hogy egy udvarban, még ha nem túl nagy is, legyen egy fa legalább. Elsétált a ház fala mellett, zsebéből újabb kulcsot húzott elő és kinyitotta a harmadik, egyben utolsó lakás ajtaját. A földbe ültetett kaparóvason levakarta csizmája talpáról a ráragadt sár nagyját. Belépett a konyhába, körülnézett, bólintott. Benyitott a szobába, orra megráncolódott a fintortól. Kinyitotta az utcára néző két ablakot. Várta, hogy a huzat kiseperje a mész erős szagát. Megnézte a sarokban álló fekete vaskályhát, nem mintha most látná először, inkább azért, hogy  azzal is teljen az idő. Gondolkodott egy ideig, végül visszament az udvarra és sorra kinyitotta mind a hét lakás ajtaját. Hátra ballagott a telek végébe és szemügyre vette a reterátot is. Visszament a házhoz, kinyitotta a pince ajtaját. Csizmája hangosan döngött az erős falépcsőn. Végigjárta a homályos pincét, amelyet gyalulatlan fenyődeszkákból összerótt válaszfalak osztottak hét rekeszre. Állt a férfi a hideg, nyirkos homályban, rövid, fekete szivart vett elő a mellénye zsebéből, apró kis késsel levágta a végét és megpróbálta, hogy jól szelel-e, végül rágyújtott. Lassan lépdelt föl és alá a pince hosszában, közben arra gondolt: lám, hát ez is megvan. Felépült a ház és jönnek a lakók. Hét lakó, öt forintot fizetnek havonta. Nem nagy összeg, de nem nagyok a lakások sem. Gazdag lakója aligha lesz, de mégis… Harmincöt forint hasznot hajt a ház, minden hónapban. Két évig, talán még tovább, költeni rá nem kell. Minden hónap elsején beszedi a lakbért, aztán járhat a dolga után. Ha jó áron tudja megvenni a nyersbőrt a kunsági, békési mészárosoktól és még jobb áron tudja eladni Pesten, két év múlva talán épít egy másik házat is, beljebb, valahol a Kerepesi út környékén. Nagyot, emeleteset, benne akár húsz lakással. Ötven évesen visszavonulhat, vehet valami kis földet a város mellett. Talán szőlőt. És megnyugodhat - van már mit hagynia a fiára. Úgy belemerült a jó, szinte puha és meleg gondolatokba, hogy nem hallotta a kocsi zörgését. Csak az udvarról tompán leszűrődő kiáltozásra kapta fel a fejét. Felsietett a lépcsőn és kilépett a háza udvarára. Kopott kabátos, kopott arcú, kucsmás férfi toporgott az esőben, mellette a felesége.
- Jó napot - nyújtotta a kezét a kucsmás embernek. - Csorbáék?
- Mi vagyunk, Plutzer úr kérem. Megjöttünk.
- Hát, csak hurcolkodjanak, pakoljanak be.
Egy kopott stelázsi, fekete, néhol rozsdásodó tűzhely, asztal és négy szék, meg két nagyobbacska ládában az edények. Öreg, darabokra bontott ágy, egy szekrény meg egy homályos foncsorzatú tükrös, két másik ládában és vastag lepedőkben batyukba kötve a ruhanemű. Fél órát se tartott a hurcolkodás. A két fuvaros morogva eltette a bérét és köszönés nélkül elódalgott.
- Fát hozattak-e? - kérdezte Plutzer Joachim. Átvette az első havi lakbért, kezet fogtak, kölcsönösen jó egészséget kívántak egymásnak és Plutzer már ki is fordult a kapun. Nemsokára dél, és délután vissza kell jönnie, mert még két lakója érkezik.

Három nap alatt megtelt a ház. Csorba afféle mindenes volt. Korán reggel elment otthonról, ahogy ő mondta: munkát vállalni. Ami általában sikerült is, mert már sötétedett, amikor hazaért. Huszti, egy fiatal, sovány férfi egy asztalosműhelyben volt segéd, a felesége is eljárt hazulról, egy varrónőnél segédkezett. Koczó, az ács, néha napokig se jött haza, ha valahol Budán, vagy még távolabb kapott munkát. Nagydarab, kevésbeszédű ember volt, igaz, a felesége beszélt kettőjük helyett is. Reinhoffer egyedül élt. Hajnalban elment a vasút melletti istállóhoz, ahová a lovát kötötte éjszakára. Befogott az öreg konflisba és egész nap járta a várost. Köszönt mindenkinek, de nem állt szóba senkivel. Rezes orrán látszott, hogy nem ellensége a bornak, igaz viszont, hogy részegen nem látta senki. Dancs és Jeszenák a közeli fatelepen dolgoztak, vasárnap együtt indultak el otthonról, aztán az Üllői útnál elváltak, mert Dancs a Fekete hattyúba, Jeszenák meg a Fehér ökörbe szeretett beülni. Haza megint együtt jöttek - inkább botorkáltak -, végighallgatták az elkerülhetetlen asszonyi sirámokat és lefeküdtek. Az utolsó lakás bérlője Haumanné volt. Öreg, nagytestű, foghíjas asszony. Nem lehetett tudni miből él, munkába nem járt. Néhányan tudni vélték, hogy fiatalabb korában pénzért árulta a szerelmét. Mások azt mondták, örömtanyát tartott fenn. De miután senkivel nem volt se jóban, se haragban, egy idő után a pletyka elült és nem is támadt fel újra.
