2017. augusztus 26., szombat

Kert az ablak alatt



Az új irodavezető, Ádám a szoba távoli sarkába állítatta fel íróasztalát, úgy, hogy az ablak a bal keze felé essen. Az ablak a hivatal szépen rendezett kertjére nézett. Jól láthatóak voltak innen a második emeletről a díszbokrok sorai, a kis szökőkút, s a kanyargó, zúzott kővel felhintett ösvények. Senki sem sétált az ösvényeken, senki sem csodálta a vízcseppek villogását. A kert csak önmagát örvendeztette puszta létezésével, és a kertészt, aki odaadóan gondozta. A hivatal dolgozóinak se idejük, se kedvük nem volt ott sétálni, s vendégeket ritkán engedtek be. Így Ádám zavartalanul élvezhette a látványt, ha kitekintett az ablakon, bár ugyan neki sem adódott erre gyakran lehetősége, mégis minden alkalmat megragadott rá.
A bejárattal szemben, kicsit jobbra helyezkedett el a titkárnő, az Éva asztala. Az ügyfeleket ő fogadta, neki mondták el jövetelük okát, célját, s ő felvette az adatokat, meghallgatta a kérelmezőt és előkészített bizonyos szükséges iratokat. Ezekkel felszerelkezve mehetett az ügyfél az irodavezető, a főnök elé.
Ádám türelmesen újra meghallgatta az ügyfelet, közben alaposan átolvasta a titkárnő jegyzeteit, előkészített aktáit. Ha jogos kérelem került elé, gyorsan rávezette a jóváhagyását és az ügyfél megelégedetten távozhatott. Ha nem volt valami rendben, olyankor elmagyarázta, mit ír elő a szabályzat, a törvény. Segített eligazodni a paragrafusok útvesztőiben, s közben hasznos tanácsokat adott nem csak a fennforgó ügy kapcsán, hanem tudása, tapasztalatai tárházából a minden napi élet kisebb-nagyobb gondjaira is. Az emberek pedig megnyugodva, derűsen hagyták el az irodát, még akkor is, ha visszautasításban volt részük.
Két ügyfél között, kihasználva azt az időt, amit a titkárnőnél töltenek, néha kinézett a kertre. A mindig, óráról órára, napról napra változó kertre. Onnan merítet „ihletet” tovább vinni az ügyeket, keresni a megoldásokat.
A titkárnő egyre odaadóbban hallgatta a másoknak szóló szavakat, de gyakran úgy hitte, neki szólanak. Élete bonyodalmakkal, nehézségekkel volt tele, és sokszor úgy érezte nem bír velük megbirkózni. A férje kereskedő, s egész nap úton van, kora reggeltől késő délutánig. Miután hazajön is folytatja a munkáját telefonon, számítógépen késő estig. Alig van a családjával, mindig fáradt, ideges, a gyerekekkel sem foglalkozik. Két gyerekük van, egy fiú és egy lány. Két külön világ!
Anyagi gondjaik nem voltak, mindketten jól kerestek, de a két kamaszkorú fiatal növekvő igényei mégis sokszor borították fel a pénzügyi egyensúlyt. Ezt ugyan tudták uralni, de mikor a 15 éves fiú kezdett késő éjszakáig kimaradni, s a rendőrséggel is meggyűlt a baja valamilyen utcai verekedés miatt, akkor úgy érezte Éva, összecsapnak felette a hullámok.
A férfi szavai, melyeket az ügyfelekhez intézett, visszhangot keltett Éva lelkében - mintha egyenesen neki szólnának. Nap, mint nap erősödött benne ez az érzés, és már alig várta következő reggelt, mikor belép az irodába Ádám. Nézte, ahogy lekanyarítja a felöltőjét és a fogasra akasztja, majd korát meghazudtoló ruganyos léptekkel az íróasztalához megy, s helyet foglal, miután kicsit kifigyel az ablakon a kertre. Ilyenkor valamilyen furcsa öröm járta át, de igyekezet ezt az érzést gyorsan kiűzni magából.
A férfi minden alkalmat megragad, hogy kileskelődjön az ablakon, s ezt a titkárnő semmiképpen nem érti. Mit talál nézni valót a néptelen sétányokon?