Elmúlt a bizonytalan tavasz és június végén megjelent a házban Koncérné. Haumanné épp teregetett, Koczóné pedig a reterátról igyekezett vissza a konyhájába, amikor egy alacsony, fésületlen, karikalábú nő jött be az utcáról. Köszönt a másik két asszonynak, a karján lóbálódzó gyékényszatyorból kulcsot húzott elő és benyitott a mosókonyhába. Megvizsgálta a tűzhelyet, és ahogy jött, el is ment. Kis idő múlva egy goromba fuvaros vagy két öl fát hordott be és lehányta a mosókonyha fala mellé. Behozott még két istentelen méretű üstöt meg két ugyancsak jól megtermett fateknőt, ezeket ledobta a farakás mellé és köszönés nélkül eltávozott, már ahogy a fuvarosok szokták. Valamivel később a karikalábú asszony is előkerült. Nagy nyögések és sóhajtások közt kipakolt a hatalmas gyékényszatyorból, és begyújtott az üstházba. A ház lakói ennek semmi értelmét nem látták, mert víz, amit forralhatott volna, nem akadt egy csepp sem, de a karikalábú rakta a tüzet rendületlenül. A nagyszájú Koczóné egy ideig bírta, de egy fertályóra múlva odaténfergett a mosókonyha ajtajához, mintha csak véletlenül járna arra, és szóba elegyedett a karikalábúval. Estére az egész ház tudta, hogy Koncérné, havi előre fizetendő három forintért bérbe vette a mosókonyhát, amit eddig senki nem használt. Másnap reggel egy fiatal, púpos hátú cigányfiú, egy iromba taligán még egy üstöt, nagy vesszőkosárban pedig faggyút hozott. Az üstöt Koncérné megtöltette dunavízzel, belekeverte az előző napról az üstházban maradt hamut, valahonnan szódát kerített és azt is a keverékhez adta, aztán a hatalmas edényt nyögve a tűzhelyre emelte. Kisvártatva felforrt benne a víz, akkor egy bárddal darabolni kezdte a faggyút és a fortyogó üstbe hányta. Délután ez egyik teknő színültig telt szappannal. Attól kezdve a karikalábú asszony mosott, teregetett, vasalt, minden nap kora reggeltől délutánig. Nyolc, de meglehet, hogy több környékbeli, jómódú család cselédei hordták hozzá a szennyest. Minden csoda három napig tart. A lakók is napirendre tértek a változások felett és élték az életüket, jobbára csendben, néha összezörrenve. Plutzer Joachim minden hónap első napján megjelent, beszedte a lakbért, néha elbeszélgetett a lakóival, ha jobb dolga nem akadt. Mindenki ismerte a környéken. Tisztelték, emberséges ember hírében állott. Néhányan talán megmosolyogták ormótlan parasztcsizmáját, kék ingét, karimás kalapját, és rövid, fekete posztókabátját, amit télen - nyáron egyforma hányavetiséggel a vállára vetve viselt. Megmosolyogták, de csak néha, és csak a háta mögött.

Elmúlt a nyár, aztán az ősz is. Leesett az első hó, veszett hideggel köszöntött be a november. Reinhoffer, a fiákeres egy este szédelegve jött haza és másnap hajnalban nem tudott lábra állni. Zihálva kapkodott levegő után, izzadt,  egy merő láz volt az egész ember. A szomszédjai megszokták, hogy néha napokig nem találkoznak, hisz Reinhoffer hajnalban indult, késő este érkezett. Senkinek nem tűnt fel, hogy beteg. Csak hát, egy fiákeres a taksából él, amit a fuvarok után a kuncsaftoktól kap. Tehát ha nem ül a bakon naphosszat, az álla felkopik lassanként. Reinhoffer pedig már egy hete lebegett az ájulás és ébrenlét mezsgyéjén, amikor egy este Csorbának szöget ütött a fejébe, hogy napok óta nem látta. Bekopogott a bérkocsis ajtaján, de miután választ nem kapott, épp visszaindult saját konyhája melegébe, amikor meghallotta Reinhoffer köhögését. Benyitott a sötét konyhába, ahol hidegebb volt, mint odakint. Már sejtette, hogy nagy a baj. Lámpát gyújtott és közelebbről is szemügyre vette a félig éhen, félig szomjan halt szomszédot. Csóválta a fejét és gondolkodott erősen. Be kell fűteni, az biztos. De a tél nem kedvez az alkalmi munkának, amivel a kenyerét keresi, a fa pedig nem olcsó mulatság. Mindegy, Reinhoffer nem maradhat ebben a jégveremben. Arra gondolt, hogy végigjárva a lakásokat, mindenkitől kikunyerál egy kis fát. Az udvarra lépve azonban meglátta a szép magas farakást a mosókonyha oldalánál, tétovázásra meg nem volt idő. Ne szépítsük a dolgot - meglopta Koncérnét. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de a fellobbanó tűz, és kisvártatva a meleg elaltatta az aggodalmát. Megitatta az elesett szomszédot, utána hazafutott és köménymagos levest főzetett a feleségével. Két nap múlva Reinhoffer állapota javult valamelyest, nem csekély mértékben köszönhetően a Dancs és Jeszenák szomszédok által belédiktált méregerős törkölypálinkának, amelyről tudvalévő, hogy egyetemes hatású medicinája a kedélybetegségnek épp úgy, mint a köszvénynek vagy éppen a kezdődő tüdőgyulladásnak. Ám ha az Úristen az egyik kezével ad, a másikkal bizonyosan elvesz. Most sem volt ez másképp. Mert a bérkocsis Reinhoffer állapota javult, de Koncérné állapota éppen hogy nem! Már a tüzelő elorzását követő reggelen sem tetszett neki a dolog, de akkor még elűzte magától a gyanút. Hátha téved, talán rosszul emlékszik. De másnap már nyilvánvaló volt, hogy meglopták. Mérhetetlen harag lángolt fel benne hirtelen. Szóval így állunk! Most kimutatta a foga fehérjét a díszes társaság. Érezte ő az első pillanattól, hogy nem szívelik a ház lakói. De hogy a drága pénzen vett fát megdézsmálják… Erre nem talált szavakat. Sötétedéskor hazaindult, ahogy máskor is, ám késő este, hátán egy vastagra tömött szalmazsákkal visszaóvakodott. A matracot leterítette a mosókonyha kövére és csendben felszította a tüzet az üstházban. Végül elhelyezkedett, azzal a szándékkal, hogy éberen figyel, és a legkisebb neszre előugorva nyakon csípi a fatolvajt. Tizenegy óra körül pedig megjelent Csorba szomszéd, hogy némi fát vigyen Reinhoffernek. De valami nem tetszett neki. Mintha fényt látna derengeni a mosókonyhából, homályos, remegő fényt. Aztán meg az ajtó üvege. Párás! Valami azt súgta neki, hogy ebből még nagy baj lesz. Igen ám, de Reinhoffert sem hagyhatja megfagyni! Belekotort a nadrágja zsebébe. Harminc krajcárt talált. Az pedig épp egy fél forint. Halkan osont a mosókonyha ajtajához, mint a havon vadászó róka. Hallgatózott, figyelte a párás üvegen átszűrődő gyenge, vibráló fényt. Végül elszánta magát és bekopogott.
Reggel Koncérné kendőbe bugyolálta a fejét és karikalábát óvatosan emelve eltotyogott a vastag havon, valamerre a Temető utca irányába. Egy óra múlva került elő. Először Dancsnétól kért kölcsön egy kisded fazekat és a mosókonyha tűzhelyén felforrósította benne a tíz fillér ára bort, amit a kabátja alatt hozott egy üvegben. Egy nagyobb csomagból kenyeret, szalonnát és hagymát szedett elő. Végül vesszőkosarába tisztességes mennyiségű fát rakott, a tetejére ültette a fazék forró bort meg az ennivalót és benyitott Reinhoffer legénylakásának ajtaján.
Itt a kaland véget is érhetett volna, de a Jóisten nagy mestere a bajkeverésnek is. Így aztán májusban a ház lakóinak száma eggyel megnövekedett. Reinhofferhez beköltözött Reinhofferné, korábbi nevén Koncérné.

Telt az idő. Lakók mentek, jöttek helyettük mások. Házak épültek sorban, már volt közvilágítás, vastag pallókból elkészült az első gyalogjáró, pár év múlva pedig hatalmas földhányásokat kerülgettek az utca lakói. Egy időben érte el a környéket a vezetéken érkező víz és a csatorna is, amely a használt vizet és az esővizet, hólét elvezette. Végül a gyalogjáró, és az úttest is kőburkolatot kapott. 
1890. őszén, nyolcvankét éves korában meghalt Plutzer Joachim, örökül hagyva fiának, Plutzer Frigyesnek, két házat. Egy földszintes kicsit, és egy húsz lakással bíró egyemeletes nagyot, közel a Kerepesi úthoz. A Plutzer fiú, ahogy a környéken hívták, alapos, józan és mértékkel élő ember volt, akár az apja. De ő már nem jött elsején a lakbérért, amely az idők folyamán havi tizenöt forintra emelkedett. Egy kerekképű, szeplős, kicsit pocakos fiatalember intézte a házak ügyes bajos dolgait és pénzügyeit, bizonyos Tényi Ede. 