Emlékeket keres. Azt a kisfiút, aki vidáman ugrándozva futkorászott egy másik kertben, egy másik városban. Nagy házban laktak, körötte szépen gondozott kert, már majdnem park, tele díszfákkal, cserjékkel, virágokkal, homokozóval, hintával. Aztán hirtelen minden odalett – a ház, a kert, a játék, a vidámság. Apát letartóztatták, azt se lehetett tudni miért, és csak tíz év múlva szabadult. Ki kellett költözniük a házból. Távoli városrészbe kerültek egy bérház harmadik emeleti szűkös lakásába. A kerti ösvények helyett visszhangos lépcsőház, s szűk világító udvar, ahova a nap soha sem süt be, a bokrok helyett szemétkupacok, s a virágok helyet kozmaszag.
Éva erről semmit nem tudott, de nem is tudhatott. Ádám soha nem beszélt ezekről a dolgokról, de egyébről sem, ami a személyével kapcsolatos. Mindig csak a hivatalos dolgokról, az ügyfelekről, a tenni valókról beszélt. Igaz, mindezt türelmesen, nyugodtan, kiegyensúlyozottan tette. Sokáig tartott, ameddig ez a magatartás természetévé vált. Édesanyával eleinte sokat nyomorogtak, és hamar megtanulta, hogy csak saját magára számíthat. Megtanulta, hogy ha felszínen akar maradni, úsznia kell, és ki kell érjen a partra, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Iskoláskorától a majdani munkahelyéig ez irányította tetteit, de fel is emésztette az energiáját, magánéletre már nem maradt ideje se. Nem alapított családot. Csak rövid időtartalmú kapcsolatokat engedélyezett magának, az érzelmi kötődéseket időben elkerülte.
A nő csak annyit látott, hogy mindig uralkodik a hangján, a mozdulatain, és érzelmeit nem mutatja ki – már ha van neki, gondolta hozzá! Benne ellenben olyan viharos érzelmek kavarogtak, hogy alig tudott a munkájára figyelni. Gondolatban váltig korholta magát, félt az érzelmi örvénytől, ami érezte, rohamosan közeledik, hogy elkapja.
Így jött el a péntek. Délután lassan elnéptelenedett az épület, az irodák kiürültek. A takarítók vették birtokukba az termeket. Ők még maradtak, pénteken sem fejezték be a hivatalos órákat hamarabb, mint a hivatal többi irodái.
Ahogy elment az utolsó ügyfél is, hirtelen süket csönd támadt, melyet a takarítók motozása csak jobban elmélyített. Ádám felállt az asztala mögül, s egy futó pillantást vetett az alant elterülő kertre. Most nem azt a régi kisfiút látta, hanem a kamaszt, aki visszament évek elteltével megnézni, mi lett a házzal, a kerttel. A látvány lehangoló volt – a házban idegen népek laktak, elhanyagolták, hullt a vakolat, revesre koptak az ablakkeretek. A lakókat nem érdekelte, hiszen nem az ő tulajdonuk. A kerttel sem törődött senki. Felverte a gaz, a burján, s a csalán derékig ért. Kiábrándultan ballagott haza, és soha többé még a környékére sem jött a háznak. Csak álmában kísérte a kép, s képzelte, álmodta, hogy sarlóval a kézben megtisztítja az ösvényeket, kiszabadítja a bokrokat, cserjéket, díszfákat. Elfordult az ablaktól, s szeme az ajtóban szorongva álló asszonyra tévedt, aki várta, hogy előtte hagyja el a helyiséget. Valami furcsa zavar vibrált a szemeiben, ahogy követte a férfi mozdulatait. Ádám magára öltötte a kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, mialatt Éva le sem vette róla a szemét, de azért félre állt, hogy elengedje maga előtt. Valami meghatározhatatlan indulat fojtogatta a torkát, úgy érezte, menten megfullad, de összeszedte magát és kinyögött néhány szót.
„ Kellemes hétvégét!” – szólott suttogta.
„Magának is!” – válaszolta a férfi vidáman – „Üdvözlöm Rudit!”
„Ismeri, ismeri a férjemet?” – kérdezte dadogva a nő.
„Hát hogyne! Osztálytársak voltunk a fémipariban, a vasesztergályosok osztályában. Mi voltunk az iskola büszkesége, az elit csapat.” – válaszolt bőbeszédűen.
„Ó!” – kerekedett el Éva szeme – „Akkor a hétfői viszontlátásra!”
„Az nem fog menni! Hétfőtől a jogsegély osztályra kérettem magam!”