1898. egy langyos, márciusi reggelén Rigó Mihályné épp anyjához készült, amikor egy férfit látott bejönni a kapun. Az illető elegáns kalapot, kockás zakót és barna, az új módi szerint élesre vasalt nadrágot viselt. Hóna alatt barna bőr mappát tartott és határozott léptekkel ment a pince irányába. Rigóné figyelt és várt. Végül türelmetlenségében kiállt az udvarra, mintha ezzel gyorsabb cselekvésre ösztönözhette volna a jólöltözött urat, aki még mindig a pincében tartózkodott. Persze előkerült azért egy idő után. Rigóné, aki nem volt érzéketlen a férfiúi erényekkel szemben, kellemes zsibbadást érzett szívtájékon. Mert ez a férfi valódi úriember, a vak is láthatja. A megjelenése makulátlan, sem a zakóján, sem a kalapján, de még a cipőjen sem akadt egy porszem sem. Bezzeg Rigó Mihály! Annak öt perc is elég a pincében és nyakig mocskosan keveredik elő. Rigóné kedvtelve nézegette az ismeretlen csinos arcát, pödört bajuszkáját. Az visszanézett rá, finoman és alig észrevehetően mosolygott. Jobb keze két ujját kalapja karimájához érintette és halkan azt mondta: van szerencsém, asszonyom. Bólintott egyet elegánsan Rigóné felé, aztán határozott léptekkel végigment a kapubolt alatt, kifordult az utcára és eltűnt. Rigóné hosszan bámult utána, végül nagyot sóhajtott. Még hetek múlva is megborzongott, ha az elegáns ismeretlenre gondolt. Istenem, a szeme… a bajusza… és a hangja… Rigóné kénytelen volt beismerni - persze csak magában -, hogy ez a férfi <i>a</i> férfi. Aki miatt megrendülhet az a bizonyos házastársi hűség. 
Szegény Rigóné, ha tudta volna…

Plutzer Frigyes az íróasztala mellett ült és pénzügyi helyzetét igyekezett áttekinteni, amikor Tényi Ede megérkezett. Diszkréten megköszörülte a torkát mielőtt belépett, jelezve ezzel, mennyire tekintettel van főnökére, akit esetleg meglephetne az ő váratlan felbukkanása. 
- Jó napot kívánok, Plutzer úr kérem - Plutzer felnézett, bólintott.
- Jó napot, Tényi úr.
Zavart csend következett. Plutzer arra várt, hogy Tényi előrukkoljon jövetele céljával, amaz viszont arra várt, hogy megszólítsák, mintegy bátorítva a beszédre. Végül Plutzer Frigyes nem állhatta tovább ezt a csendet.
- Tehetek valamit magáért, Tényi barátom?
- Nos, ami azt illeti, igen. De nem elsősorban értem, hanem önmagáért, Plutzer úr.
- Úgy… és mi lenne az?
Tényi habozott, de csak egy pillanatig.
- Megengedi, hogy leüljek, Plutzer úr kérem? - Plutzer a fejével az asztala mellett álló karosszék felé biccentett és amikor Tényi leült, csak annyit mondott: - Hallgatom.
- Plutzer úr, amint bizonyára méltóztatik tudni, konjuktúra van. A város épül, fejlődik, gyarapszik. És nekem egy ideám támadt, egy olyan gondolatom, amely az ön hasznára lehet, nem is kis mértékben.
Plutzer Frigyes alaposan szemügyre vette az emberét, aki a kezdeti elfogódottságát szinte elfelejtette, ahogy beszélni kezdett. Kíváncsi volt, hová fognak kilyukadni, meg aztán kedvelte is ezt az igyekvő, értelmes, fiatal férfit. Elmosolyodott és bíztatóan biccentett, mintha azt mondaná: - Csak rajta barátom, hallgatom.
- Plutzer úrnak van ugye az a kisebbik háza. Jó, ház, nem öreg, masszív, vastag alapra épült. Nos, azt forgatom a fejemben, hogy talán érdemes volna a ráépítésen gondolkodni. Két emeleten még tíz lakás. Két tágas szobával, nagy, utcára néző ablakokkal, cserépkályhával és fürdőkabinnal, angol vécével, a mostani módi szerint. Megkockáztatom, akár gázvilágítással.
Plutzer nem volt kapzsi, de nem volt ellenére a jól kalkulálható, biztos, kevés kockázattal járó haszonszerzés sem. Ugyanakkor megtanulta azt is, hogy semmi nincs ingyen. Figyelmesen nézte az emberét és azon töprengett, mi lenne mindannak az ára, amit Tényi ilyen lelkesen felsorolt. Végül úgy döntött, mondja el ő maga.
- És mi lenne ebből az ön haszna, Tényi barátom?
- Az én hasznom… az én hasznom Plutzer úr, hogy úgy mondjam, másodlagos. Tessék arra gondolni, hogy a város szűk. Lakáshiány van kérem. Tehát a befektetett összeg akár öt év alatt megtérülhet.
- Ezt értem. De mégis… érdekelne, mi ebben a maga része?
- Nos, ha már így szóba jött… Nősülni szeretnék. Az illető hölgy árva, és a gyámja egy építész. Ha én egy ilyen volumenű munkát biztosíthatnék a számára, az nagyban fokozná irántam való hajlandóságát. Természetesen az építési vállalkozót, a szükséges szakembereket is én ajánlanám. Az ő hálájuk pedig már kézzelfogható. Így biztosítva lenne a jövőnk. Már úgy értem…
- Ne folytassa, Tényi! - nevette el magát Plutzer Frigyes.
- Pontosan tudom, hogy érti. És hát…végül is, ki vagyok én, hogy a maguk boldogságának az útjába álljak?

Két hónap múlva a ház lakóit kiköltöztették. Ki itt, ki ott talált új otthonra. Egy közös volt valamennyiükben: egyikük sem jött vissza többé. A ház tehát kiürült, és elkezdődött az építkezés. Két emeletet húztak a régi, földszintes épületre. Emeletenként öt - öt lakást, két tágas, világos szobával, vízöblítéses vécével és fürdőkabinnal, no meg cserépkályhával. A mérnök, Tényi Ede jövendőbelijének gyámja - egyben a titokzatos férfi, aki megrendítette Rigóné hitét a házastársi hűségben -, jó építész volt. Világítóudvart is tervezett. Igaz, hogy nem a szokásoknak megfelelően, a földszintig. Nem, ez a lichthof az első emeleten kezdődött.


2012. július 23., hétfő

Molnár Péter: Pörkölt, paprikás II.




Úgy tartják, aki á-t mond, mondjon bé-t is. Ha már főztem pörköltet, készüljön el annak semmivel nem hitványabb testvére, a paprikás. 
Amit elöljáróban elmondanék, annyi csak, hogy mindig fiatalabb jószágból készítették, és fűszerezésében általában megegyezett a pörkölttel. Különbség csak az alapanyagok bográcsba kerülésének rendjében volt. A neve is mutatja, hogy ebben a formájában nem ősi pásztorétel, mert bár apróhúst nyilván főztek maguknak az egykori határban élők, de miután az őrölt paprika /törökbors/ használata csak a XIX. században terjedt el általánosan, azt megelőzően másképp ízesítették.
Sokan úgy tartják, hogy a paprikát Columbusnak köszönhetjük. Nos, Európa nyugati fele talán igen. De hogy hozzánk nem Amerikából került, annyi biztos! Ázsiából jött, kereskedők és a 150 esztendeig nálunk vendégeskedő oszmánok közvetítésével. Elég, ha Gárdonyi regényének elejére gondolunk, ahol a rabok birkát főztek rabtartóiknak és maguknak. Méghozzá paprikával! Ahogy az író mondja: tettek volna bele paradicsomot és krumplit is, de ezeket a növényeket épp azidő tájt fedezte fel Columbus.
Nézzük most már a paprikás készítésének általános rendjét. Az alapja mindig valami 'zsírzó'. Füstölt, vagy sózott szalonna, zsír, újabban - főleg a konyhában - valamiféle növényi olaj. Bizonyára egészségesebb, de lássuk be, ehhez a remek ételhez mégiscsak a sertészsír az igazi. (Persze módjával, mert ha az elkészült étel tetején ujjnyi vastagon áll a zsír, egye aki akarja.) De a tapasztalat azt mutatja, hogy a növényi olajok, bár kioldják az őrölt paprika illóolajait, a színével már nem boldogulnak. Az olajjal készített paprikás étel mindig halványabb, mint a zsírral főzött. Az ízéről már nem is beszélve.
Ha a szalonnából a megfelelő mennyiségű zsiradékot kinyerte a pásztor vagy a tanyán magának főző ember, a pörcöt mindig kiszedte és az elkészült étel tetejére hintette. A forró zsírba szórta azután a felkockázott hagymát. Hogy mekkorára vagdalta és mennyit, az függött az elkészíteni kívánt hús fajtájától és mennyiségétől, de általában itt is érvényes a szabály: egy kiló húshoz egy ököl nagyságú hagymát és egy evőkanál fűszerpaprikát számoljunk. 
A legfontosabb tudnivaló, hogy a magyar igencsak kedveli a tiszta ízeket. Szereti, ha az elkészült étel megőrzi az alapanyagok zamatát, ezért nem sok hozzávalóval bíbelődik, viszonylag kevés anyagból főz. De ahhoz, hogy az étele jól sikerüljön az szükséges, hogy a rendelkezésére álló alapanyagokat, s velük a felhasznált edényt és a tüzet igen gondosan összehangolja. 