2017. július 31., hétfő

Clitumno Forrásai



Umbriai sétáink egyik napján így szólt házigazdánk.
- Tartogattam nektek egy kellemes meglepetést pihenésképpen a fárasztó városnézések után.
S ezennel a kocsival lekanyarodott a főútról. Árnyas parkolóban álltunk meg egy kőfal előtt. Felirata: FONTI DEL CLITUMNO.
Jegyet váltottunk és beléptünk a kapun. Hatalmas fűzfák, ciprusok, nyárfák borítottak árnyékot a csillogó vizű tavacskákra. Fehér és tarka tollú kacsák úszkáltak a vízen, s lebukva halakra vadásztak. Olvasom a prospektus lelkes szavait és igazat adok a neki, valóban Clitumno Forrásai a természet igazi ékszerei. Nem csoda, hogy megihlette már az ókor költőit, íróit is éppen úgy minta a későbbi korok művészeit.
Vergilius, ifjabb Plinius, Corot, Lord Byron és Carducci neveit említhetem elsősorban.
A kellemes környezet, a történelmi légkör teszik valóságos természeti és irodalmi gyöngyszemé. A tavak és a folyó partján már az ókorban szentélyek, villák és gyógyfürdők épültek. Caligula császár is felkereste az itteni jósdát és részt vett a vallási szertartásokon. Úgy hitték Clitumno isten lakja a források mélyét, részére szentélyeket és három templomot is emeltek. Sajnos ezek nyomtalanul eltűntek az idők folyamán. A források melletti templom: a „Tempietto sul Clitunno - Clitunno kistemploma” a régi kövek felhasználásával épült, s Umbria legrégebbi freskóját is sikerült így megmenteni.
Fehér ökröt volt szokás áldozni a források istenének, mint azt Vergilius és Propertius is említik. Híresek voltak a folyó völgyében csordaszám tenyésztett fehér ökrök. Ezekből válogatták ki az áldozatra szánt állatokat.
 Erről így ír Vergilius a Georgica-ban:
„Szent habod itt mos, Clítumnus, hószínűre barmot
És oltári bikát, amelyet visz az isteni templom
Nagy máglyáira dísz-vonulásban a római polgár.”
(Lakatos István fordítása)
G. Carducci is lelkes szavakkal énekli meg a hely hangulatát:
Üdv, neked Umbria tiszta vizű zöld forrása
nemes Clitumno! Ősi szívedben ott érzem
hazám, és  homlokom legyinti dicső múlt
s régi istenek.( G. Carducci, 1876)”

Kr. u. 440-ben egy erős földrengés elpusztította az épületeket és eltömeszelte a vízerek nagy részét. Ennek dacára ma is Umbria legbővizűbb forrása a maga másodpercenkénti 1500 literes hozamával.
1860 e 1865 között Paolo Campello della Spina gróf helyre állíttatta a parkot, a források környékét, visszatelepítette a helyi flórát, és a tavak állatvilágát.
Érdemes megjegyezni, hogy a Clitumno folyó, mely vizét ezekből a forrásokból nyeri, hajózható volt annak idején, s így vízi úton közelíthették meg Umbria lakói a fővárost, Rómát.
A csend, a hatalmas füzek, a csillogó víztükör, az ókori istenek és emberek emlékei teszik vonzóvá ezt a titkos légyottok számára megálmodott parkot.