Hogy a paprikás milyen előkelő helyet foglalt el az egykori pásztorok és más 'odaki' élők konyháján, az is mutatja, hogy Alföld-szerte megkülönböztettek valós - tehát igazi -, és nem valós, nem valódi paprikásokat. Valós paprikásnak tekintették a marhából és annak fiatalabb, növendékjószágaiból - tinóból, üszőből -, továbbá a birkából és annak növendékeiből: bárányból, toklyóból, ürüből készített paprikásokat. No meg a vadból készülteket, főleg a fiatalabbjából. Legnagyobb becsülete a nyúlpaprikásnak volt, de nem azért, mert Tersánszky Józsi Jenő is írt róla. A nem valós paprikások közé sorolták a szárnyasokból, a sertésből - malacból, süldőből - készítetteket. Még az egyébként nagyszerű köröm- és pacal "pörköltet" is, amelyet a városi és éttermi konyha nevez pörköltnek, de azért csak paprikás az, "bármerrű' is nézze az ember".
Lássuk tehát, hogy is készül ez a mi paprikásunk. És mert a pörköltet is marhából főztem, maradjunk továbbra is annál.

Ha mód van rá, fiatalabb állat cuppogós, inasabb részeit válasszuk hozzá, azok adják meg az ízét ennek is, akárcsak a pörköltnek. Legalkalmasabb a lábszár, a nyak, a szegy, a tarja és esetleg a lapocka vékonyabb húsa is. Ha lehet, a belsőségek közül a máját, szívét, kis vesedarabokat itt se hagyjuk ki a bográcsból. Ha pedig a szegy az ízlésünk által elfogadhatónál faggyúsabb volna, hát vágjuk ki belőle, bár a hozzáértő ember pontosan tudja, hogy ezek a nemes faggyak tűzforrón, vetekszenek a velővel. Miután az ételünk meglehetősen sokáig fő majd, a húst lehetőleg nagyobb darabokra vágjuk, hogy a végére el ne ízetlenedjék.
Ha a zsiradékot kellőképp felforrósítottuk, beleeresztjük a felkockázott hagymát, és erős tűzön aranyszínűre pirítjuk. Gyenge tűzön a hagyma csak senyved, párolódik a saját levében és a kész ételnek főtthagyma ízt ad, ezt pedig érdemes elkerülni. Amikor a hagymának már szép színe van, az edényt elvesszük a tűztől és belekeverjük a szükséges őrölt paprika felét. Bátrabban bánhatunk az erőspaprikával, mert a marhapaprikás akkor jó igazán, ha egy kicsit melegünk lesz tőle.
A paprika után azonnal tegyük a bográcsba a húst, és keverjük el, forgassuk össze. Most már visszaakaszthatjuk a tűz főlé, ami akkor jó, ha lobog, de van már alatta parázs is rendesen. Most jön a dolog neheze. Mert a húst heves tűzön kell pörkölnünk, de ugyanakkor folyamatosan rázogatnunk, forgatnunk kell mindaddig, amíg a teljes mennyiséget szépen megkapatjuk. Nem olyan egyszerű dolog ez. A cél ugyanis az, hogy a forró zsiradék a húst összekapja, hogy az jóízű és értékes levét magába zárja. Ehhez pedig erős láng kell, mert csak így előzhetjük meg, hogy a hús a levét kiadja. Ugyanakkor megégetni nem szabad, mert a feketére, kérgesre égett hús a főző legnagyobb szégyene.
Mikor a hús zsírjára sül, tölthetünk alá pár deci vizet, de egyrészt nem sokat, hogy az ételünk ne főjön, inkább csak 'kövedjék", másrészt azt a kevéske vizet se a bogrács közepébe löttyintsük, hanem szépen a fala mentén csorgassuk végig. A többi már a tűz meg a 'jóisten dóga'. Azért a bográcsot akasszuk eggyel feljebb a láncán és az elfőtt vizet néha töltögessük utána. Lassú tűzön, szinte csak parázson hagyjuk az egészet gyöngyözve fődögélni. Amikor a hús puhulni kezd, tehetünk hozzá fokhagymát és köménymagot, de csak módjával. Ekkor keverjük bele a szükséges mennyiségű sót is. Végül - úgy negyedórával az étel elkészülte előtt - hozzáadjuk a maradék színespaprikát, és ha gondoljuk, akkor három - négy vastag húsú cseresznyepaprikát is, de vigyázzunk, 'mer' ha az szíjjelfő, bádog-gyomor kelletik majd' a paprikás elfogyasztásához.
A paradicsommal és zöldpaprikával ugyanaz a helyzet, mint a pörkölt esetében. Elbírja épp az ételünk, de ha bele is tesszük, csak a sóval - paprikával egyidőben, és vigyázva, hogy széjjel ne főjön. Ha elkészültünk a főzéssel, legjobb, ha ki is dobjuk belőle. És bár a paprikásokat a pörkölteknél törvényszerűen levesesebbre, szaftosabbra eresztjük fel, a bornak ezeknél is inkább csak a szakács legyen az edénye. 
Azt ígértem legutóbb, hogy elmondom majd, honnan ered a borral főzés iránti ellenszenvem. Azt minden idősebb vidéki ember jól tudja a mai napig is, hogy a vendéglőkben a húsok frissessége, bizony néha hagy maga után némi kívánnivalót. Az állott hús szagát elvenni, elfedni pedig a legegyszerűbb, némi vörösboros fürösztéssel. Ezért aztán a találékony éttermi szakácsok a borral való felöntést elterjesztették országszerte, sőt, a mai - főleg városi - embert meggyőzték róla, hogy ez a kulinária egyik csúcsa. Pedig hát... nem az! A bográccsal bajlódó egykori pásztor, tanyásgazda és egyéb határban élő ember még a vadhúsból készített ételeihez se használt bort. Mert 'bele lehet ippeg tenni, csak hát... minek?' Ha ez a hagyományt megcsúfoló, istentelen szokás szóba került, egykori tanítóim megcsóválták a fejüket, némelyikük tán köpött is egyet és csak annyit mondott: 'űk tuggyák...' Nemegyszer elnéztem, ahogy a magyarságukat mindenféle külsőségekkel hangsúlyozó honfitársaim, falnak támasztva az árpád-sávos zászlót, kétpofára falták a bevásárlóközpontokban vásárolt olcsó, szlovák húsból készített és vörösborral tocsogóssá silányított 'pörköltet', azzal a meggyőződéssel, hogy ápolják a hagyományt. Fogalmuk sincs róla, mert honnan is lehetne, hogy bort csak a nagyobb nemesi házak konyháin használtak, ott is csak a vadhúsok elkészítéséhez, a külföldi, leginkább francia főzési szokásokat ismerő szakácsok vezényletével.
Nem győzöm elégszer elmondani: tisztában vagyok azzal, hogy ahány ház, annyi konyha. Az ételkészítés módja, szokásai tájegységenként, és még azokon belül is változnak, mindenki büszke a saját főztjére, és ez jól is van így. Nem azt mondom, hogy az általam leírt készítési mód az egyedül üdvözítő. De legalább azt tudjuk, hol állt annak idején a kályha, ahonnan a táncot kezdtük. Mert ha nem tudjuk, mit és miért teszünk, nem tudjuk, mi az eredete és hagyományos elkészítési módja egy-egy ételünknek, csak vak ember módjára tapogatózunk a tűz mellett.



















2012. július 20., péntek

Felveszem állományba!


Sokan eljöttek Gábor bácsi temetésére. Ismert ember volt a faluban, tisztelték, és sokan szerették is. A családján kívül is. Pedig annak idején „bizalmi” állást töltött be, ami nem sok embernek adatott meg. Soha nem élt vissza a hatalmával, ahol tudott segített. Nem csupán szavakkal, mind sokan mások, hanem tettekkel. Megérdemelte, hogy őszintén gyászolják. Felötlött bennem, mit mesélt Felméri doktor, azaz Zsiga
A közeli városból költöztek ide néhány évvel végzése után. Először a Vegyi Üzem üzemi rendelőjében dolgozott kicsi pénzért, mint gyakornok. Aztán, talán két év múlva, sikerrel pályázta meg ezt a falusi körzetorvosi állást. Nem nagyon dúskáltak anyagiakban, pedig a felesége – Etelka – is dolgozott. Minden ingó s ingatlan vagyonuk ráfért egy szekérre. Egy olyan falusi szekérre, mint amit a betakarításnál használnak, amire ráfér akár tizenöt véka csöves törökbúza. A szekéren ült a kocsis mellett Zsiga, s autóbusszal jöttek felesége és a három éves kicsi fia.
Szóval, jöttek a szekérrel, s rajta amijük csak volt: egy konyha asztal, két szék, egy szétszedett dupla-ágy, ugyan így egy gyerek-ágy, egy stelázsi, s a bútorok közzé beszuszakolva a ruhaneműk, konyhai edények, meg persze a könyvek.
Megérkeztek rendesen, baj nélkül, és behurcolkodtak egy jótét lélek özvegyasszonyhoz, aki kiadta nekik az üresen álló nagyszobát, addigra, ameddig megkapják a kiutalt szolgálati lakást. Új munkahelyén örömmel fogadták Zsigát, de a feleségének nem sikerült állást biztosítani. Pedig főiskolát végezve al-mérnöki diplomával rendelkezett – vegyészeti főiskolát végzett, és abban az üzemben dolgozott, ahol a férje. Zsiga az üzemorvosi rendelőben, Etelka pedig a központi laboratóriumban. Ő kereste a több pénzt, hiszen az iparban jobban fizették a dolgozókat, mint az egészségügyben. Itt ellenben nem volt szükség vegyészre. Hiába próbálkozott az iskolában, hogy tanítana kémiát, vagy lenne laboros, nem volt „keret”, elment a kisipari szövetkezethez, de nekik sem volt szükségük vegyészre, még raktárosnak is ajánlkozott, meg üzleti elárusítónak, önkormányzati tisztviselőnek, de sehol senki sem alkalmazta.