2017. július 24., hétfő

Befana és Gubbio



A szilveszteri fáradságot már kiheverve sétáltam végig a kisváros utcáin. Igazából az ebédhez akartam vásárolni ezt-azt, a sarki kis boltot azonban zárva találtam. Sebaj, a nagyáruház nincs messze, arra felé fordítottam a lépteimet. Meglepődve tapasztaltam, az is zárva van. Nézek szét és látom, minden üzlet zárva tart. A kenyeres, a kalapos, a fűszeres, a textil – mind, mind. Nem értettem, Karácsony elmúlt, Újév is, hát persze Három Királyok napja van – Vízkereszt, január 6. – jut eszembe. Olaszországban az egyik legjelentősebb ünnep, a karácsonyi ünnepi kör zárónapja, Befana ünnepe, általános munkaszüneti nap, a tanítás is szünetel a gyerekek nagy örömére. Ezen a napon is jó olasz szokás szerint ünnepségeket rendeznek, a gyermekek pedig az 5-ről 6-ra virradó éjszaka ajándékot, azaz édességeket, karamellát kapnak. Természetes csak a jó gyerekek, mert akik rosszak voltak az elmúlt évben csak szenet és hamut. Az ajándékokat Befana a jóboszorkány hozza. A monda úgy szól, hogy a három keleti bölcs nem találta a Betlehembe vezető utat. Megkérdeztek egy asszonyt, de az nem segített. A három bölcs végül ráakadt a barlangra, ahol megszületett Jézus. Az asszonyt bántotta a lelkiismeret, amiért nem segített, és készített egy kosár édességet, majd elindult megkeresni a három bölcset. Útközben minden gyereknek, akivel csak találkozott adott az édességekből, remélve, hogy közöttük lesz a Kisjézus. Befana azóta is járja a világot, és osztogatja az édességeit a gyerekeknek, hátha közöttük található Jézus is.
Nos, ennyit erről az ünnepről, de ha már vásárolni nem lehet, menjünk városnézőbe. Úti célunk legyen ma Gubbio.
Gubbioról azt írta Szerb Antal, hogy sokkal omladozóbb, mint a többi olasz város, s ez azért van így, mert a házakat terméskőből építik, és nem vakolják be. Szerb Antal ideje óta azonban sokat változott az épületek külső kinézete, mert bár manapság sem vakolják be, de simára vágott, csiszolt tömbökből építik, ami rendezett benyomást kelt.
„Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza.” – írja többek között Szerb Antal.
De minket jobban érdekel a jelen, mint a középkor morbid hagyománya. Gubbióról tudniillik egy kedves TV sorozat jut az eszembe, a Don Matteo. Itt forgatták a film külső felvételeit, s így a várost járva minduntalan ismerős helyekre bukkanok. A Piazza Grande, a meredek via dei Consoli és a via Baldassini, a Palazzo Pretorio, mely a csendőrlaktanya tisztét töltötte be a filmben. A palota maga gótikus stílusban épült, a XIV-ik században. Három egymás fölötti termet foglal magába. Ezekben rendezték be a filmbeli csendőrség hivatali helyiségeit. A látogatók tájékoztatására nagy plakátok és dioráma emlékeztet a sorozat kedvelt főszereplőjére, Don Matteora, de én most búcsúzom tőle, mert megláttam egy kis bolt kerámia kínálatát. Meglepően ismerősnek hatottak a minták, a színek. Mondják, hogy ezek az etruszk hagyomány részei, mert bár a várost magát Umbria őslakosai alapították és lakták, de a szomszédos etruszk kultúra mély hatást gyakorolt a városra. Más szóval a várost az umberek alapították, de kultúrájukra a szomszédos etruszk nép is hatással volt.
Merészen kezdett száguldani a fantáziám.
 Etruszk…
A nyelv kihalt, s rokona az ismert nyelvek között nincs, úgynevezett „szigetnyelv”. Az írásos leletek tanulmányozása meglepő eredménnyel jártak. Az etruszk nyelvtan nagyon hasonlít, mondhatnám azonos a magyarral. Néhány példa: agglutináló típusú, többszörös ragozás, a megszámolt elemek egyes számban szerepelnek, nem alkalmazta a hím-, nő-, és semlegesnemet. Természetesen ez komoly tanulmányozást igényel, s ez a rövid elmélkedés nem alkalmas erre, de megtette ezt Mario Alinei olasz történész az „Ősi kapocs” (Etrusco: una forma arcaica di ungherese) című könyvében.
Ide kívánkozik még egy megjegyzés erről az ősi nyelvről: A latin nyelv fokozatosan átvette az etruszk nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. A romanizációs folyamat végeredményeképpen az etruszk nyelv az Kr.e. 1. században kihalt (l.Ókori és keleti nyelvek és írások).
Van itt más is Gubbio városával kapcsolatban, ami nagyon megragadott. Szent Ferencről teszek említést, esetéről a farkassal. A gubbiói farkas néven ismert a legenda, így szól - Gubbio környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Ferenc minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz, és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled, mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.
Valóság alapja is lehet a legendának. Természetesen valószínűleg nem négylábú farkas zaklatta a várost, hanem kétlábú, illetve egy haramia, akit meghódított Ferenc szelídsége és hite.

Bige Szabolcs Csaba




                                    



                               

2017. június 18., vasárnap

Most van jól


                                    Akkor jó, amikor van.
                                 Most van jól, ideje van.
                                 Itt az ideje, idejekorán van.
                                 Jól halad az idő,
                                 most kell megesnie, így kell lennie,
                                 és ma.

                                 És nem előbb, és nem utóbb.
                                 Nem korholni időt, csak beengedni a jót.
                                 Jóként megélni most a napot,
                                 mert jól van ma,
                                 mert jó, nagyon.

                                 Mindegy hányadika, pont időben.
                                 A sors kalendáriuma a legjobb mérleg.
                                 Az elfeledés tervezve tény lesz,
                                 a spontaneitás meg maga az élet.

                                 Ezért hát – most van jól.
                                 S jó ez.

                                 (Pápa, 2014. december 10.)

2017. május 30., kedd

A compó napja



                                                    Mottó: - Volt már déja vu érzésed?*
- Nem kérdezted már egyszer?

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.
Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.
Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték.  Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!
Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrészek a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.
Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.
Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.
Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.
Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.
Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.
Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.
Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.
Nem voltak sehol!
Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.
(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)
Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.
Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!
„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.
Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.
„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.
Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!
Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.
Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, besóztam, és betettem őket a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.
Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…
*(„Idétlen időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)