Idegfeszültségben teltek a napjaik, még jó, hogy a kicsi fiúkat befogadták az óvodába, s napközben nem kellett vigyázni még rá is. Egyik nap Zsiga este, dolga végeztével, benézett a talponállóba egy pohár búfelejtőre. Ez pedig nem más, mint egy pikoló sör egy deci rummal „hígítva”. Más néven ez a vadászfröccs. Ahogy megállt az italával az asztalánál, mellé lépett egy testes, pocakos férfi, kezében egy nagy korsó sörrel.
- Megengedi, doktor? - kérdezte és letette poharát az asztalra.
- Tessék! De honnan tudja, ki vagyok?
- Én mindenkiről mindent tudok! Káderes vagyok az Állami Gazdaságban, s mint ilyen, nincs előttem titok a faluban. Ha. a valaki mondjuk, az alszeg felől belép a faluba, mire a felszegnél kilép, én már tudok róla mindent, hogy ki fia-borja, miért jött ide, kivel állt szóba. Biza!
- Elhiszem – válaszolta Zsiga bizonytalanul.
- Egészségére! - ütötte oda a pohár alját az asztallaphoz -. Gyurka Tamás vagyok.
- Felméri Zsigmond! - emelte üdvözlésre a poharát.
Némán kortyolgatták az italukat. Zsiga lassabban, beosztással fogyasztott, a másik szinte egy húzásra kiürítette a maga poharát.
- Hű, ez jól esett! - tette le a kiürült korsót – Egy hete már, hogy nem sikerült a feleségének állást találni, ugye? Na, én mondanék erre valamit, de ildomos! Hanem holnap reggel jöjjenek el hozzám az irodámba, s valamit kisütünk hárman.
Ezzel fogta az üres poharát, s a söntéshez ballagott a maga szokott kacsázó járásával, hogy a csapos újra töltse. Zsigával többet nem törődve egy másik asztalhoz lépett.
Reggel hétkor már ott voltak mindketten az iroda előtt. A kapus tudhatott róluk, mert egyetlen szó nélkül beengedte őket a bejáraton, s még az iroda ajtaját is megkoppintotta. Beléptek, Gyurka Tamás ülőhellyel kínálta őket, s nem sokat teketóriázva az üdvözlések után a lényegre tért.
- Az igazsághoz tartozik, hogy nekünk sincs szükségünk pillanatnyilag vegyészmérnökre...
- Technikus!
- Mindegy – legyintett -. A lényeg, hogy nem kell.
- Akkor? - kezdte Etelka.
- Akkor felveszem állományba az állattenyésztő részleghez, mint „technikus”! Fizetést nem kap, mert nem dolgozik, de nem szakad meg a folytonossága. Értve?
- Igen! 
- Kérem a személyi igazolványát és valami hivatalos papírt arról, hogy pontosan hol dolgozik.
Az iratokat átvéve leült az írógép elé és meglepő gyorsasággal legépelte az átvételi kérelmet egy hetes visszamenőleges dátummal.
- Tessék, borítékba teszem, de nem adjuk postára, hanem saját kezűleg viszi el az ottani káderosztályra, és átadja az ottani káderesnek. Én telefonon már addigra értesítem. A választ megvárja és az ők lezárt borítékját idehozza nekem. Addig marad állományban, ameddig egy rendes állást nem kap. Viszont látásra! - búcsúzott sürgősen, elejét véve a hálálkodásnak.
Csak három hónap múlva sikerült álláshoz jutnia. Könyvtáros lett a községi könyvtárban.
Ez pedig a úgy történt, hogy az eddigi könyvtáros elköltözött a faluból és így megürült a helye. Gyorsan megpályázta és meg is kapta ezt a szakmájától oly távol álló posztot. Pedig most a diploma segített, mert a rendelkezések szerint csak felsőfokú végzettséggel rendelkező töltheti be. Azt már nem firtatták, hogy milyen az a végzettség, csak felsőfokú legyen!
A három hónapos állattenyésztői közjátéknak akkor lett igazán jelentősége, amikor tizenöt év múlva Etelka a fiával visszaköltözött a városba, ahol a gyerek tovább folytathatta az iskoláit. Etelka új munkahelyén jóvá írták eddigi megszakítás nélküli munkaviszonyát...
  Ezen a történeten méláztam, amíg a pap beszélt. Arra figyeltem fel, amikor a beszéd vége felé azt mondta: „Tamás testvérünk jó ember volt, segítőkész, megértő és jellemes. Emberségét mindig megtartotta, akkor is ha nem volt előnyére...”  Ezt bizonyítja élete utolsó perce is, mert akkor érte a halál, amikor éppen kikérte állandó pénzzavarral küzdő cimborájának a pohár bort.